Vasárnapi Ujság – 1868

1868-02-23 / 8. szám - A manillai földrengés. Könyves T. K. 87. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak

<Sz­ u­kám! hogyan fogod a tollat ! — ne nyomd olyan nagyon!!! stb. ilyen dicziókrai fakadt a találékony eszű instruktor. „Ugy, ugy, édes gyermekeim, csak szer pen engedelmeskedjetek Sul­­urnak, majd ugy mi is szeretünk titeket,. — Csak azt akarom mondani, édes Sul­­ur, hogy régen nem volt már ilyen szép idő, mint a mai, — talán jó volna, ha ön tanóra után kisétálna a fiukkal a szabadba?" ,É­pen szándékom vala, tensasszony!" — fe­lel, vagyis inkább hazud a Sulc­ur, mert Sulc­urnak esze ágában sem volt a sétálás, minthogy Sulc­ur drámát akart óra után­­ olvasni. És kimentek öt óra után a szabadba sé­tálni, jó messzire a várostól, és megverte őket a jótékony eső, és leöntött ürgékként térjenek haza, de ezt szükségtelen is monda­nunk, mert az egész világ tudja, hogy ez már így szokott történni, ilyetén sétálások alkalmával. Ki nem hiszi, olvassa meg a pesti nép szabadkai kirándulásait, melyek le vannak irva lapokban és könyvekben, s melyeknek nagyobb részében az eső okoz a kirándulóknak mély bánatot s az olvasónak magas örömet. Tehát megáztak és haza­jöttek; egyéb szerencsétlenség­ nem történt; még csak nem­is rántott-csirkéztek, és nem is söröztek út­közben, mint a fővárosiak szoktak. Haza érkezvén, Sul­ urnak első dolga az volt, hogy megázott kabátja helyébe mást ölt­sön, mert a szinházba­ menés órája itt volt, s ö a pesti szinpadnak egy az ottani szinpa­don épen akkor vendégszereplő egyik első­rendű tagját kívánta, mint Hamletet meg­nézni, s ez bizonyosan hatalmas kárpótlás leendett egész napi dráma-olvasása füstbe­ment szándékaiért. Már készen volt Sub­­ur toilettejével, csak keztyüt kellett még kezébe vennie (felhúzni azokat nem szokta, mint­hogy mindegy lett volna, akár azokat, akár nem, mert mindkét felhúztó esetben kezének nagy része csakugyan meztelen­állapotban maradt), csak kalapot és botot kellett még ragadnia, és megint nyílik az ajtó és kitelhetőleg felpiperézve megint be­kacsázik a ház asszonya. ,Édes Suk­ ur, én Ilkával színházba me­gyek, legyen ön szives itthon maradni a gyermekek mellett." „Igen jól van, nagysád!" mondá­suk­ — ur s szomorufüzként lekonyulának az ő fülei egyenes állásukból és azt gondolá magában, hogy nem jól van biz az nagysád! — Majd bizony! — igy sodrá tovább gondolatai madzagát — máskor is volt ő már színház­ban és én mégis elmentem. Maradjanak a gyermekek apjokkal, annak ugy sem kell szinház soha! — Még alig czikáztak e vak­merő gondolatvillámok agyán keresztül, s i­n belép a főnök is, egészen ugy öltözve mintha a házból távozni akarna.­­Amire, feleségem a szinházba ment, én Lazovics ülnök úrhoz vagyok meghiva­soi­réba — (ezt csak azért mondta ki a tensur ily nyíltan, hogy más is tudja), — s azért jó lesz, ha ön az estét a gyermekekkel együtt töltendi, s rájok, s az egész házra felvigyáz, nehogy valami baj történjen (az ügyvéd ur az ilc-es igékkel nem sokat törődött). — Jó éjszakát, amicel­ „Alászolgája!" — rem­egé Sulc úr, és hogy kalapja kezéből ki nem hullott, s hogy el nem ájult, csak a megszokás, csak a béketü­réstanbani roppant előmenete és csak azon agyában rögtön felvillant biztatás okozá, miszerint ő, hát ha már semmikép sem sza­badulhat, itthon marad, és kénye-kedve sze­rint majd elolvassa a drámát. Utolsó fejezet: Hajh! beh szép az igyekezet, az akarat, a lelkesülés a fiatal embernél! és hajh!! be sok gyarló szirtekre talál mindez az élet tengerén! és még harmadszor is hajh!! — Az instructor eléri czélját drámát olvas, de — —• Sul­­ur tehát ismét drámát akart olvasni, de a gyermekek magokra valának hagyva szobáikban, s ki állott jót, hogy a macskák hon nem létében, az egerek ki nem rúgnak a hámból, s ki nem forgatják a házat sar­kaiból? — E szerint Sul­ ur nagy szomo­rúan a könyvet becsapja, felszedi magát s beér a gyermekek szobájába, hol megjelené­sével a közujjongást és sikoltozást, pillanat­nyi csönddé változtatván át, a gyermekek társaságában először is harapott valamit, hogy a vacsorának híre elterjedjen gyomra üregeiben. Ennek végeztével levágta magát a pamlagra és néma morfondírozással vigyá­zott fel a ház csemetéire, ő, azoknak gondos kertésze. De gyermekek széles jó kedvökben azonnal körülfogták őt, és mint ágyuk a vá­rat, ugy ostromolták beszédeikkel Sul­ urat. ,Sul­ ur, kérem, meséljen nekünk valami szépet, vígat!" — kezdé az egyik. „Nem tudok!" ,„Dehogy nem tud! tudja, a múltkor,4" — folytatá a másik. „Hagyatok békét, — nem tudok!" , „„Múltkor olyan furcsát mesélt,Sul­­ur, — végré a harmadik. „Ugyan hallgassatok, mondom, hogy most nem tudok!" „Kérjük! — Sulc­ur! — kérjük! — me­séljem­" rikoltott mindhárom egyszerre, s ki a nyakába, ki hátára, ki hasába csimpaj­kozott. ..Megálljatok no! — szólt Sulc­ur s egy hatást ígérő gondolat kandikált elő feje rej­telmeiből, és tüstént lerázá magáról nö­vendékeit. — Majd olvasok igen szépet, ha szépen figyelmeztek s csöndesen ültök." ,Ülünk! figyelmezünk, Sul­­ur!" — s a há­rom gyermek csupa szem­fül lett. Sul­­ur pedig előragadá főnöke könyv­polczáról Cicerónak egy magyar fordítását, a legelső oratiót elkezdé nekik értelmesen és fennhangon olvasni. Még alig olvasott el egy lapot, s a gyermekek egyhangúlag kiál­tanak fel: „Hisz ez nem szép, Sulc­ur!"4 „Dehogy nem, várjatok csak kissé,mind­járt jön a java" — és Sulc­ur körüljártatá a hallgatóságon pillanatát, lesve a várt hatás után. A hallgatóság pedig mind közönsége­sen laposokat kezde immáron pillantani. ,Sul­ ur, ha megengedi, én aludni me­gyek" — szóla kis­vartatva az idősb fiú. „Eredj Gyulácskám­, ha álmos vagy." A másik két hallgató már alig bírt szé­kén ülni, szüntelen ingott jobbra, balra, mintha részeg lett volna. „Rózsi!" — És Rózsi belépett,­ „Vetkeztesse le a gyerekeket s fektesse az ágyba. Jó éjszakát!" És ütött a szabadulás percze! — S most lerohant Sul­ ur a hágcsókon, mintha soha sem akarna többé azokon visszatérni, s szo­bájába érve, egyszeriben levetkezik, pipára gyújt, ágyba keveredik, igy akarván ama fatalis drámát, minden hatalmában álló ké­nyelemmel végre valahára elolvasni. Neki kezd tehát nagy tűzzel a dráma­olvasásnak, — olvas — olvas — de tüze lassanként enyészni kezd, és a négy felvonás­ból csak négy lapot, bírt megemészteni. Mintha csupa álmokkal öntötték volna el, úgy el­aludt, — csöndesen — egy szót sem szólva — még a gyertyát is égve hagyta. Másnap reggel öt órakor az instructor fölébredt.—És csodálatos, hogy a nap fára­dalmai s a nehéz álmok után még fel is ébredt! A manillai földrengés. — Egy szemtanú előadása után. — E napokban hazánk több vidékéről azon aggasztó hírt közlék a lapok, hogy földrengések kezdenek mutatkozni. De, hála a gondviselésnek, még egyik sem öltött magára veszélyes alakot. A földrengés, ha teljes mércében tör ki, félel­mesb még a tűznél is, egy pár percz alatt ezrek élete tétetik semmivé az összeomlott romok alatt. Iszonyatos rombolásokat visz az véghez, ugy hogy a menekvésre még csak gondolni sem lehet. Borzad az ember még akkor is, ha a földrengés rombolá­sait olvassa. Az ujabb korban legborzasztóbb földrengés volt Manillában, Lucon sziget fővárosában. Szóról szóra adjuk itt egy szerencsésen meg­menekült tudósítását a földrengésről: Égetően sütött a nap lángtányérja; szerdán délután négy órakor, minthogy a forróság m­att még étvágyam is elveszett, kimentem a tengerhez, hogy fördés által hűsítsem magamat, de a víz is elvesztette hűsítő erejét, úgy éreztem, mintha olaj­tengerben úsznék. Felöltözködve, hazafelé ballag­tam, a főegyház utamba esvén, betértem oda, Epen úrnapja volt. A szentegyház zsúfolásig meg­telt a hívekkel. Hogy mennyin lehettek ott, biz­tosan nem mondhatom meg, elég az hozzá, hogy még az előcsarnokoknál is tolakodtak az emberek. A templom több mellékoltáránál huszonöt pap misézett. A jég annyira furasztó volt, hogy nem maradhattam bent három percznél tovább, pedig az istentisztelet épen akkor kezdődött. A bejárás előtt több koldus állott, alamizsnáért terjesztvén ki kezeiket. Épen egy öreg asszonynak akartam egy darab rézpénzt adni, s e pillanatban órám a kötényébe esett. Azt hiszem, hogy ekkor történt a föld első megingása.Átvévén órámat, láttam, hogy hét óra épen akkor mult el. Tíz percz múlva haza­értem, egy pohár bort ittam, az üveget vissza akartam tenni az asztalra, mikor egyszerre a pad­lózat, s a szobában minden tárgy erősen megin­gott. Nem voltam képes egyenesen megállani vagy valamerre menni, jóllehet ösztönszerűleg terjesz­tettem ki kezeimet, hogy valami bútorba fogóz­hassam. Rövid szünet következett, de annyira meg voltam ütődve, hogy mielőtt a második ráz­kódás megjött, nem kísérelhettem meg az utczára való menekülést. Egymás után következtek a rázkódások, min­denik erősebb, a ház hol hátra, hol előre hajlott. A falon nagy repedések nyíltak meg, a padlás egyes részei leszakadoztak. A falra akasztott nagy tükör csörömpölve hullott le, az ablakrámák da­rabokra törtek,­­ az egymástól szétvált téglák recsegése hallatszott. A ház kétemeletes volt. Az utolsó rázkódás alkalmával éreztem, hogy ve­lem a padlózat alásülyed, arczczal estem lefelé. Azonban, szerencsére a szoba egyik fala sértetle­nül állott meg, míg a másik három oldal össze­omlott, s a padlózat az épen maradt fal mellett erősen tartotta magát. Esés közben kezem fen­akadt a padlózat deszkái között, s ez mentett meg. Tégla és fadarabok hullottak reám időnkint, de erre nem is gondoltam akkor, attól tartottam, hogy a még épen maradt fal leomolhatik, s este­met élve romjai közé. Az utczára kinézve, láttam, hogy a padlózat mindinkább ingadozik, míg bel­jebb az omladékokon erősebben áll. Habozás nél­kül elhagytam előbbi helyemet, leereszkedtem, keresztülkasul bukva a romokon. Fölemelkedtem újból, körülnéztem, de mindenfelül oly nagy rom­bolás mutatkozott, hogy hollétem felől magamat tájékozni nem tudtam. Bármennyire elfásitja is az ember szívét má­sok szenvedései iránt az őt magát fenyegető ve­szély: nem nézhettem a mindenfelől szembeötlő rettenetes látványt. A romok között szétszórva hevertek vérző láb- és kézszárak, iszonyatosan megcsonkított fejek és derekak Néhány szeren­csétlen még élt, szívemet tépte a keserves nyögés, nem segíthettem rajtuk. A­kik sértetlenül mene­kültek meg, mint kisértetek bolyongottak a por­felhőben. Annyira össze voltam törve, hogy én is csak lassan tudtam magamnak utat törni. Végre egészen ellankadva egy rom tetejére ültem. Egyes maradványokból ki lehetett venni, hogy az alig pár órával ezelőtt fényes templom volt. Hogy a szikrázó nyögéseket ne halljam, zseb­kendőmmel bekötöttem füleimet, de álom nem jött szemeimre. Mihelyt hajnallott, fölállottam, s elér­tem egy csoport emberhez, kik egy roppant nagy­ságú rom előtt tanácskoztak. Ezen rom a nagy­szerű főegyház volt. Ez volt ama borzasztó reggel legvér fagyasz­*

Next