Vasárnapi Ujság – 1868
1868-02-23 / 8. szám - A manillai földrengés. Könyves T. K. 87. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
<Sz ukám! hogyan fogod a tollat ! — ne nyomd olyan nagyon!!! stb. ilyen dicziókrai fakadt a találékony eszű instruktor. „Ugy, ugy, édes gyermekeim, csak szer pen engedelmeskedjetek Sulurnak, majd ugy mi is szeretünk titeket,. — Csak azt akarom mondani, édes Sulur, hogy régen nem volt már ilyen szép idő, mint a mai, — talán jó volna, ha ön tanóra után kisétálna a fiukkal a szabadba?" ,Épen szándékom vala, tensasszony!" — felel, vagyis inkább hazud a Sulcur, mert Sulcurnak esze ágában sem volt a sétálás, minthogy Sulcur drámát akart óra után olvasni. És kimentek öt óra után a szabadba sétálni, jó messzire a várostól, és megverte őket a jótékony eső, és leöntött ürgékként térjenek haza, de ezt szükségtelen is mondanunk, mert az egész világ tudja, hogy ez már így szokott történni, ilyetén sétálások alkalmával. Ki nem hiszi, olvassa meg a pesti nép szabadkai kirándulásait, melyek le vannak irva lapokban és könyvekben, s melyeknek nagyobb részében az eső okoz a kirándulóknak mély bánatot s az olvasónak magas örömet. Tehát megáztak és hazajöttek; egyéb szerencsétlenség nem történt; még csak nemis rántott-csirkéztek, és nem is söröztek útközben, mint a fővárosiak szoktak. Haza érkezvén, Sul urnak első dolga az volt, hogy megázott kabátja helyébe mást öltsön, mert a szinházba menés órája itt volt, s ö a pesti szinpadnak egy az ottani szinpadon épen akkor vendégszereplő egyik elsőrendű tagját kívánta, mint Hamletet megnézni, s ez bizonyosan hatalmas kárpótlás leendett egész napi dráma-olvasása füstbement szándékaiért. Már készen volt Subur toilettejével, csak keztyüt kellett még kezébe vennie (felhúzni azokat nem szokta, minthogy mindegy lett volna, akár azokat, akár nem, mert mindkét felhúztó esetben kezének nagy része csakugyan meztelenállapotban maradt), csak kalapot és botot kellett még ragadnia, és megint nyílik az ajtó és kitelhetőleg felpiperézve megint bekacsázik a ház asszonya. ,Édes Suk ur, én Ilkával színházba megyek, legyen ön szives itthon maradni a gyermekek mellett." „Igen jól van, nagysád!" mondásuk — ur s szomorufüzként lekonyulának az ő fülei egyenes állásukból és azt gondolá magában, hogy nem jól van biz az nagysád! — Majd bizony! — igy sodrá tovább gondolatai madzagát — máskor is volt ő már színházban és én mégis elmentem. Maradjanak a gyermekek apjokkal, annak ugy sem kell szinház soha! — Még alig czikáztak e vakmerő gondolatvillámok agyán keresztül, s in belép a főnök is, egészen ugy öltözve mintha a házból távozni akarna.Amire, feleségem a szinházba ment, én Lazovics ülnök úrhoz vagyok meghivasoiréba — (ezt csak azért mondta ki a tensur ily nyíltan, hogy más is tudja), — s azért jó lesz, ha ön az estét a gyermekekkel együtt töltendi, s rájok, s az egész házra felvigyáz, nehogy valami baj történjen (az ügyvéd ur az ilc-es igékkel nem sokat törődött). — Jó éjszakát, amicel „Alászolgája!" — remegé Sulc úr, és hogy kalapja kezéből ki nem hullott, s hogy el nem ájult, csak a megszokás, csak a béketüréstanbani roppant előmenete és csak azon agyában rögtön felvillant biztatás okozá, miszerint ő, hát ha már semmikép sem szabadulhat, itthon marad, és kénye-kedve szerint majd elolvassa a drámát. Utolsó fejezet: Hajh! beh szép az igyekezet, az akarat, a lelkesülés a fiatal embernél! és hajh!! be sok gyarló szirtekre talál mindez az élet tengerén! és még harmadszor is hajh!! — Az instructor eléri czélját drámát olvas, de — —• Sulur tehát ismét drámát akart olvasni, de a gyermekek magokra valának hagyva szobáikban, s ki állott jót, hogy a macskák hon nem létében, az egerek ki nem rúgnak a hámból, s ki nem forgatják a házat sarkaiból? — E szerint Sul ur nagy szomorúan a könyvet becsapja, felszedi magát s beér a gyermekek szobájába, hol megjelenésével a közujjongást és sikoltozást, pillanatnyi csönddé változtatván át, a gyermekek társaságában először is harapott valamit, hogy a vacsorának híre elterjedjen gyomra üregeiben. Ennek végeztével levágta magát a pamlagra és néma morfondírozással vigyázott fel a ház csemetéire, ő, azoknak gondos kertésze. De gyermekek széles jó kedvökben azonnal körülfogták őt, és mint ágyuk a várat, ugy ostromolták beszédeikkel Sul urat. ,Sul ur, kérem, meséljen nekünk valami szépet, vígat!" — kezdé az egyik. „Nem tudok!" ,„Dehogy nem tud! tudja, a múltkor,4" — folytatá a másik. „Hagyatok békét, — nem tudok!" , „„Múltkor olyan furcsát mesélt,Sulur, — végré a harmadik. „Ugyan hallgassatok, mondom, hogy most nem tudok!" „Kérjük! — Sulcur! — kérjük! — meséljem" rikoltott mindhárom egyszerre, s ki a nyakába, ki hátára, ki hasába csimpajkozott. ..Megálljatok no! — szólt Sulcur s egy hatást ígérő gondolat kandikált elő feje rejtelmeiből, és tüstént lerázá magáról növendékeit. — Majd olvasok igen szépet, ha szépen figyelmeztek s csöndesen ültök." ,Ülünk! figyelmezünk, Sulur!" — s a három gyermek csupa szemfül lett. Sulur pedig előragadá főnöke könyvpolczáról Cicerónak egy magyar fordítását, a legelső oratiót elkezdé nekik értelmesen és fennhangon olvasni. Még alig olvasott el egy lapot, s a gyermekek egyhangúlag kiáltanak fel: „Hisz ez nem szép, Sulcur!"4 „Dehogy nem, várjatok csak kissé,mindjárt jön a java" — és Sulcur körüljártatá a hallgatóságon pillanatát, lesve a várt hatás után. A hallgatóság pedig mind közönségesen laposokat kezde immáron pillantani. ,Sul ur, ha megengedi, én aludni megyek" — szóla kisvartatva az idősb fiú. „Eredj Gyulácskám, ha álmos vagy." A másik két hallgató már alig bírt székén ülni, szüntelen ingott jobbra, balra, mintha részeg lett volna. „Rózsi!" — És Rózsi belépett, „Vetkeztesse le a gyerekeket s fektesse az ágyba. Jó éjszakát!" És ütött a szabadulás percze! — S most lerohant Sul ur a hágcsókon, mintha soha sem akarna többé azokon visszatérni, s szobájába érve, egyszeriben levetkezik, pipára gyújt, ágyba keveredik, igy akarván ama fatalis drámát, minden hatalmában álló kényelemmel végre valahára elolvasni. Neki kezd tehát nagy tűzzel a drámaolvasásnak, — olvas — olvas — de tüze lassanként enyészni kezd, és a négy felvonásból csak négy lapot, bírt megemészteni. Mintha csupa álmokkal öntötték volna el, úgy elaludt, — csöndesen — egy szót sem szólva — még a gyertyát is égve hagyta. Másnap reggel öt órakor az instructor fölébredt.—És csodálatos, hogy a nap fáradalmai s a nehéz álmok után még fel is ébredt! A manillai földrengés. — Egy szemtanú előadása után. — E napokban hazánk több vidékéről azon aggasztó hírt közlék a lapok, hogy földrengések kezdenek mutatkozni. De, hála a gondviselésnek, még egyik sem öltött magára veszélyes alakot. A földrengés, ha teljes mércében tör ki, félelmesb még a tűznél is, egy pár percz alatt ezrek élete tétetik semmivé az összeomlott romok alatt. Iszonyatos rombolásokat visz az véghez, ugy hogy a menekvésre még csak gondolni sem lehet. Borzad az ember még akkor is, ha a földrengés rombolásait olvassa. Az ujabb korban legborzasztóbb földrengés volt Manillában, Lucon sziget fővárosában. Szóról szóra adjuk itt egy szerencsésen megmenekült tudósítását a földrengésről: Égetően sütött a nap lángtányérja; szerdán délután négy órakor, minthogy a forróság matt még étvágyam is elveszett, kimentem a tengerhez, hogy fördés által hűsítsem magamat, de a víz is elvesztette hűsítő erejét, úgy éreztem, mintha olajtengerben úsznék. Felöltözködve, hazafelé ballagtam, a főegyház utamba esvén, betértem oda, Epen úrnapja volt. A szentegyház zsúfolásig megtelt a hívekkel. Hogy mennyin lehettek ott, biztosan nem mondhatom meg, elég az hozzá, hogy még az előcsarnokoknál is tolakodtak az emberek. A templom több mellékoltáránál huszonöt pap misézett. A jég annyira furasztó volt, hogy nem maradhattam bent három percznél tovább, pedig az istentisztelet épen akkor kezdődött. A bejárás előtt több koldus állott, alamizsnáért terjesztvén ki kezeiket. Épen egy öreg asszonynak akartam egy darab rézpénzt adni, s e pillanatban órám a kötényébe esett. Azt hiszem, hogy ekkor történt a föld első megingása.Átvévén órámat, láttam, hogy hét óra épen akkor mult el. Tíz percz múlva hazaértem, egy pohár bort ittam, az üveget vissza akartam tenni az asztalra, mikor egyszerre a padlózat, s a szobában minden tárgy erősen megingott. Nem voltam képes egyenesen megállani vagy valamerre menni, jóllehet ösztönszerűleg terjesztettem ki kezeimet, hogy valami bútorba fogózhassam. Rövid szünet következett, de annyira meg voltam ütődve, hogy mielőtt a második rázkódás megjött, nem kísérelhettem meg az utczára való menekülést. Egymás után következtek a rázkódások, mindenik erősebb, a ház hol hátra, hol előre hajlott. A falon nagy repedések nyíltak meg, a padlás egyes részei leszakadoztak. A falra akasztott nagy tükör csörömpölve hullott le, az ablakrámák darabokra törtek, az egymástól szétvált téglák recsegése hallatszott. A ház kétemeletes volt. Az utolsó rázkódás alkalmával éreztem, hogy velem a padlózat alásülyed, arczczal estem lefelé. Azonban, szerencsére a szoba egyik fala sértetlenül állott meg, míg a másik három oldal összeomlott, s a padlózat az épen maradt fal mellett erősen tartotta magát. Esés közben kezem fenakadt a padlózat deszkái között, s ez mentett meg. Tégla és fadarabok hullottak reám időnkint, de erre nem is gondoltam akkor, attól tartottam, hogy a még épen maradt fal leomolhatik, s estemet élve romjai közé. Az utczára kinézve, láttam, hogy a padlózat mindinkább ingadozik, míg beljebb az omladékokon erősebben áll. Habozás nélkül elhagytam előbbi helyemet, leereszkedtem, keresztülkasul bukva a romokon. Fölemelkedtem újból, körülnéztem, de mindenfelül oly nagy rombolás mutatkozott, hogy hollétem felől magamat tájékozni nem tudtam. Bármennyire elfásitja is az ember szívét mások szenvedései iránt az őt magát fenyegető veszély: nem nézhettem a mindenfelől szembeötlő rettenetes látványt. A romok között szétszórva hevertek vérző láb- és kézszárak, iszonyatosan megcsonkított fejek és derekak Néhány szerencsétlen még élt, szívemet tépte a keserves nyögés, nem segíthettem rajtuk. Akik sértetlenül menekültek meg, mint kisértetek bolyongottak a porfelhőben. Annyira össze voltam törve, hogy én is csak lassan tudtam magamnak utat törni. Végre egészen ellankadva egy rom tetejére ültem. Egyes maradványokból ki lehetett venni, hogy az alig pár órával ezelőtt fényes templom volt. Hogy a szikrázó nyögéseket ne halljam, zsebkendőmmel bekötöttem füleimet, de álom nem jött szemeimre. Mihelyt hajnallott, fölállottam, s elértem egy csoport emberhez, kik egy roppant nagyságú rom előtt tanácskoztak. Ezen rom a nagyszerű főegyház volt. Ez volt ama borzasztó reggel legvér fagyasz*