Vasárnapi Ujság – 1869
1869-12-26 / 52. szám - Szomoru karácsony (képpel) –á–r 711. oldal / Elbeszélések; genreképek
Honvéd vagyok, mikor nevemet kimondom — Mi tagadás benne? — Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregébül Hejh ellenség, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hejh be tönkre tették a szegény honvédek , E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrulszakadt, csakhogy Mezitláb nem járok, De több becsületem van mégis, mint nektek, Czifra uraságok. Van bizony én nekem becsületem, de nagy Ország-világ előtt, Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelőtt; Még az ellenség is akit csak magasztal Egy szívvel, egy szájjal, Hogy ne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája? Rajta is leszek, hogy jó hírem nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamér majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig, Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez, És ide szorítom rendre valamennyit Dobogó szivemhez! Hi jh az lesz ám a nap!... és még sem tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt Elesni a hadban ? Társaim arczáról, akik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon! (Pest, 1849.) Petőfi Sándor. 711 Szomorú karácson. Oly boldog család volt, most egy éve! Nincs az a feckefészek , valami nyugalma a falusi ház ereszében meghúzódva a zivatarok elől, mely csendesebb, nyugodtabb s boldogabb lehetne. Annyira átadták magukat a biztonság és jóllét enyhe érzetének, hogy lehető változásra nem is gondoltak. Talán épen ez volt veszedelmük. A sors oly irigy, nem tűri meg a tökéletes boldogságot, s a pajkos gyerek nem talál nagyobb kedvtelést abban, ha egy kis fecskefészket leszúrhat, mint ő, ha egy boldog család nyugalmát megsemmisítheti. Az apjuk derék becsületes ember volt. Nem volt gazdag, őseitől nem is örökölt semmit, csak mocsoktalan nevet. De szorgalma és tehetségei képesítették arra, hogy középszerű jóllétet biztosíthasson családjának. Egy pár ezer forint jövedelme volt, s ez kisvárosban, ahol laktak, épen elég volt arra, hogy gond nélkül élhessenek, maguknak az élet apró örömeit és kényelmeit megszerezhessék,s valamicskét a rosz napokra is félre tehessenek. Ámbár ez náluk jóformán csak frázis volt, komolyan soha sem gondoltak arra, hogy még a szükség napjai is bekövetkezhessenek, mint a gyermek az anyaölön, oly jól érezték magukat a gondviselés karjai közt. Az anya kivételes teremtés volt. Mintha nem is anya, csak idősb nővér lett volna gyermekei mellett, oly üde, fiatal, gyöngéd volt. Az asszonyi komolyságot az anyai gond édesítette meg benne. Azon nők közé tartozott, kik gyermekeik bölcsőjénél s bábui mellett maguk is gyermekekké válnak, anélkül, hogy megszűnnének anyák lenni. A háztartás gondjai soha sem tették prózaivá kedélyét, pedig ő azokat soha sem hanyagolta el, de vannak oly fenkölt szellemek, melyek fölmagasztalnak mindent, a mihez érnek, kiknek kezében a vas vagy göröngy is aranynyá változik. S ő ezek közé tartozott. Finom, légies alkat, s mégis oly egészen való, oly földi, oly nőies! Három gyermekük volt. Szépen növekedtek, testi és lelki egészségben. Öröm volt nézni őket az idegennek is, de minő gyönyör a szülői szemnek! A kis Ilonka, a középső volt köztük a legkedvesebb. Oly értelmes, fejlett gyerek, minőt csak ritkán találunk a korabeliek között kortársait évekkel haladta meg szellemisége. Ha nagy értelmes szemeit fölvetette s figyelmesen hallgatott a nagyobbak beszédére, ugy tetszett, mintha a dolgok mélyére hatolt volna be, nagyobb mértékben mint gyermekeknek adatott. Sokszor órákig is elmélyedt könyvecskéibe, ugy hogy unszolva kellett a játék idejére figyelmeztetni. S játéka is oly helyes, értelmes, finom volt mindig. A mult karácson szokatlan örömünnepe volt a háznak. Az apát valami hivatalos ügy a fővárosba szólította egy pár héttel azelőtt, s ő onnan szokatlan csomagokkal megrakodva érkezett haza. Különösen feltűnt a gyermekeknek, a mint a kocsiról egy beburkolt valamit vettek le, melynek körrajzait nem lehetett ugyan világosan kivenni, de teteje csúcsban végződött s alább szélesbült, mint egy fenyőfa. Egy-két napig a gyermekek találgatták magok közt, mi lehet? — de aztán ismét feledékenységbe ment a dolog. Karácson szombatján délután az apa és anya bezárkóztak az előbbinek dolgozószobájába, a gyermekeknek nem volt szabad oda bemenni. Papának és mamának sok dolga van, mondá az okos kis Hona s megnyugtatta a nyugtalanabb más kettőt. Karácson táján korán kell gyertyát gyújtani s négy óra után már a lámpa körül ült az egész család az ebédlő kerek asztalánál. A gyermekek jó izüen elköltötték ozsonnájukat s apjuk és anyjuk körül telepedtek. Az apa szép történetet olvasott nekik egy könyvből, a kis Józsefről, kit bátyjai eladtak s képeket mutogatott hozzá. Majd a kis Jézus történetére ment, s képben is megmutatta, mint fekszik a jászolban, s mint visznek neki ajándékot a föld népei, aranyat és mirrhát a királyok, s a szegény pásztor legszebb gyapjas báránykáját. „Óh, folytatá az apa, a kis Jézus mindig megemlékezik e s kivel ajándékokról, melyeket neki a jószivü emberek hoztak az első karácsonkor; s ő viszont az emberek gyermekeinek hoz ajándékokat minden karácson estéjén. Vajjon nem hozott-e nektek is valamit ?" Ezzel fölállt s a szobájába vezető ajtó felé indult. Nyomában a gyermekek s mosolygó anyjuk. Az ajtó, mintegy varázsütésre, kétfelé tárult. Ah! mily látomány! mily fény áradt ki a szobából! mily tündéri igézet! — Az asztalon egy kis fenyőfa állt, zöld tűs ágaival, s minden ágon két-három gyertya égett, zöld, piros, fehér, czukor, aranyos dió és alma, kis alakok s csecsebecsék lógtak az ágakon. A fa alja pedig ajándékokkal volt megrakva; mindeniken név volt, jelentve, hogy kinek szánta a kis Jézus. A gyermekek örömét leirni nincs toll. S miért is mulatnánk a boldogság e ragyogó képén,— hisz az épen ellentéte a mi képünknek, mely nem a vidám , hanem a szomorú karácsont ábrázolja. Tavasszal apjuk veszélyes betegségbe esett. S május végén a pünkösti rózsabokor már símján virult ki. A ház jólléte, nyugalma, boldogsága fel volt dúlva. Az anyát súlyos betegségbe ejtette a váratlan csapás. Hetekig még életéért is aggódtak. Ha valami visszahozhatta az életre, gyermekei iránti szeretete volt az. A két nagyobb, kivált az okos kis Ilonka, oly gondosan őrködtek betegágya fölött, úgy ápolták, vigasztalták, hogy szerelmek s nyájaskodásaik között szinte feledé szomorúságát. A jó nyári jég is megtette hatását, s ősz kezdetére csakugyan felüdült. A természet olyan jóltevő! A felszántott barázdát zöld pázsittal vonja be, s a tarlón megzsendül a tenyészet. A test sebei szépen behegednek s a sziv sebeire is enyhület borul az idő és a természet egyesült ereje által. Az imént még oly boldog háznép, ha oly boldog többé nem lehetett is, elnyögve lassanként fájdalmát s a gyászruhák alatt egy kissé meg kezdettek nyugodni a szivek. A csapás, az igaz, a legnagyobb volt, ami őket egyben érhette; de nem maradt-e meg az anya, s három kedves gyermeke egymásnak? Eljött az ősz, szép,nyájas napok voltak október végén, a szüretnek kiválólag kedvezett az idő. Szép szőlőhegyek volt s igen nagy termés mutatkozott. Egy pár napot kin töltött az egész család, az éjszakát is a présházban töltötték, hogy reggel annál korábban részt vehessenek a szüretben. Oly szépek ezek a késő őszi reggelek. A harmat délré fagyva, millió meg millió gyémántként csillog az avar sárguló füvén, s mikor a hegy orma mögül a nap kisüt s eloszlatja a hűvös árnyakat, ugy fölvidul reá az egész táj. Szép, de csalékony idő. A kis Ilonka a reggeli hűvösen áthült s még aznap erősen kilelte a hideg. Anyja mindjárt halálosan megrémült rajta, nem is ok nélkül: a kit a kigyó megmart, fél az a gyíktól is. A lövetkezés gyászosan igazolta az ijedelmet, Ilonka, napról-napra roszabbul lett; lázai növekedtek, száraz forrósága, melyhez sikertelenül erőlködtek jóltevő izzadást hozni elő, egy perczig sem hagyott alább. Kifejlődött a legveszélyesebb hagymáz , s a huszonegyedik nap reggele terítőn találta a kis angyalt. Ah! milyen szomorú karácson következett a tavalyihoz képest. Nincs karácsonya, nincs ajándék, nincs örömfény a szemekben. A temetőn kettős sír domborul, a tél hóleplével befödve. S a szeretet, mely táplálék nélkül nem lehet el, az öröm sivatag tarlóján, gyászának s fájó emlékeinek áldoz csak! —á—r— A pantini gyilkosság. A pantini borzasztó gyilkosság méltán foglalkoztatja már hónapok óta a mivelt világ figyelmét. Szomorú dolog az emberi életműveltség s vadállati gonoszság e példáját szemlélnünk az isten képére teremtett emberben, s fájdalmas és megalázó elgondolnunk, hova sülyedhet az ember, ha erkölcsi léte súlypontját elvesztette. Midőn esetét és borzalmas drámának , mely végkifejlésétől még messze van, egyik megható jelenetét, az öreg Kink holttestének föltalálását két érdekes rajzban mutatjuk be olvasóinknak, röviden ismételnünk kell a főbb tényeket, melyeket minden lap közölt,s melyek valószinüleg olvasóinknak is élénk emlékezetében vannak. Szeptember 20-án, hétfőn, Párisnak csaknem közvetlen közelében, az aubervilliorsi síkon, Pantin mellett, egy csak az azelőtti éjjel elkövetett hallatlan borzalmasságú bűntény fedeztetett föl. Egy mezei munkás, napi munkájára menőben, egy véres vászondarabra talált, s midőn azt föl akará venni, észrevette, hogy a földbe elásott valamely tárgyhoz tartozik; néhány percz alatt, csaknem a földszinén levő, alig betakart holttestet sikerült kikaparnia. Elszörnyedve szalad a rendőrbiztos után, ki egy orvossal azonnal a helyszínére siet. Azonnal akad a ki ásni segítsen; s a perczről perezre növekedő kíváncsi tömeg szörnyülködésére, nem kevesebb mint hat emberi hullát ásnak ki. A testek borzasztóan össze-vissza voltak vagdalva és csonkítva — s egy anya és öt gyermekének hullái voltak. Valódi mészárlás, és pedig a legborzalmasabbak 8 egyszersmind megindítóbbak közül való! Egy anya és öt gyermeke. Az iszonyúban oly termékeny képzelődés, mely a hiteket és gyanúkat szüli, s talán némi körülmények hozzájárulása is, még borzasztóbb színben tüntette föl eleinte az esetet. A megölt asszony bizonyos Kinkné volt, férjének második neje; az öt megölt gyermek mind e házasságból származott; az öreg Kinknek első nejétől maradt egy fia, Gusztáv. Kink, ki elég vagyonos esztergályos s Roubaix-ban élt, némelyek szerint hosszabb idő óta viszályban volt nejével, sőt ezt gyanúsította volna, hogy mind az öt gyermek a nő házasságtörő s bűnös szerelmeinek gyümölcse. A gyanú a viszonyokat azonnal összekötötte a rettentő bűnnel — s mivel sem az öreg Kink, sem fia Gusztáv nem találtattak s a gyilkosság óta egészen eltűntek, mi látszott természtesebbnek, mint azon fölvétel, hogy az apa és első házasságbeli fia együtt ölték meg a nőt és gyűlölt gyermekeit. Néhány nap múlva híre terjedt, hogy Kink Gusztávot Havre-ban , midőn e kikötő városból épen menekülni akart volna Amerika felé, elfogták. A düh fölkiáltása hallatszott egész Francziaországon át az ötszörös testvérgyilkos ellen. Pedig az elfogott — nem volt Kink Gusztáv. — Szegény Gusztáv, a gyanúsított, maga is az áldozatok közé tartozott. A rendőrség annyit csakhamar fölfedezett, hogy az áldozatokat, a nőt öt gyermekeivel, egy ifjúval (kinek valószinüleg a gyilkosnak kellett lenni) vasárnap este vitte ki egy bérkocsi, azon helyre, hol hétfőn hulláik találtattak. Ez ifju személy leírása volt a gyilkos üldözésének egyetlen fogantyúja. Egy szemes rendőr a havre-i kikötőben egy gyanus kinézésű fiatalembert, kiben a személyleírás után a keresett gyilkost vélte fölismerni, letartóztatott, iratait kérte, s midőn az megszökni akarva a tengerbe ugrott s onnan ismét kifogatott, a rendőr megkötözte és átkutatta. Az öreg Kink némely irományait találták nala; s