Vasárnapi Ujság – 1868
1868-05-31 / 22. szám - A régi Athén (képpel) 259. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
•259 kijárt rendesen mindenki számára az adag bor; és sokan, kik kevéssel megelégedtek, ismervén Juhász tizedes borbeli hajlandóságát, önként odaajánlották neki részüket; s eként a vén huszár, az igazat megvallva, ritkán volt józan. Igaz, hogy elázott állapotában is jobban megülte ö a legszilajabb csikót, mint akárki más, de azért rendkivüli állapota mégis szembetűnt, kivált pedig a századparancsnoknak, ki Juhászt nagy figyelemmel kisérte. Azonban mindig sokat elnéztek a vén huszárnak, Kossuth toborzottjának. Nem egyszer megtörtént, hogy midőn gyalog hadigyakorlatra mentünk, Juhász tántorgott s a sorból ki-kibukdosott, a miért őt a százados börtönbe csukatta s olykor rövid vasra is verette, hol aztán másnap reggelig kijózanodván, ismét a leghelyesebb katona és altiszt lett, s csaknem az egész századot ő oktatta s képezte ki jó lovasnak; estére azonban ismét leitta magát, s ő volt a legény a csárdában. Történt azonban egyszer, Uj-Aradon, hogy Juhász István, mint szakasztizedes, az öt napi pénzilletéket a szakasz számára átvette, s azt rózsaszinü kedvében szépen el is költötte. A szakasz legénysége ráment s diját követelte. Juhász, mint afféle vén huszár, tele furfangos életekkel, rögtön feltalálta magát, s hirtelen koholt mesével, kifogásokkal elaltatta a legénységet, de pár nap múlva ismét megrohanták, s midőn ekkor sem elégité ki őket, a századparancsnoknál bevádolták. Niszner Antal százados rögtön elküldött Juhászért, maga elébe rendelvén öt, ki azonban honn nem levén, a korcsmában keresték fel, még pedig teli pintes palaczk mellett, mert a vén huszár egy itcze borral meg sem kezdte. A napos tizedes felszólítására a fülét sem konyította, s az asztal mellől meg sem mozdult. A százados ez engedetlenségen felindulván, a tizedes mellé három közvitézt rendelt Juhász elfogatására. Négy emberrel azonban könnyen elbánt a vén huszár, mert a kardforgatásban mester lévén, mind kiverte őket a korcsmából. Ezen a századparancsnok még inkább megboszankodott, s hat embert rendelt Juhász lefegyverzésére. A vén huszár az ablakból előrelátván az ellene kiküldött őrjáratot, az ajtóba állott, s oly villámgyorsan forgatta kardját, hogy őt a szobából kimozdulni nem birták. A napos tizedes látván, hogy a makacs huszár élve meg nem adja magát, visszavezényelte embereit s a századosnak jelentést tett. A százados haragudott is, gyönyörködött is e huszáros vakmerőségen s a jelentést tevő tizedesnek s az előtte álló hat huszárnak mondá: „bár ti is mindnyájan ilyen vitézek volnátok, akkor egy rohamban megsemmisithetnék a dzsidásokat." Aztán a legközelebbi honvéd századoshoz küldött s tizenkét fegyveres honvédet kért Juhász elfogására. A vén huszár folyvást dalolt és ivott, mintha mi sem történt volna vele, s meztelen hosszú kardja a korcsma asztalán előtte feküdt. Egyszer csak nyílik az ajtó s Juhász meglepetve látta a tizenkét szuronyos vendéget. A honvéd tizedes már az ajtóból rivalgott a vén huszárra: „add meg magad!" s az ifjú katonák szuronyt szegezve körülfogták. E nem remélt eljárás nem hozta ki sodrából a vén huszárt, hideg vérrel fölkelt s büszkén fölegyenesedve, mondá: „köszönjétek a jó Istennek, hogy bakák vagytok, különben mind káposztává aprítottalak volna benneteket!" S kardját hüvelyébe rejtvén, igy folytatá: „de én gyalog-katonával nem viaskodom, hacsak nem ellenség, akkor is csak lóháton verekedem vele, s úgy gázolom agyon." E szavak után áthyujta a honvédtizedesnek kardját, mondván: „nesze s jól szorítsd markodba, pajtás ! mert még ilyen fegyver soha sem volt kezedben." A vén huszár kivágta ugyan magát igazi huszárosán, azonban e rakonczátlanságot most az egyszer még sem vihette el szárazon, rövid vasra tették s altiszti állását elveszté. A leczke használni látszott, mert a vén makranczos egyszerre példás magaviseletű lett, sőt a mi több, jó darab ideig nagyon józan életet folytatott, s minthogy különben is csaknem nélkülözhetlen egyén volt a századnál, nemsokára visszanyerte tizedesi állását, de az ivás szenvedélye annyira belérögzött már, hogy csak rövid ideig bírt erőt venni magán, szolgálatát ismét elhanyagolta s másodszor is degradálták. Ekkor már Juhász végkép lemondott a reményről, hogy még valaha káplárságra emelkedhessék; elkeseredésében még inkább neki adta magát az ivásnak, a hadigyakorlatra s szolgálatban egyiránt ittasan állott ki; szívesen is adtak volna már neki útlevelet s haza bocsátották volna, de sajnálták, mert rettenthetlen bátorságával annyira fel tudta lelkesitni ujoncz bajtársait, hogy azok a legnagyobb veszélybe is vakon követték. Előre rohant ő mindig, s izmos karjával utat tört magának, kardja villámgyorsan suhogott, s harsány hangjával, marcziális kinézésével rémülettel törté el az ellenség keblét; minélfogva nagy gyöngéi daczára is, az egész század előtt tekintélyben állott. Juhász Istvánban mindenkor nagy volt a harczvágy. 1849. évi húsvét első napján Uj-Aradhoz közel egy kis csatározásunk volt a cs. dzsidásokkal, kik az aradi várba eleséget akartak szállitni, azonban rövid harcz után visszavonultak. A legközelebbi helységbe Angyalkútra engem küldött el a százados, meggyőződést akarván szerezni arról, vajjon nincs-e ott valamely nagyobb ellenerő elrejtve. Midőn a községhez értünk, Juhász, — kit szintén magammal vittem, minthogy a legkitűnőbbeket kiválasztanom volt szabad, — különösen kikérte magának, hogy Angyalkútra belovagolhasson, s az ottani körülményről nekem hirt hozhasson. A vén huszár néhány percz alatt be- és visszalovagolt, s visszatérve, mondá: „jelentem alásan, a németeket mind szétvertem, s a falun bátran végig mehetünk." Én az előre küldött Juhásznak harsány hangját, káromlásait hallottam, következéskép hajlandó is voltam hinni, hogy Angyalkúton császári dzsidások voltak; tehát kérdém: „s hányan voltak?" — „A jó Isten tudná megmondani — válaszolt a vén huszár, — nem lehetett azt hamarjában megszámlálni." Ezen furfangos feleletre mindjárt észre tértem s tudtam, hogy már megint élczeskedik; mondom: „olyan sokan voltak és mégis mind megszaladtak egy huszár elől?" — „No de mennyire futottak! — szólt Juhász — majd hogy nyakukat nem törték; apraja, nagyja a házba bujt." Természetes, hogy sok német volt Angyalkúton (Engelsbrunn), mert a község lakosai németek, kik a magyar huszárokat közeledni látván, bámulni kicsödültek, s midőn a vén huszár a faluba vágtatott, kardjával a levegőt vagdalta s káromkodott, bizony csak kitértek útjából. Angyalkáiról már akkor kivonultak a dzsidások; az ottani uraság, Kövér kastélya előtt, az igen szívélyes hívásra megálltunk, s én egy pár perczre bementem; azalatt négy huszáromnak egy pár palaczk finom bort adtak, melyből természetesen, mint legilletékesbnek, Juhásznak jutott a legnagyobb osztályrész. Midőn Angyalkábról kiértünk, a vén huszár, kinek arcza már lángba borult, jelenté, hogy neki nagy kedve volna verekedni, s minthogy ezt annyiszor ismétlé, végre azt mondám: „ugyan mit akar öreg, hiszen most is ittas?" — ,,Jelentem alásan — szólt Juhász — ilyenkor van a legnagyobb kedvem verekedni." „Bánom is én — válaszolom — hát menjen, keresse fel az ellenséget s verekedjék meg vele!" Nem kellett több Juhásznak, sarkantyúba kapta lovát s mint a villám elvágtatott. Ekkor már megbántam szavaimat, attól tartván, hogy a vén agyafúrt huszár valami bolondot, tesz, tehát jónak láttam őt három huszárommal távolról követni. Csakhamar ügetésre ,szokta lovát, s düledt szemekkel folyvást előre nézett, hogy lát e valahol ellenséget. Végre jó fél mérföld távolság után megpillant három dzsidást, kik egy magaslaton nyugodtan állottak. Juhász István egyenesen nekik tartott, de a dzsidások meg sem mozdultak. — Mi ez? — Végre mintegy 300 lépés távolságra, épen egy hosszan elterülő s zöld füvei elborított völgy előtt megállott, kardját a légben suhogtatás dörgő hangon hozzátok kiáltott, törve a lengyel szót: „ne álljatok hát, hanem jertek, mert ma nagy kedvem van verekedni!" A dzsidások ellenben szintén tört magyar nyelven visszakiáltottak: „jere te!" — „Ugye féltek, — szólt a vén huszár — hogy mindnyátokat káposztává apritlak?" Erre a dzsidások hangos kaczajra fakadtak. De már ezt nem tűrhette Juhász, dühbe jött s rohamban a három dzsidásnak neki iramodott; azonban alig hogy a völgybe ért, lova, az általa szépen zöldellő rétnek vélt posványos érde hasáig lesüppedt. A vén huszár ugyan hirtelen leugrott lováról, de ő maga is térden felül gázolt a fekete tapadós iszapban, s ha lovát alig birta onnan kivonszolni. Most érte csak meg Juhász, miért vesztegelt oly nyugodtan a három dzsidás s még nagyobb dühbe jött, midőn azok jó izün kaczagtak rajta. Lovát s magát, a mennyire hamarjában lehetett, megtisztogatta, ismét nyeregbe kapott, pisztolyához nyúlt s mind a kettőt dzsidás elleneire suté, mire azok hat lövéssel válaszoltak. Ezek után a vén huszár teljesen meggyőződött, hogy ma már csakugyan nem verekedhetik, izmos öklével megfenyegette a dzsidásokat, mondván: „Köszönjétek élteteket e rongyos posványnak, különben oly apróra metéltelek volna benneteket, mint a pipába való verpeléti dohányt!" S azzal vágtatva előttem termett, mondván: „jelentem alásan, őrmester uram, három ellenséggel találkoztam s megverekedtem velők." Én, ki a három huszárral távolról néztem Juhász hősködését,mondám: „hogyan,hiszen a posványtól hozzájok sem férhetett?" — „Mit sem tesz—válaszolt a vén huszár — de én azért rájok attakiroztam és pisztolyoztam s megverekedtem velők."Vése "vetkezik.) A régi Athén. E meglepő szépségű kép, melyen a természet szépségei háttért képeznek a művészi nagyság alkotásainak, hogy jobban kidomborodhassék, — a régi Athén! Mennyi emlék lep meg láttára! s ki e földre lép, hol a porszem is, jobban mint a nap sugaraiban, ragyog a régi dicsőség visszasütő verőfényében, lehetetlen hogy emelt homlokkal ne álljon a földön, hol Perikies és Sokrates járdaltak^