Vasárnapi Ujság – 1868
1868-06-14 / 24. szám - Képek az 1848-1849-iki magyar hadjáratból I-III. Dr. Sikor József 283. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
Az ember még balga is, látom, Nappal kicsúfol, hogyha lát; De remeg, hogyha éjszakákon Megkopogtatom ablakát. Az éjszakának hűs árnyéka Ha megfüröszti fejemet, Fölmagasulok mint próféta, Veszek jóslói szellemet. — És kiáltom: kuvik, tuhu, S mondják, lesz dögvész, háború. Hogy nem nagy volna a szépségem, Én nem tudom, de úgy mondják, Hogy tükörben magamat nézzem: Nem bánta meg a hiúság. De hogy a napsugártól félek, Már abban nincsen tagadás, De ebben is másokra nézek S velem tart sok auctoritás! Én kiáltom: kuvik, kuvik, S mindenki fél és elbuvik. A magányosságot nagyon szeretem, Bár nem bánt melancholia; A világhoz vagyok idegen, Lelkemben nincs harmónia. Hangtól, zörejtől nagyon félek, Ön árnyékomtól rettegek; Azt gondolom, rólam beszélnek Az erdők és a fellegek. Én kiáltom: kuvik, kuvik, Bölcs, ki a világtól búvik. •283 Képek az 1848 a-iki magyar hadjáratból. i. Tomassovácz feldulása. A 38-ik zászlóalj, a melybe én is, mint ujoncz - honvéd beosztattam, igen eredeti képét adta egy rögtönzött hadseregnek. Ezen zászlóalj a herczeg Voronieczkyféle szabad vadász-csapat maradványaiból alakult, önkéntes ujonczokból s besorozott bácskai rácz-fiukból egészíttetett ki, — s ez utóbbiak kivételével, csupa mivelt ifjakból állott, annyira, hogy e tekintetben zászlóalj versenyezhetett a miénkkel. kevés Felszerelésünk bámulatos gyorsasággal haladt. Az öltözetet s fegyverzetet egy éj alatt vettük s pár óra alatt tététől talpig valódi harczosokká alakultunk át; igaz, hogy bajnok kinézésünk kiegészítő részéül mégis hiányzott valami, u. m. a nadrág, s a mi még ennél sokkal lényegesbb a lőfegyver; de azért mi mégis honvédeknek éreztük magunkat, s e névre büszkék voltunk. Eként fölszerelve és sorba állitva a zászlóalj, valóban sajátságos látványul szolgált. Az egészen ujdon, de csak térdig érő egyenruha, melyen alul a honvédek nagyobb része fehér gyolcs bő gatyát viselt, — a mivelt ifjak kivételével, kik leginkább világos nyári vitorla-vászon nadrágba voltak öltözve, s mind ez a rögtönzés szinét viselte magán. Az egész zászlóalj fegyverzete pedig átalánosan kusza volt. Századunk parancsnoka Murányi (Markovics) Dénes mindnyájunk arczán azonnal észrevette a lehangoltságot, mit a hiányos fegyverzet okozott, s egy kis bevezető beszéd után azzal vigasztalt bennünket, hogy soha se búsuljunk azon, hogy nincs lőfegyverünk, van az ellenségnek elég, még pedig kitűnő jóságú és most kezdetben csak is azért indulunk harczolni, hogy mindenekelőtt fegyvert szerezzünk kaszáinkkal. „Jót állok érte, fiúk — folytatá — hogy nemsokára mindegyiknek lesz szép és jó fegyvere, s olyan, melyet senkinek nem köszönhet másnak, mint egyedül saját magának." Zászlóaljunk a tűzkeresztséget alakulása után 13 nap múlva bizonnyal megkapta volna, ha az ellenség velünk egyenlő harczias hangulatban lett volna, de nagy boszuságunkra jónak látta odább állani előlünk. 1848. decz. 15-én reggeli 4 órakor történt a Béga csatorna partján fekvő Tomassovácz városkánál, hol a csatorna túlpartján épült földvár elfoglalására rohammal indultunk. Meglepetés akart ez lenni a ráczokra nézve, azonban reményünkben csalódtunk, mert az ellenfél szándékunkat jó eleve észrevevén, elillant, s mi csak égő tüzeiket találtuk ott. A csatornát átgázolván, a városba rohantunk, de azt is, a szó szoros értelmében, üresen találtuk; összes lakossága, apraja nagyja, miként átalánosan tudva volt, a magyarok legelfogultabb ellenei közé tartozott, a kik élethalálra harczoltak ellenünk. A lakosságnak a városból való rögtönözött kivonulását tanusita, hogy minden néven nevezendő ingóságaikat, minők sertés, borjú, házi szárnyasaik stb., valamint bútorzatuk nagyobb részét ott hagyták. E helyen szabad gazdálkodás engedtetett, s minthogy mindennel bővelkedtünk, mindent ott hagytunk, azonban fájdalom, a helység csakhamar lángba borult s elhamvasztatott, mi által nemcsak az ellenség, de mi is a szabad ég alá szorultunk, a zord téli időben. Soha nem feledem azon két honvédet, kik egy házba betörvén, hol két szobában ezernyi kisebb-nagyobb üvegcsében homeopathikus gyógyszereket találtak, melyeket csákójukba töltvén, marokkal ették, s nem hogy bajuk lett volna tőle, sőt inkább egészségükre vált. Ezen nem annyira rablás, mint inkább gyújtogatásnál egy megemlítésre méltó eset is adta elő magát. Jánosi Péter sárospataki származású honvéd, ki vakmerő elszántságának sok példáját adta a szabadságharcz alatt, s kit Potemkin Ödön is emlit „Az 1849-ik évi magyar hadsereg feloszlásának okai" czimü munkájában, velem s még egy honvéddel a végpusztulásnak indult Tomassovácz lángba borult utczáin lézengett,midőn egy ház ajtaja előtt egy vasvillával fölfegyverzett s magát védő állásba helyezett mintegy 30 éves rácz férfiút pillantánk meg, ki két ágy villáját elszántan szúrásra tartá készen. Épen jókor érkeztünk a helyszinére. A rácz férfiúval szemközt egy fiatal honvéd fegyverét töltötte s arra a gyutacsot rá is illesztette már azon elhatározott szándékkal, hogy a makacs ellentállót lelője. Jánosi Péter, ki ráczul jól beszélt, a vasvillával ellenszegülőt megszólitás a lőni készülő honvédet nyugalomra inté. A rácz férfiú elmondá ellenállásának okát, s midőn azt nekünk Jánosi megmagyarázta, nem hogy haragra lobbantunk volna ellene, sőt inkább szánalomra, részvétre gerjedtünk, az oly vad kinézésű s mégis példás nemes szivü ellenség iránt. A rácz férfiú elmondá, hogy édes anyja betegen fekszik a házban, a kit ő utolsó csép vérig védni— s inkább meghalni kész, mint sem valakit bebocsásson hozzá s őt bántalmazni engedje. Ezt hallván, szelid szavakkal megnyugtattuk e nemes lelkű hálás fiút, rögtön a házba siettünk, szenvedő anyját karjainkra emeltük, a szabadba vittük, minden megmenthető ingó tágaival együtt biztos helyre szállítottuk, s honvéd őröket állítottunk mellé, meghagyván, hogy semmi bántalma se történjék. Figyelmünk arra is kiterjedt, hogy e szerencsétlen család háza lángok martalékává ne legyen, s ez üdvös szándékunk sikerült is, mert nagy örömünkre a tájon egy ház sem égett el, mind épségben maradt. Midőn a honvédet, ki az anyját védelmező fiút agyon akarta lőni, emiatt keményen korholtuk, magába szállva azt adá válaszul: „Szegény ember, hát mért nem mondta mindjárt, hogy beteg anyját védi, s nem vagyok én vad ember, hogy azért megtámadtam s életét kioltottam volna." — Pedig dehogy nem mondta, sőt kétségbeesetten kiabált s kezeivel hadonászott, csak hogy rácz nyelven, a miből a magyar honvéd egy árva szót sem értett. II. Damjanics a jarkováczi vérengzés napján. A történelem vajmi kevés thermopylaei és jarkováczi harczot, valamint kevés Leonidast és Damjanicsot mutat fel. Ezen, a ráczok részéről nem épen becsületes harcz 1848. évi 13. s 14-ike közötti éjjelen vívatott, a midőn a mieinket a vendégszeretet álarcza alatt éjjeli álmukban orozva megrohanták, s mely végre a mieink győzelmével s a ráczok nagy veszedelmével végződött. Zászlóaljunk nem vett tevékeny részt e vérengző harczban, másfél mérföldnyire állván a csata színhelyétől, s csak akkor siettünk a jarkovácziak segítségére, midőn a veszélyt a sűrű ágyúzás s a magasan fellobogó lángok tudtunkra adák. Csikorgó és dermesztő hideg volt, s mikorára Jarkovácz alá értünk, már reggel lett és az iszonyú vérengzésnek is teljesen vége volt. Ekkor láttam először életemben Damjanicsot. A kép, melyet e nagy férfiú látása nyújtott, kiirthatlanul véste magát lelkembe, s síromig kegyelettel megóvom azt. Hitéből már jól ismertem s tudtam, hogy hadvezéri eszélyessége ép oly nagy, valamint a vész perczében rettenthetlen lélekjelenlétével s bátorságával képes egy ingadozó hadsereget felvillanyozni s hős tettekre buzditni. Jól tudtam, hogy honvédéi nem a csata gyilkoló tüzébe, hanem a pokol tátongó torkába is vakon készek rohanni ezen győzhetlen vezér lelkesítő vezényszavára, mert szerette, bámulta őt az egész sereg minden fokozatú harczosa egyaránt. De bármily nagynak képzeltem is őt szellemileg, mélyen meghatott a jelenet, midőn végre szemtől szemben láttam őt. Mint sajnálom, hogy festő nem vagyok, mert lelkemben oly híven le van fényképezve szabadságharczunk e nagy hőse, midőn e nagy győzelem kivívása után tajtékzó fekete paripáján erőnkbe lovagolt, kérdezvén tőlünk: „hát ti mit akartok itt? " Mire mi részünkről természetesen azt feleltük: „segitségre siettünk, tábornok ur." — „Egy kissé későn jöttetek," válaszolt. — Ö, kire mindnyájunk tekintete, miként bálványra szegezve volt, s kinek igen hiányos öltözéke daczára, (miután alvó ágyából ugorván fel, a ráczok gyilkai elöl alig birt menekülni,) arczában annyi fönség, bátorság, szeretetreméltóság és szelidség összpontosult, — már első látásra mindenki bámulatát s szeretetét megnyerte. Arcza a borzasztó és emberi erőt meghaladó küzdelmei által kipirulva, de korántsem eltorzítva, hanem felmagasztosulva, lelkesülve volt. Fejében pörge fekete kalap félre vágva, nyakában festői szépségű, hosszú szőrű fekete guba csüngött, hanyagul átvetve. Nyakkendőnek híre sem volt. Izmos mellén az ing teljesen át volt izzadva; jobbkezéről kardja szíjjon lógott alá, míg baljával szép lova nyakát veregette. Ez érdekes látvány csak pár perczig tartott, a nagy hős, miként mythosi alak tünt fel s ismét elenyészett szemünk elöl, lovát sarkantyúba kapta s tova száguldott, de csak azért, hogy ismét mihamarább s annál érdekesben és magasztosban tűnjék fel előttünk. Egy kocsin holtakat hoztak. A holtak egyikének fejét egy 3 fontos golyó zúzta szét, hullája úgy volt feltéve a kocsira, hogy a szétzúzott fő a kocsi hátuljáról lelógott, s *