Vasárnapi Ujság – 1868
1868-10-18 / 42. szám - Utazás a Mont-Cenis-en. Beszédes Kálmán 499. oldal / Általános nép- és országisme - A föld kora. Dapsy L. 499. oldal / Természettudomány; ipar; gazdaság és rokon
Öregebb; vagy most volnék fiatalabb; vagy Lotti volna okosabb; vagy Netti lett volna egy kicsit jobb; vagy a mamák lennének bölcsebbek, — vagy... azt sem tudom már hogy volna jobb. Oh az a házasság!! az a házasság! Édes Vincze. 499 A föld kora. Alig lehet az emberre nézve valami fönségesebb foglalkozás, mint a homályos múltba visszavagy a kétes jövőbe előrehatolni, hogy a világ és fajunk sorsa felől minél inkább tájékozva lehessünk. Igaz, hogy az ily temérdek munkába és költségbe kerülő kutatások nem jövedelmeznek közvetlenül százezreket, mint a gyéripar vagy a kereskedés, de az is igaz, hogy az ilyenek nélkül nem is sokkal fognánk különbözni azoktól, amikkel kereskedünk. Fajunkat épp nemes törekvések hozták és állapotából ennyire; ezek nélkül az egyes ép úgy, mint az állam hasonló a testhez, melyben nincsen lélek. Emelkedő kebellel fogadjuk azért mindig, midőn egyes jelesebbjeinknek nehéz, kitartó fáradság után sikerül egy-egy lépéssel továbbra hatolni az emberi ismeret előtt még zárt mezőkön, s föl-föllebbenteni a mostani lét kezdetéről, a múlt rejtélyeiről a fátyolt. Ezek közé tartoznak Lyell, Croll, Bischoff, Thomson és több mások munkálatai a föld kora és eredete körül. Hogy a föld korántsem annyi idős, mint az a mózesi teremtés-történelemben állíttatik, hogy nem egyszerre, rögtön teremtetett ugy meg, a mint most előttünk áll , azt már Pythagoras (570. Krisztus előtt), Aristoteles és Strabo emlegették; de a régi kor szükelmüsége inquisitioval üldözte az ily nézetet, s már egészen kihalt az, midőn mintegy gúnyjául a mult kor minden erőködéseinek, e század elején újra felkelt az, az uj kor büszkesége — az ifjú geologia szárnyain, s mind gyorsabban terjed napjainkig. Csak azon egyszerű tényt elismertetni, hogy a mint alakulnak most a folyók partjain az iszaprétegek, ép ugy alakultak ezelőtt annyi milliókkal a föld kérgét alkotó nagy terjedelmű telepek is, s a mint a földrengések fölforgatják, a vulkánok új lávatömegekkel borítják e vizhordta fölszint, és igy volt ez a föld előbbi korában is, — csak ennyit is, mondom, nem könnyű volt az emberekkel elhitetni. Az ellen pedig, hogy egy régibb korban elefántok s tigrisek lakták a vidéket, melyen most csak medvék tanyáznak, s szőlőket érlelt a hegyoldal, melyet most örök jég borit, hogy e magas hegytető egykor mély tengerfenék volt, melyben sárkányszerü vízi szörnyek éltek, de a melyekről a mózesi teremtés-történelem egy szót se szól, — készebbek voltak azt felhozni, hogy : ,,az Alpeseken talált mammuth-fogak a bukott angyalok zápfogai voltak" (Wilson), s hogy a hegyekben talált csiga és más kövületek csak az özönvízkor odaveszett gonosz emberek kipárolgásai, semhogy elhitték volna, miszerint az ember megjelenése előtt is, régen ép úgy volt már élet a földön, mint lenni fog azért, ha majd mi egykor eltűntünk is arról. Ennyi előítélet mellett még a 19-dik század elején is, természetes, hogy csak nehezen haladhatott az ifjú tudomány, s temérdek munkába került csak az egyes rétegeknek vastagságából, s a benne levő állat- és növénymaradványokból azoknak fejlődési idejét, egymáshozi arányát és viszonylagos korát is meghatározni; arra pedig, hogy ezeknek absolut korát is megmondhassuk, azaz, hogy számokkal kifejezhessük, hogy ez s ez réteg keletkezése alatt és azóta hányszor fordult meg földünk napja körül, vagyis hány évvel ezelőtt élhettek azon állatok, melyeknek kövült maradványai vannak ez egész korszakok óriási sírjába temetve — gondolni is alig mertünk. S ime hála az ernyedetlen szorgalomnak, már néhány év után is közelebb állunk vágyaink czéljához, mint remélhettük. Ugyanis a jelenkor több jeles geológjai külföldön azon képződményt vették részletes tanulmányozás alá, melyben az ember megjelenésének legelső nyomait találjuk, és kitűnt, hogy ez az u. n .jeges korszakra esik. Volt t. i. földünk életében egy oly időszak, midőn ennek legnagyobb részét jég és hó borító csaknem az egyenlítőig, amely után azonban ismét melegebb korszak következve, az olvadás közben a hegyek közül a tengerek felé csúszó jégtömegek mély barázdákat metszettek az időközben beléjök fagyott szikladarabokkal a hegyek oldalain, melyek közt lefelé zsurlódtak. Ez óriás barázdák, melyeket Erdélyben a nép ördög - szántásoknak nevez , mivel fel nem tehette, hogy halandó kéz húzhatta volna e gyakran nyílegyenességű vonásokat a száz láb magas sziklafalakba, — s azon több mázsányi szikladarabok, melyeket péld. a norvég hegyekről, vagy az Alpesekről vive magával, elolvadásakor néha Dél-Németország vagy Észak-Amerika síkjain hullatott el az odaúszott jégtömeg, — e hires vándorkövek aztán az egész titok nyitjára vezettek. Ama barázdákból s átalában a hegyek oldalairól lezsúfolt porladékok t. i. a jégolvadáskor, a völgyekben támadt ár által, a lejtőkön levő barlangokba sodortattak, mig más részök a vándorkövekkel együtt a síkon terült el, mint mozain. Azon barlangok pedig, melyekben a legrégibb emberi maradványokat találjuk, rendesen e porladékokkal, vagy más, de ezekkel egykorú képződmények által vannak betöltve, beiszapolva; tehát az emberi maradványoknak is ezekkel együtt, vagy ezen időtájban kellett e barlangokba jutni. Az volt tehát már most csak a kérdés, hogy miként lehetne e korszak idejét számokban, években meghatározni. Azonban a geológiának magának ez aligha sikerült volna valaha, ha — mintegy igazolásául azon közéleti elvnek, hogy nagy eredményekhez csak egyesült erővel juthatunk, — itt is idegen helyről nem jött volna meg a váratlan segély. M. Le Verrier, a párisi csillagda hires igazgatója adta rá magát, hogy a földnek napkörüli forgásából, s jelenlegi excentricitásából*) kiszámítsa ennek az előbbi korbani excentricitásait 50—50.000 évre (1846-ban). E számításokból világos, hogy a földnek, — mely a nap körüli tojásdad forma utján nem mindig ugyan azon nyomon halad, hanem hol küljebb, hol beljebb tér el évezredek alatt a régi pályától, — legnagyobb távolsága a naptól ezelőtt mintegy 200,000 évvel ötszörte annyi volt, mint most; a midőn aztán több ebből származó okok miatt a hideg is földünk színén oly helyeken, hol most 3 foknyi, akkor 70—80 R ° foknyi lehetett. Ily óriás hidegség mellett képzelhetni, hogy a vizek legnagyobb része szilárd, azaz: jégállapotba jutott, s mivel sem azelőtt több százezer évvel, sem azóta nem lehetett oly nagy hideg földünkön, méltán azt kell következtetnünk, hogy ezen korszakban képződtek ama roppant jégtömegek. E szerint 200—250,000 év a jeges korszaknak, ezzel együtt valószínűleg az ember megjelenésének is ideje, habár ez utóbbira nézve ez nem vehető még fel biztosan, mert hogy 100,000 évesnél idősebb az ember a földön, az többféle adatok összevágása után már kétségtelen, sőt hihető, hogy 150,000 évnél is idősebb, de a 200—250,000 évre még nincsenek tiszta geológiai adataink. A jeges képződmény ez említett keletkezési korát véve már most fel számítási alapul, nem volt többé lehetetlen a többi képződmények korát is aránylagosságuk szerint meghatározni; s —közülök csak egy párt említve meg — Lyell azon eredményre jött, hogy a kőszén-korszak 40 millió, a legelső réteges képződmény pedig, az u. n. Cambry — 60.000,000 évvel ezelőtt rakodott le földünk kérgében. E számitások helyességét látszik igazolni másfelől az is, hogy Bischoff vegyész is azon eredményre jutott a kőszénképződés körül tett kísérleteiben, hogy a legifjabb fekete kőszén is legalább 10.000.000 év óta senyved ott a föld gyomrában, továbbá hogy a földnek előbbi izzó, folyós állapotából jelen hőmérsékűvé lehűlésére körülbelől szintén 50 millió év kellett. W. Thomsonnak pedig a napnak hőkisugárzásán és a naphő fogyásán tett számításai ugyancsak azt mutatják, hogy 70.087,500 év óta élvezi földünk a nap melegét. Ha ezen oly különböző utakon nyert eredményeket tekintjük, s látjuk, hogy mily aránylagos fokozatossággal s így egybevágólag adják földünk egyes életphasisait: nem sok okunk van kételkedni, hogy tehát e mi — a többiek közt parányi földtőkénk legalább is 60—70 millió év óta hordja terheit, s hogy mi is, bár nem 5 — 6 ezer, hanem 100 — 200 ezer évesek, — amaz óriás korhoz képest mégis csak tegnapiak vagyunk e földön. Ily adatok után lehet aztán fogalmunk az örökkévalóságról a mi néhány napos éveink mellett, s azon mindezeket teremtő nagyságáról, akire oly igazán mondja a szent költő: ,,Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, ,,Te voltál és te vagy erős Isten ,,És te megmaradsz minden időben." Dapsy L. *) A föld excentritásának nevezzük azon távolságot, a mennyivel a nap félrebb van azon ponttól, ahol lennie kellene, ha épen közepét foglalná el azon körnek, a melyen a föld körülre kering. Utazás a Mont-Cenis-en. Egy évig folyvást Velenczében tartózkodván, a kocsizörgéssel teli városi zajt, egy egész éven át nékülöztem; ellenállhatlan vágy lepett meg, elhagyni a komor paloták tömkelegét s vagy a gyönyörű természet ölét, vagy Pária világvárosi zaját keresni föl. Útnak indultam tehát. Verona, Mantua vérmezei borzasztó emlékeikkel, a Garda-tó, a tiroli Alpok tükre, élénk, festői partvidékével, kies fekvésű ősrégi városok, a hosszan elhúzódó havasok, Milano, csodás dómjával, az ünnepélyes Turin — mind tovább-tovább intettek s csak Párisról álmodozva, hatástalanul tünt el előttem mindaz, mi máskor egész valómat lebilincselé. Közönyömet azonban felvillanyozott éberség váltá fel, midőn a vaspálya a felhőktől koszorúzott Mont-Cenis aljához ért. A roppant erő, mit egy hat személyre való postakocsi vontatására előkészittetni láttunk, sejteté a legyőzendő nehézséget. Egy-egy kocsiba négy hatalmas erejű ló és tizenkét öszvér volt befogva, s az addig vasúton jött utazó-társaság tíz ilyen fogattal indult éjfél tájban a montcenisi útnak, melyet Piemont és Francziaország egybekötésére I. Napoleon létesített 1805-ben. E nagyszerű hegyi ut Talbroni János remeke, ki azt 3000 munkással öt hónap alatt épité azon vonal helyén és nyomain, melyet már Pipin , Nagy Károly, sőt Pompeiua és Hannibal is ismertek, rajta át vonulván hadaikkal. Ezen uton kellet —10 óra alatt fölkapaszkodnunk azon magasságra, mely Matters számítása szerint több mint ezer ölnyire fekszik a hegy alja fölött. A havasok csúcsai a holdvilág fényében vakítón tűntek fel, a mint fehér lepelbe burkolt szellemek bámészkodtak le reánk; előttünk megmászhatlannak tetsző magaslatok tornyosultak. A hajcsárok és kocsisok a hold ragyogó világítását s az itt csak ritkán szemlélhető csillagos égboltot nem szeretik ; az útra hajló sziklák ijesztő árnyakat vetnek, mit különösen gyenge idegzetű hölgyek majd egy csoport utonállónak, majd leszakadt utat záró sziklatömegnek, vagy besülyedt mélységnek vélnek; e rémárnyak néha a vonó állatokat is csökönössé teszik. Mily veszélyessé válhatik pedig a lovak megijedése vagy bokrossága oly hegyi uton, hol fordulásra való tér csak az ut mellett itt-ott a hegyoldalba vájt menhelyeken (refuges), vagy az uti-őrök számára készitett, 8 az egész vonal hosszában összesen 26 állomásnál van. Azonkivül az ily tiszta éjfél rendesen a reggeli szélvész előjele, mi csakugyan reánk is bekövetkezett. A reggeli szürkület, gyorsabban mint másutt, vértengerbe borult, a havasok fölgyuladtak, az erdők szegélyei megaranyozódtak; ez ünnepélyes látvány mindnyájunkat csöndre intett. Kocsink elsőrangulag levén dijazva, s annál fogva jobb fogattal is birván, első volt, mig az utolsó messze lent kanyargott még; a kocsisok s hajcsárok rekedt biztatása s az ostorok pattogása egyhangúlag vegyült a patkók csattogásába; itt minden nyom küzdelem, mely kényelmes helyzetünk daczára magunknak is nehezére esik s végtelennek tűnik fel. A mennyire lélekemelő volt a látvány, mely a legközelebbi csekély fennsikon, előttünk feltárult, olyannyira aggasztó volt a havasokról zúgó s szilaj lökésekkel növekedő szélvész. Míg dühe elvonulna, egy a hegy oldalába vájt, be- és kijárással ellátott, félkörű alagútba helyezték el a kocsikat és a lovakat, az egész utazó társasággal A felbőszült tenger hangját hallottam már, de ilyen moraj előttem ujs megdöbbentő volt; a havasok ormain s az alattok hunyászkodó ezerféle hajlású hegyek szikláin ezerszer törik meg s ugyannyi visszhangot ad a vihar árja; a százados tölgyek terebélyes koronája eltörpül, liget s bokor meglapul egy-egy letépett szikladarab száz mást rántva magával, rombolva zuhan les a völgy zugó patakjának a mult napok esőitől felduzzadt árját medréből kiszorítva, annak más irányt ad; az előbb méltóságos zuhatag, most mint őrült nő tépett a haja ziláltan korbácsolódik félre; a lovak a öszvérek összebújnak Mindent rémület fog el; az ember is, érezve törpeségét ily hatalommal szemben, elnémul. A helyzet nyomasztó hatását növelik női útitársaink fel-felsikoltásai, ha legördülő sziklák dobbanása vagy egy éktelen, majd dörgő