Vasárnapi Ujság – 1869
1869-09-12 / 37. szám - A hortobágy. Dapsy László 502. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Gyulai Pál: Oh mosolyogj rám 502. oldal / Költemények
502 látereje engedi. Vécseynek bő rész jutott ez öröm és haszon élvezetéből. Részint saját igyekezete, részint elöljárói jóakarata, s megnyert és megérdemelt kedvezése folytán »mindig a legérdekesb és legkellemesb küldetésekben részesittetett, s alig volt nevezetesb expeditió, melyben részt ne vett volna. 1855-ben anyja meghalván, a családi s vagyoni ügyek rendezése mulhatóan szükségessé tették itthon létét. Tiz hónapi szabadsággal jött haza, s azt egészen családja körében töltötte. A tiz hónap leteltével azonban ismét hivatása körébe sietett vissza,s 1858-ig újabb érdekes utazásokat tett meg. Ekkor Miksa főherczeg, akkor az ausztriai tengerészet főparancsnoka, hadsegédül vette maga mellé a derék magyar hadnagyot; a főherczeg oldala mellett mindig, Milánóban, Velenczében, majd Bécsben lakott Vécsey is,az 1859-ki végzetes háború kitöréséig, mikor egy kisebb hadi naszád parancsnoksága bízatott reá, s az ostromzár alatt lévő velenczei kikötő déli rérészén Chioggia védelmére rendeltetett ki; azonban épen e ponton támadás nem történvén, tettleges tevékenység kifejtésére alkalma nem volt, — míg a villafrankai béke véget nem vetett a háborúnak. Most ismét hadsegédi helyére tért vissza, de megroncsolt egészsége miatt a tél nagyobb részét szabadságon kelle töltenie, s a rá következett tavasszal, főleg családi viszonyok s magán körülmények miatt, az egész tengeri szolgálatnak búcsút mondani határozta el magát. Visszatért hazájába gazdaságához, melyet hosszas távolléte miatt eddig egészen el kelle hanyagolnia. Fiatalkori kedveletének bőv mértékben eleget tett már, s érezte, hogy tevékenységét és szolgálatait most már a haza földe igényli. Alig tért haza s telepedett meg, előbb Szathmárban (honnan azonban csakhamar Szabolcsba, Acsádra tette át lakását) a szathmári gazdasági egylet alelnökévé választatott. A gazdasági egyletek voltak akkor a felébredt közszellem, s tért kereső hazafias tevékenység csaknem egyetlen kiváltságos mezei. Csakhamar az októberi diploma tágabb medret nyitott a közéletnek. A megyék helyreállíttattak, Vécseyt Szathmár megye másodalispánjává választotta, s ö e minőségben Nagy-Iárolyba tette át lakását. — Itt érte azon szép hazafiúi megtiszteltetés, hogy az aranyos-medgyesi (Szathmár) választó-kerület képviselőül választotta az 1861. évi áprili kára összehivott országgyűlés képviselőházába. — Vécsey, mindjárt azon napon, melyen a megnyitásra Budára át, vagy át nem menetel kérdése forgott szóban, Deákhoz csatlakozott, s a rövid országgyűlés végéig a Deákpárt soraiban volt, melyet akkor felirati pártnak neveztek. Az országgyűlés feloszlatását nemsokára a megyei bizottságok s tisztviselők visszalépése is követte. Vécsey is a magánéletbe vonult vissza, mely neki most már nemcsak nyugalmat s a „procus negotiis" csöndes örömeit, hanem valódi boldogságot is igért; mert ez év szeptemberében kérte meg Szent-Mihályon gróf Dessewffy Emil leányának Blanka grófnőnek kezét s deczember 4-kén, a pozsonyi nagytemplomban vették frigyökre az egyház áldását. 1865. nov. 10-kén, az aranyos-medgyesi kerület, a decz. 10-kén összehivott országgyűlésre ismét képviselőül választotta. Itt ismét a Deákpárt soraiban találjuk, szilárd meggyőződéssel, a szerepelni nem kivánó, de ügyességét, közügyekben jártasságát és tapasztalásait bizottságokban szívesen érvényesitő férfiút. Az alkotmány helyreállíttatván, a felelős magyar miniszter ellenjegyzése mellett , Szabolcsmegye főispánjává neveztetett ki. Ez állomás "a legkényesb főispáni helyek közé soroztatott. Hazafias, de túlnyomólag ellenzéki megye élén, hol a mérsékelt ellenzék vezére oly köztiszteletben álló s nagy tapasztaltságu férfiú volt mint Bónis Sámuel, de a hol a szélső ellenzéknek is sok eleme akadt, — b. Vécsey József oly tapintattal lépett fel kezdettől fogva, hogy a kormány bizalmával a megye bizodalmát is sikerült teljes mértékben egyesítenie. S egy izben, (ki nem emlékeznék még reá) midőn a megye egy oly végzést hozott, mely a főispán állását tarthatatlanná tette volna, lemondván: a megye, az ellenzék vezéreinek egyesitett indítványára, őt főispáni széke megtartására oly lelkesen kérte, hogy a kérésnek — a megye is módosítván előbbi határozatát — engednie kellett. Mint Szabolcs főispánja vett részt a koronázási ünnepélyességekben, a felsőház üléseiben, ugy a mult országgyűlés végéig, mint az 1869-diki országgyűlésen is. A jelen országgyűlés folytán, mint a delegáczió tagja, különösen a tengerészeti budget megállapításában vett, — mint tapasztalt szakértő — tevékenyebb részt. Vécsey közpályájának, a polgári téren, nagyobb része még — remélhetőleg — hátra van. Csak negyven éves, s dús tapasztalatai, éles felfogása, kormányzati ügyessége, ritka tapintata, határozott jellem mellett megnyerő modora, máris szép kört nyitottak tevékenységének. Minél jobban s közelebbről ismeri meg valaki, vagy a kör, melyben működik, annál nagyobb tiszteletre találja méltónak. A magyar jellem azon nem túlságos gyakran előforduló typusához tartozik, mely többet szeret tenni mint beszélni, s inkább lenni mint látszani igyekszik. Az ellenkező typusból sokkal több példánynyal birunk, s ez az ilyeneket annál jobban készt megbecsülnünk. —ár. Oh mosolyogj rám! (1864.) Szeretem rózsás arczodat, Oly csöngő, benső hangodat, Szeretem karcsú termeted, Liliom rengése jár veled, De bájaid között legjobban Mégis mosolyod szereten, Szivemben egy mély érzés dobban, Oh mosolyogj rám kedvesem! Vidám vagy bús ez a mosoly, Örökké szivből szivbe foly, Örök érzés ajkad, szemed, Örömbe', baba' csak szeret. Gazdag kedélyed szivárványa Ragyogva árad könnyeden, Engesztelés minden sugára... Oh mosolyogj rám kedvesem! Oh e mosolytól messze fut A terhes gond, s eszembe jut Az első boldog pillanat, Emléke most is elragad: Bokrétám, mit kebledre tűztél Félénk örömmel édesen, S hálám csókjáért el nem űztél... Oh mosolyogj rám kedvesem! Oh e mosolynak sugarán Hány szép emlék derül reám: Nászfátyol, első fejkötő; Liliom valál, majd rózsatő; De a boldogság hajnalfénye Reszket mindkettő kelyhiben. Betelt szivem minden reménye... Oh mosolyogj rám kedvesem! Oh mosolyogj, mint akkoron, Midőn ringattad karodon Kicsiny lyányod, kicsiny fiad! Lásd az idő hogy elhalad. — De, mosolyod még mind a régi, Átsugárzik az éveken, S rajt' összeolvad földi, égi... Oh mosolyogj rám kedvesem! Oh mosolyogj! hú édesül, Megenyhül seb, kedély derül. Hány szívet vígasztalt szavad, Bár a tied bútól szakadt, Eltitkolod, mosolyogva szóltál; Emberben nincs ily türelem; Egy földre tévedt angyal voltál... Oh mosolyogj rám kedvesem! Oh e mosoly őrcsillagom, Áttör minden borúlaton, Világit, biztat, int, vezet, Megszenteli küzdelmemet, Pályám nemzője, dicsőségem, Szerelmed fénye mindenem. Nincs drágább, amit adhatsz nékem... Oh mosolyogj rám kedvesem! Gyulai Pál: A Hortobágy. Komor, borongós augusztusi reggel volt; az esőterhes fellegek haragosan lebegtek a letarolt mezők felett, szinte érinteni látszanak sötét uszályokkal a láthatárt; s a hideg mátrai szél már csapkodta arczunkba a sürü cseppeket, midőn megindultunk a Hortobágy felé. Egymásután maradoztak el tőlünk a mindinkább ritkuló pusztai tanyák, s a végtelennek látszó kukoricza tenger utolsó hullámai is elmosódtak már a messze távolban mögöttünk, midőn kocsink egy zökkenéssel valami országút-féle beárkolt térre jutott, s kocsisunk phlegmatikus megjegyzéseit folytatólag, motyogta bajusza alól: „No! ez a Hortobágy." Az útszélen még egy vihar tépett kalyiba, — hajdan talán a szegény legényeknek alkalmas szállás, s mellette napraforgó kórókból összetákolt fészer állott, melyből előrohant még egyszer a lompos tanyai eb, csattogó fogaival vendég-marasztólag üdvözölni, de végre ez utolsó kutya ugatás is elhangzott, s csak kocsink zötyögése volt az egyetlen életjel, mely a puszta halotti csendet felzavarta. Hallgattunk, s volt valami ünnepélyes e hallgatásban. Én hozzá voltam már szokva az alföldi tájakhoz, s e becsületes nép által lakott vidék többé nem gyakorolta rám azon nyomasztó hatást, melyet először minden hegyvidéki ember érez e síkokon, — de mégis, nem tagadhatom, bizonyos elfogultság szállt meg a gondolatra, hogy most tehát a magyar puszták eszményképe áll előttem, melynek nevéhez e népnél a szilaj szabadság annyi édes, de ugyanannyi fájó emléke is van csatolva, mely mint egy kitárt könyv ott fekszik a hozzá hasonló végtelen ég alatt, s mégis mintha hyerogliphekkel volna beirva tárt lapja, senki más nem értheti meg, csak a ki rajta él. Tekintetem bemélyedt a sik felett a végtelenbe, keresve azt, a mit nem talált. Ez tehát azon hírhedett föld, „Hol vásznat fehérit a játszi délibáb, Szilaj csikó iram, s fehér gulya legel, A hol szemes túzok sétálgat a mezőn, Mely nyulárnyékot s ördögbordát nevel. S ezek azon kimerithetlen legelök, hol a jó Debreczennek örökös kincsforrása volt? Most semmi, semmi! Legfeljebb egy-két kútgém áll még magában itt-amott, de arról is rég letépte az ostort a vihar, a tengelyt pedig a rozsda ette el, s csak az itató válu hever ott mellette, víz helyett a szél által ki tudja honnan idáig kergetett katáng és ördögborda kórókkal szinig töltve. Ki ismerne most e mezőkre? Valóban borzasztóbb képét egy kietlen pusztának a költő phantasiája sem teremthetné, mint az, minőben előttünk áll a Hortobágy. A hajdani kövér fűfedte térek most se-