Vasárnapi Ujság – 1868
1868-11-08 / 45. szám - A varjak. Dapsy L. 535. oldal / Természettudomány; ipar; gazdaság és rokon
talán három vármegyében sem nyalkább ficzkó Andrisnál; mindig lion inget, lion gatyát viselt, sarkantyús kordován csizmában járt. Ha félre csapta kis selyem kalapját s végig ment az utczán, majd megveszekedett utána valamennyi széplány; egyik itt az ablakon, másik ott a kerítés hasadékán kukucskált utána. Hanem Andris ecsém nem adott egyikre is annyit se, mint az egy szikra, sőt ha észrevette, hogy leskelődnek utána, annál kevélyebben lépkedett, alig érte a lába a földet. Ennek a büszke fel sem vevésnek a volt az oka, mert már neki volt szeretője: a legszebb leányt, Tanai Sárit, szerette. Erre az öreg Dudás azt szokta mondani: ,,Ha szeretik egymást, isten, neki nem nekem vesz feleséget, hanem magának, ő él vele; nem bánom én, ha a putriból hozza is az asszonyt, csak jó legyen!" Már pedig az igaz, hogy világgal keresve se találtak volna szebb és jobb teremtést, mint amilyen az a kislány volt. Ő és Andris annyira összeillettek, hogy aki csak meglátta őket, egyszeribe azt mondta: ezeket az úr isten is egymásnak teremtette. Mikor ott esténként a nagy kútnál találkoztak, elbeszélgettek volna egymással isten-világunkig. Még az szerencse volt, ha több lány is jött vízért, legalább tovább együtt lehettek, de ha csak úgy kettecskén voltak, Sárikának mindig akadt valami sietős dolga, amiért Andrist ott kellett hagynia. Hej pedig nem örömest tette, akár reggelig ott lett volna vele, de hiába félt hogy a világ a nyelvére veszi, pedig az eladó lánynak a becsületére is kell vigyáznia. Valami két esztendeje volt már, mióta Andris és Sárika egymáséi voltak, legalább Andris, mikor a kislánnyal együtt volt, azt szokta mondani: ,,Te az enyém, én a tied mind halálig ásó kapa választ el egymástól bennünket." — Hanem ekkor egy különös eset fordult elő: Dudás Andris betöltötte a húsz esztendőt, kiírták katonának. — Az apja ugyan kiválthatta volna ; olyan vagyonon, mint az övé volt, még annyi pénz meg se látszik, de az öreg azt mondta: „Hadd menjen az elugatta fattyú! ember kell ott is, tanuljon valamit, legalább ember lesz belőle." Az édesanyja váltig siránkozott utána, kérte is az apjukat, fogadjanak Andris helyett katonát, de az öreget nem olyan fában ringatták, hogy arról, amit egyszer feltett magában, valaki egykönnyen lebeszélje. Mit volt mit tenni, Andrisnak, minthogy neki is volt hozzá némi kedve, legalább azt mutatta, katonává kellett lenni. Azelőtt való este, midőn másnap elvitték, Andris elment az özvegy Tónainéhoz. Épen gyertyagyújtás után volt az idő. Az özvegy asszony lányostól együtt ott varrogatott a nagy asztalnál. A mint Andris belépett, Tónainé feljebb tolta orrára a pápaszemet, hogy megnézze, ki jár ott ilyen későn. — Jó estét adjon isten, nénémasszony! — köszönt Andris szívélyesen. — Adjon isten neked is, édes fiam! Kerülj előbb nálunk s foglalt helyet. A legény egy „köszönöm" szóval leült az asztal mellé; Sárika pedig elővette a párkányról a mécset, meggyújtotta s kiment a konyhába. Darab ideig szótlanul ültek; azután beszélgettek egyről-másról, végre Andris így szólt az özvegy asszonyhoz: — Hát tudja-e nénémasszony, mi jóért jöttem? — Nem tudom én, édes fiam, hanem majd megmondod. — Tudja kigyelmed azt, hogy engem holnap elvisznek katonának. Édes apám uram ugyan . . . de isten neki! ő szent felsége majd csak hazasegít valahára. Azért arra kérném én kigyelmedet: ne adja addig Sárikát férjhez, míg én haza nem jövök; én, ha isten életben haza segít, én Dudás András, fogadom emberségemre, hogy elveszem. Ne legyen kigyelmed elbántó benne, hogy a jó isten is áldja meg figyelmedet! Tónainé tudta ugyan már, hogy Andris szereti az ő lányát, de azért ötölt hatott, mondta, hogy olyan a lány mint a vásár, aki előbb jár, az viszi haza; aztán az ő Sárija szegény lány, kap annál Andris szebbet is, gazdagabbat is; meg aztán az is megtörténhetik, — mert hiába változik az ember, az pedig nem egyhamar lesz, hogy Andris haza szabadul, — akkorára mást gondol, ha megvárná is Sárika, Andris akkor ott hagyná, fiatalabb után nézne. De a legény esküdött mennyre-földre, hogy ő neki ebben az életben soha nem kell más lány Sárikán kivül, az lesz a felesége vagy soha senki. — Hát aztán, fiam, — kérdi Tónainé, — tudja-e ezt édesapád? — Tudja, nénémasszony, tudja, az ő beleegyezésével jöttem most is ide. — Na jól van, fiam, ha az isten is úgy akarja, én nem ellenzem, hanem aztán majd akkor ura légy ám a szavadnak. — Nem vagyok már gyermek, nénémasszony; aki most vagyok, az leszel én akkor is. — Amen! — szólt az özvegy asszony áhítattal. Ekkorára Sárika elvégezte oda kinn a dolgát s bejött a szobába. A mint az eloltott mécset letette a párkányra, Andris oda ment hozzá, megölelte , összevissza csókolta. Hogy mit érezett a kislány, nem tudom; de hogy most már tudta, — mert hallott odakinn minden szót, — hogy örökre azé, a kit ő oly végtelenül szeret, s ezt édes anyja sem ellenzi; hogy szabad most már az ő kedves Andriskáját mások előtt is megölelni,megcsókolni : oh ez nagy, igen nagy örömet okozott ő neki; alig fért kis szive domború melle alatt, sirt örömében mint a kis gyermek. Elbeszélgettek aztán sok ideig; innen-onnan éjfél volt, mikor Andris haza indult, Sárika kikísérte a kis kapuig; ott ismét egymás nyakába borultak, ölelték, csókolták egymást; csak az esett sziveknek nehezen, hogy ilyen hamar el kell szakadniok s ki tudja, mennyi időre. Andris elköszönt tízszer is, de alig tudott elválni attól a kis barna lánytól. (Folyt, követk i A varjak. Kint esik az eső. Megjöttek a borongós októberi napok. E napok egyikén, munkához kedvetlenül, én is lehangoltan néztem este felé ablakomon át, hogy hulladoznak a sárgult levelek a lucskos fákról a Károlyi-kert nemrég szépen felsöpört utaira, — midőn egyszerre csak boszos károgás ütötte meg fülemet az egyetem temploma felől. „Ahá! megjöttetek — gondolom magamban, — ugy látszik, hűvös szél fú odakint a Rákoson, hogy ily korán bekvártélyoznak az atyafiak." Az uj vendégek az universitás tornyán fészkelődő varjak valának. Szabad bemutatnom őket? Furcsa nép, kivált mig orrok tövét nem piszkálta fel a fagyos göröngy, melyet télen át ők szoktak felpiszkálgatni egypár kukoriczaszemért. Késő ősszel, midőn már hó kezdi fedni a mezőket, mily hívatlanul tolja ránk magát a szemtelen sereg, mintha nyáron át csak is a mi garmadánk körül fáradozott volna, s most részét akarná kivenni a házi állatok elé hányt termésből, tudván, hogy „méltó a munkás a maga bérére." Pedig igazsága is van. Ő az, ki, ha így kiteleltettük, a legközelebbi tavasszal az első munkásokkal együtt szintén a mezőre siet,— hogy ott szépen sorba felhuzogassa a kibúvó tengerit, és vetést s szorgalmasan leszedegesse a gyökérről a magot, hogy az tovább ne nőhessen; ő az, ki naphosszant oly fáradhatlan hűséggel kisérgeti a vetőt, — hogy utána kikaparja a szemet, mit az elvetett, mintha legalább is darab számra fizetnék mindezért. S e jelentékeny foglalkozása közben nem is hagyja magát egykönnyen zavartatni; habár nem tanult is „felsőbb mértant" a debreczeni kollégium tisztes falai közt, — sőt kárhoztató szavát hallatta az átellenes templom bádog fedeléről sokszor, midőn látta, hogy a tudós tanár a kivilágitott termekben még késő estveli órákban is e tudománnyal rémitgeti e bölcseség hajlékától a „baglyokat,"*) — természetes eszével jól ki tudja ő számítani, hogy meddig ér az ostor, melynek csak szele nagy, a lomha rögről pedig, melyet felé dobunk, szinte tudja már, hogy annak nincsenek szárnyai, s míg ő gúnyos megvetéssel kissé félreugrik, az a földön marad. A szalmacsóva vagy lyukas figara sem képes bátor szívét egyhamar megrettenteni; pár kancsal pillantás az illető távolból elég meggyőzni őt, hogy üres a tök belől, s e buta mumus alól bátran lehet hordani a kazalt. Sőt a nagy vörös zászló, melynek rémletes lobogása — mint ostromjel, aggodalmas dobogásba szokott hozni annyi jámbor szivet, s melyet Lipcse város nemes tanácsa ép ily czélból tüzetett ki nemrég a fősétány fáira, hogy elijeszsze onnan a ronditó varjakat,— nekik ugy látszik csak mulattatóul szolgált. De másfelől ép ily jól ismeri, hogy a puska nem bot. Hiában látszik bármily vékony páczikának a szekérderékból vagy a hát mögül kinyúló puskacső; ezt már nem várja ám be, csak egy pár jó ugrásnyira. Ha valamit megszagolni kell, jobb finánczokat náluk a Bich-kormány sem találhatott volna. A barázdák alatt csirázó búzaszemtől fogva a még mélyebben fekvő egér- és cserebüly-fészekig hat szagló ereje; e mellé minden smuglerkedésnek , csempészkedésnek, szóval mindennek, mi nem nyilvánossággal történik, s ezért gyanús, halálos ellensége. Pszt! .. . egy-két sebesebb lépés, figyelő tekintetét a földre szegzi, s a következő pillanatban már valamit húz ki az alól! Egy szerencsétlen egérke volt, mely vidáman tánczolva jött fel a folyosón, s most mint csendzavaró nyakon csipetett. Átalában mindenbe beüti az orrát, ami előtte gyanúsnak tetszik. A kérdés már most csak az, vajjon mindezek jó tulajdonságok-e egy egyéniségben? Ahogy vesszük. Nekünk kétségkívül nem igen kedvesek voltak a Bach-huszárok, de mikor mi vagyunk Bach urak a földre nézve, s annak jogos birtokosait, a pajort, férgeket s egereket akarjuk megakadályozni ősi nemzeties szokásaik gyakorlatában, hogy ne volna hasznos egy ily ügyes szaglár ? Igen! a varjak nagy hasznú állatok. Nézzük csak, midőn reggel nagy károgás között kiki alvó helyéről egy nagy fára gyül, s innen aztán mindenik illő állomására megy, mily komoly lépésekkel sétálgat fel s alá a mezőn, mint egy újpesti drabant, ki érzi magas hivatásának egész fontosságát, vagy nyomról nyomra mint követi az ekét, hogy e jó alkalommal összefogdossa a lebujok lakóit. Néha egy-egy ismerős jön látogatóba, vagy tán rövid értekezletre, egy valahol kínálkozó vállalat felett, megáll tehát pár szóra vele, de mivel „the time is money" — az idő becses, a beszélgetésből nem élünk meg, csakhamar újra dologhoz kezd, s a szomszéd is kénytelen a munkálkodóval lépést haladni, ha még több mondanivalója is van, s aztán elválnak. Midőn a dél eljött, útba ejtve a szomszédokat, többen egy közeli lombos fára mennek egy kis déli álmot aludni a fárasztó munka után, de 3 óra táján már újra kezdik, s így tart ez ismét estig, a midőn előbb egy réten összegyűlve, nagy zaj közt adják elő egymásnak napi tapasztalataikat és élményeiket, mialatt a kiküldött képek valami biztos helyet mentek el keresni éji szállásul, s ha jó hírrel jönnek vissza: vagy elfogadja a gyűlés az ajánlott helyett, vagy újabb bizottsági tagokat küldnek ki pontosabb megvizsgálás végett, s csak ezeknek szavára fogadják el az indítványt. Ha valaki veszi a fáradságot magának az O o egész nyár folytán meg-megvizsgálni ez ingyen napszámosok beleit, azokat rendesen a földben élődő számtalan férgek, éjjeli csigák, s naponként 6—7 egér maradványaival találja megtömve, aminek közép számításul ha csak felét vesszük is, mégis évenként mezei élete alatt legalább is 7 — 800 egeret takarít el e fekete halál. Ha egy embert megítélni akarunk, a bűnt az erénynyel kell benne összehasonlítanunk. Igaz, súlyos vétkekben tették a varjak magokat bűnösökké; most említett rendes életmódjuk miatt nem lehetvén bennök kifejlődve a tulajdonróli tiszta fogalom, szükség idején a hogy lehet, ugy tartják fenn magokat, s igy néha nem a legkedvesebb segédkedést nyújtják a gazdának, t. i. télen át a sertés- és tyúkól elől fogyasztván a tengerit, tavaszszal pedig mig férgek nincsenek, kihúzogatván a vetést; továbbá, talán valahol eltanulva ezen elvet is „a mit két szemed meglát, két kezed ott ne hagyja," — a fényes tárgyakat is ellopogatják, s olykor egy-egy beteges nyulat, vagy egy fürjet, s foglyot minden lelki furdalás nélkül kalapálnak agyon. De micsoda mindez amaz egész nyári hasznos munkához képest. Valóban télen csak abból veszik ki illetékeket, mit a nyáron át az elveszéstől megmentettek, s „a kár,mit egy varjú halála elősegít — úgymond a híres madárismerő Brehm, — több annál, amennyit életében az okoz." Vagy mit mondunk ahoz, hogy Angliában egy időben kiriasztván a varjakat, több évekig aztán hol egy, hol más féreg pusztitotta el a vetést, ugy hogy az angol gazdák szükségesnek látták ismét pártfogásuk alá venni őket. A magyar alföldön pedig magam voltam tanuja, hogy egy tanya ideges birtokosnéja kiüldöztetvén a varjakat a kis ákáczerdőből kellemetlen károgásukért, mig azelőtt szomszédai panaszkodtak a féreg miatt, ő pedig soha, — ezután az ő repczéje bánta meg, hogy egy távolibb szomszéd fába tették át az elűzöttek a főhadiszállást. » ») A ref. kollégiumokban szokott életnevek egyike, mely alatt itt a fiatalabb bölcsészeti tanulókat értik.