Vasárnapi Ujság – 1868
1868-08-02 / 31. szám - Rajzok az országgyűlésből: II. A balközép (képpel) 367. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
„Oh jaj, szerette bátyám, kit a halál elért! Gyászban hagyád s veszélyben öcsédet Gizelért! Jó Rüdiger miatt is ugy fáj az én szivem, Egy kép mind a kettőért vérzik keservben." Hogy halva látta bátyját Gizler jó dalia: A többinek miatta kellett lakolnia. Vérszomjazó halál, hejh, aratott mód nekül, Rüdger vitéziből, hajh, csak egy se' menekül. Gunther király és Hágen és Gizeler lovag, Volker levente s Dankwart akkor megállanak, Hol véres nagy halomban feküdt a sok halott, És kezdenek jajgatni nagy siralommal ott. „Legjobbjaink elestek!" jó Gizeler kiált. „De hagyjuk a siralmat! Szabadba most ki hát, Pánczélaink kihűlni e forró harcz után . . . Vagy hogy tovább is éljünk az Isten sem akarja tán!" Bágyadtan félredűl sok, sok meg a földre ül. Nem volt egy ellenség sem; bediláltak, körül, Hevertek mind, megölve. Csönd, némaság leve... — Nem tudja mire vélni e csöndet Etele. „Oh jaj, gonosz szolgálat!" Krimhilda fölkiált: „E hűtlen Rüdiger benn szót késlekedve vált, Meg sem támadja őket! — A hitszegő, pribék! Meglásd, Burgundba őket visszavezérli még! „Mi haszna, hős Etel, most, hogy rá pazarolád Oly sok kegyed' és kincsed'? Hogy adja vissza, ládd! A kit bőszülni küldénk, velők kezet fogott." Hallá Volker levente és igy feles legott: „Oh gyász s jaj, hogy nem ugy van, királyné asszonyom! S ha illenék ily hölgyet hazugnak mondanom: Pokoli rút hazugság, azt mondanám, szavad! Mert véres kézfogást tett a hű Rüdger lovag. „Szavát hiven betölté, mit nektek fogada: Vérében fekszik itten ő és egész hada. Jól nézz körül, Krimhilda: hű szolgád van-e még? Rüdger nemesen s híven húnyá be a szemét! „S ha nem hiszed szavamra: magad hát jöszte, nézd!" Jaj, siralom mit láta! Ott hozzák a vitézt, Meghalva, — s oda tészik, a hol rá látható . . . Hajh rettentő Ételnek s vitézi bánata! Mikor elébök tették halva a daliát, Nem irja azt le nektek semmi iródiák, Milyen keserves jajszó s veszéklés támadott, Nők, férfiakkal együtt jajgatva sirtak ott. Rettentő haragjában ordított Etele, Hogy hangja, mint a sebzett oroszlán, bömbölő. Maga a királyné is gyásztól leverve lett. Mindketten szörnyen sirtak az öreg Rüdiger felett. 367 llajzok az országgyűlésből, ii. A balközép. Országgyűlési képcsoportozataink másodikául a balközép főtömbjét választottuk. Nem tudjuk ugyan nem tévedünk-e, s nem kellene-e derék-bal nevezetet használnunk, de biztosíthatjuk mind az illetőket, mind átalában a tisztelt közönséget, hogy tévedésünk semmi esetre sem szándékos, s csak onnan ered, mert maga a tisztelt párt egyik árnyalata így, a másik amúgy szereti magát nevezni, rajzunkon pedig mind a kettő képviselve van. De semmi esetre sem fogunk csalódni az elnevezésben, ha azt mondjuk: „ez a kormányképes ellenzék," ellentétben a szélsőballal, mely talán még maga is elismeri magáról, hogy ő nem kormányképes. Oh, egészen máskép áll a dolog Őfelsége leghivebb ellenzékére, a derék-bal-középre nézve. E párt, melynek egy csoportozatát ma színről színre mutatjuk be olvasóinknak, kik őket szellemileg ugy is rég ismerik már, e párt kétszeresen kormányképes. Először mert politikája egészen loyális, s nemcsak szájjal, hanem valóban is a pragmatica sanctio és personalunió alapján áll, és bár programmja eddigelé inkább csak tagadólagos alakban mutatkozott, és többet szólt arról, mit nem akar mint ellenzék, mintsem arról, mit akarna s tenne, ha kormányon ülne, de hisszük, hogy annak idejében ezzel sem maradna adós. Kormányképes másodszor, mert tagjai közt nem egy van abból a fából, melyből a minisztereket szokták faragni, nem mintha Villars tábornagy szójátéka szerint addig kellene a miniszterségre várniok, mig Ő Felsége majd fából akar minisztereket faragni magának. Nem, az oly párt, melyhez egy Ghyczy, Tisza, Bónis tartoznak (hogy többet ne emlitsünk), nem szükölködhetik kormányképes férfiakban. Mint ellenzéknek csak egy fő hibáját ismerjük, azt hogy ugy az ellenzéket, mintha soha sem kellene kormányra jutnia, vagy maga sem hinné komolyan, hogy arra jutana. Mert sok dolog ellen csinál ellenzéket, amit kormányon maga sem tenne, nem tehetne máskép. Mi pedig lehetségesnek tartjuk kormányra jutását s félünk,hogy ez esetben nem egy mostani föllépése fog fejére olvastatni. De ne kutassuk a jövőt, maradjunk a jelennél s fordítsuk szemeinket az előttünk fekvő képcsoportozatra. A miniszteri karszékek, félkörben, a ház közepe előtt sorakoznak, s igy a balközép elébe is jut belőlök kettő. Képünkön ezek egyike, a legszélső látszik, melyen Gorove miniszter ül. Rajzunknak természetesen kiegészítő része, — nem ugye magyarázó soroknak; ő excellentiája teljességgel nem tartozik a balközéphez, s ez alkalommal nem volna helyén felőle szólanunk. A miniszteri karszék mögött a baloldal első padjában, fájdalom, csak Nyáry és Bónis alakjai látszanak. Pedig e pad, ha a rajz s a lap ökonómiája engedte volna, mind végig érdekes alakokat tüntetett volna föl. Igy nélkülöznünk kell a jó öreg Luzsénszky Pált, tul rajta a legrégibb követet, ki most a képviselők közt ül, az ungi Bernátot csigás fürjeivel, s a mindig ifjú Hotspurt Perczel Móriczot. De vigasztalhatjuk magunkat, mert az a két alak, ki szemünk előtt ül, maga is elég betölteni egy padot. Nyáry Pál és Bónis Sámuel... mindkét névhez egy-egy egész politikai pálya emlékei fűződnek. Amaz a megyei, emez a 48 az előző ellenzéki politika prototypje. Nyáry Pált Pest-, a központi megye tette naggyá, ámbár ezt megfordítva nem mondhatnók, mert Pest megye nagy volt, sőt akkor volt igazán nagy, mielőtt még Nyáry Pál lett volna vezérlő egyénisége. Mikor a pesti megyeház nagy teremében Kossuth és Dessewffy Aurél, Széchenyi, Eötvös és Szentkirályi vívták nagy, gygászi harczaikat, akkor bizonyára nagyobb volt a központi megye, mint mikor az epigonoknak Nyáry akarata kezdett feltétlenül parancsolni. Az a szónokok kora volt, s Nyáryt barátjai sem tartják nagy szónoknak. Ő kitűnő első alispán volt, határozott administrativ tehetség s ez nagy szó Magyarországon, a municzipális élet hazájában. A municzipium azonban le kezdette járni magát, csillaga halványulóban van a Parlamentarismus fénylőbb golyója előtt, és Nyáry Pál ujabban az államtani theoriák methodikájára adta magát. E téren nagyobb hirre, mint elismerésre tett szert. Fölfedezte a megye és minisztérium koordináltságának famozus tanát; formulázta az alkotmányos szabadságot, mely szerint mindenkinek szabad tenni mindent, amit a törvény világosan nem tilt; s legújabban világosságra hozta az alkotmányos élet ama kettős titkát, mely szerint először az alkotmányosan hozott törvénynek mindenki engedelmeskedni tartozik, de másodszor a törvények nem örökre alkottatnak s megváltoztatásukat kivánni joga van mindenkinek. Mindez igen szép dolog, de mi mégis azt hisszük, hogy Nyáry Pál sokkal inkább helyén volna az alkotmányos praxis, mint a theoriák terén, s ha egyszer belügyminiszter lesz, hasznosabb dolgokat fog mivelni, mint az ellenzéki szónoki téren. Addig is, mint látjuk, papirt tart kezében; kétségkivül tartandó beszédének brouillona. Kiváncsiak lehetünk beszédére s kíváncsiságunkat, ha megkezdi is szónoklatát, egy darabig nem látandjuk kielégítve, mert Nyáry Pál rendesen oly halkan és hangtalanul kezd beszélni, mintha mellbeteg volna; mikor aztán látja, hogy egészséges kinézése után senki sem hiszi el neki, akkor egyet mosolyog s fentebb hangon kezd szónokolni. — Bónisban, ki mellette ül, ennyi affectatio sincs. Majdnem azt mondhatnók, Deákon kívül az egyetlen ember a világon, akiben épen semmi néven nevezendő affectatio nincs, még csak egy szemernyi is. Természetes, egyenes, igaz ember. Jól esik ránézni, a 48 előtti ellenzéki tiszta magyar politika e szeplőtlenül maradt képviselőjére. Jól esik hallani tiszta, világos, egyszerű előadását, mely még a logikát sem affectálja, talán épen azért, mert merő logika. Bónis, ha nem czáfol, meggyőződéseit egyszerűen, nemesen adja elő, soha sem folyamodva a szónoklat virágaihoz, de gyakran az érzés őszinteségének, sőt a kedélynek is bír melegével. Ha czáfol, soha sem kapaszkodik a szűk egérfarkába, ellenfele állításának mindig csak lényegét veszi czáfolat alá, s azért ellene még félremagyarázásért sem kérhetett szót senki úgynevezett „személyes kérdésben." Most is, nézzétek, mily eszesen figyelő arczczal ül ott, a beszédben nem a szavakra, hanem az eszmékre függesztve lelki szemeit. E figyelem s a tiszta felfogás képesíti Bónist arra, hogy a háznak élő krónikája s egyszersmind korrektora is legyen; a jegyzőkönyvet egyedül ő neki olvassák fel s ő szokott abban helyreigazításokat tenni; a tanácskozást, ha kizökken kerékvágásából, ő igazítja abba vissza; a házszabályok, ez az ő eleme s ő azokat mindig jól alkalmazza, valamint az előzetes esetekre hivatkozás gyakran hatályos fegyverét is. Megannyi valódi előny a parlamenti élet küzdterén. Kár, hogy nem a jövő embere már nem kora miatt, mert hisz teljes erejében van még testi és lelki tehetségeinek, — hanem lelkületéért, mert ő táblabíró, e szó legtiszteltebb értelmében; mostanában pedig a táblabíró-politika alig terjedhet túl a konzerváló ellenzék szerepén. De legyen szerepe Bónisnak bármi, őt e hazában mindenki tiszteli, politikai ellenfelei is kivétel nélkül, sőt azok is, kiket egyszer-másszor megleczkéztetett (s ezzel e sorok írója is dicsekedhetik) — és ő e tiszteletet teljes mértékben meg is érdemli. A második padban székül a derék Konossy Ignácz figyel csendesen; éles és s tiszta hazafiság, a balközép másod sorbeli bajnokainak egyik legjobbika; nem gyakran szól, s akkor sem hoszszan, de megjegyzései talpraesettek s módositványait gyakran elfogadja, nemes érzülete nyilatkozatait nem egyszer megtapsolja a jobb oldal is. Mellette az öreg Boczkó ül, minden korelnökök daczára a legidősebb tagja a háznak; ki csak most ismeri, azon emberek közé számítja, kikről az volt mondva: a legjobb emberek azok, kiknek nincs történetök; pedig neki van története is, s az is becsületére válik. Tovább a mély hangú s férfias képű Szaplonczayt látjuk, ki a legcsekélyebb dolgot is oly páthoszszal s a legprózaiabbat is annyi emphasissal zengi és dörgi el, mintha a haza végromlásának konditaná vészharangját. Tán épen a mármarosi sóárakról akar riasztó szónoklatot tartani, azért konferál oly élénken mármarosi követtársával Várady Gáborral. A finom éles arczu egyéniség, ki majd hideg szenvtelen alakjával a halvány Cassiust, s majd érzelgésével valami német lyrikust juttat eszünkbe, különös ellentétekből van szőve. Néha oly loyális ellenzék, mintha ellenzék sem volna; máskor ismét oly merész támadó, hogy szinte megdöbbent. Lesz-e belőle miniszter, ha pártja kormányra jut, e kérdés titkába nem vagyunk beavatva. Egykor színházi intendánsnak emlegették s talán ambitiója is volt e művészeti post; most azt hisszük magasabbra néz s mi csak dicsérhetjük érette. Egy paddal hátrább az ellenzék vezérét találjuk. Mint harczban is, a modern háborúban legalább, a vezér nem az első sorban szokott helyet foglalni, a mi baloldalunk is ugy tesz. Míg Deák az első sorban vett ülőhelyet pártja élén, Tisza és Ghyczy tömbjük középtáját foglalták el. Egymás mögött ülnek s gyakran előre hajlik az utóbbi, hogy fiatalabb vezértársával valamit közöljön. Rajzolónk egy kivételes pillanatban leste meg Tisza szónoki állását. Ő ritkán szokott oly tűzzel beszélni, hogy még karját is egészen fölemelje, rendesen csak felemelten jártatja maga előtt jobb kezét, a szemüveget vagy plajbászt tartva benne, magyarázó taglejtéssel. Most szokatlan fölhevülésben látszik lenni; valószínűleg erélyes polémiát folytat, vagy épen visszautasítja az ellenfél valamelyik szónokát. A polémia az ő legerősebb oldala, tulajdonképi eleme. Erős és éles kritikus, kivált a részletekben; erénye s hibája ez. Erénye, mint pártemberé, hibája, mint vezéré. Mint ilyennek, nem volna szabad a kisebbszerű cáfolgatásokkal oly sokat foglalkoznia, s indítványozói zárbeszédeit inkább az eszmék magaslatán kellene tartania, mint az aprólékos érvek refutálásáig lebocsátnia. Ritkán rekapitulálja tárgyát nagyobb vonásokban s az ellenérveket nem annyira valódi lényegükben állítja fel, hogy ostrom alá vegye és megdöntse, mind inkább a polemikusok szokása szerint ad absurdum szereti redukálni s az ellenfél szabatosság-hiányát is felhasználja, csak hogy annál diadalmasabban refutálhasson. Ha a valódi parlamenti nagyságokkal, Pittel és Mirabeauval, Deákkal és Kossuthtal mérjük össze, sokat fog veszteni. Nagy eszméi, melyek egyszerre elárasszák s megtermékenyítsék a hallgatóság lelkét, nincsenek. Kitűnő dandár-parancsnok vagy guerilla vezér, de eddigelő még nem mérnek