Vasárnapi Ujság – 1869
1869-12-26 / 52. szám - Illyés Bálint: Karácson-éjen 710. oldal / Költemények - Petőfi Sándor hátrah. költeményeiből: A honvéd 710. oldal / Költemények - Petőfi reliquiák. I–III. 710. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
hangoztatni, egymás után nyilnak meg a kis viskók ajtai, s mutatkoznak a templomba szállingózó hivek az utczán és az isten házához felvezető ösvényen, a domboldalon. Amott egy élemedett házaspár törtet fölfelé, a lábai alatt ropogó havon; hátrább egy öreg asszonyt támogat veje, leánya, nehogy a sikon elcsúszszék, mig az oldalon fölkapaszkodik. Mindenfelöl egy-egy , fej bukkan föl, mind a templomba igyekeznek. Ez igy tart, mig csak egészen be nem harangoznak; mind folyvást jönek, egyik előbb, másik utóbb, de azért egyik sem késik el. Mikor az utolsó harangszó elcsendül, beteszik a templomajtót; azután nem jő senki, — ki is jőne már? mind együtt van az egész falu népe. Ez a nép olyan még, mint a betlehemi pásztorok voltak, kiknek az angyali hiradás szólt az első karácsony éjszakáján. Boldog, a ki ma is hallja még a szót, s szive fenekén érzi igazságát: „Ma született nektek a megváltó !" Semmi a téli templomozást oly igazán, oly teljesen nem tünteti föl, mint az év utolsó estéjén, az esztendő végső istentisztelete. A ki csak ágyhoz szegezve nincs, ilyenkor el nem maradhat az isten házából. Meg a nyomorult is csak hi lát tud rebegni ilyenkor istennek, hogy életben tartá, az élet mégis a legfőbb jó. Mintha, csak egy nagy számadás bevégzéséről volna szó, az újnak nyitása most senkinek sincs eszében; minden gondolat, minden érzés a múlté, a jövőről majd holnap reggel, újév reggelén beszélünk! Akkor megkérdezzük majd: lesz-e jobb, boldogabb évünk a tavalyinál? Érjük-e végét? szedjük-e rózsáit? aratjuk-e áldását? isszuk-e áldomását? A vén templom pedig , tompán adja viszhangjait a kérdő szóra. 0 ha marad, s a hivők, a buzgók, a szenvedők mindig megtalálják öt kis domb magaslatán, nyitva lelik ajtait, s föllelik benne a mit keresnek. -á r—. Karácsony - éjen, Csillagtalan sötét az éjjel, Süvöltve zúg a fergeteg, Zilálva szárnya vad szeszélylyel A felkavart hópelyheket . . . De lenn ezernyi fény világol, Ápolva sok jámbor család, Szivében drága roszta lángul, Hitének fénylő csillagát. Es zeng, miképen zenge régen. ..Nagy örömet most hirdetek! Csillag jelent az éj ködében — A megváltó ma született!" S a szent zsolozsma zengedelmén Felolvad a fásult kebel, S édes reménynyel újra telvén A sziv, örömben ünnepel. Mi szép most a meleg szobában Meleg tűzhelynél a család. Lapozva egy a bibliában, Más zengve az „ur angyalát!" — Hit és reményben egybeforrva, Felejtik a borús jelent, S míg sorsuk tán alázza porba, Lelkök fel, a magasba leng. Künn zúg a vész, rombolva, tépve, S benn épül a hit temploma. Amott az élet gyászos képe, S emitt az égnek mosolya . . . Ott a csatás vihar: az érdek, Hullámot, mely hullámra hajt, — Itt a föld fáradt emberének: Csöndes sziget . .. lágy békepart! Mi boldog, a kinek hajója E kis szigetre köthetett! Kinek sorsát vezérli újja A láthatatlan szeretet! . . 710 Dőljön, mit a sziv édes álmán Fölépitett a romokba bár: Bús éjjelének gyász homályán Fölrezgama csillagsugár! Illyés Bálint. Petőfi-reliquiák. Azt hisszük, a magyar olvasóközönséget érdekelni fogja minden, bármily apróság is, ami Petőfi Sándorra vonatkozik s még eddig közölve nincs. E hitben adjuk, Petőfi saját kézirati hagyományai nyomán az itt következő apró emlékeket. Ezek elseje azon személyleírás, melylyel Windischgrätz herczeg a Magyarország ellen működő császári sereg főparancsnoka, 1849 elején Petőfit köröztette, a költőnek erre tett észrevételével együtt. A második a Mészáros hadügyminiszterrel folytatott nyakravaló pörben irt epigramm. Köztudomásu, hogy Petőfi egy izben Debreczenben hivatalosan menvén a hadügyminiszterhez, kinek a költőkatonája valószínűleg különben is pikkje volt, az a szokása szerint nyakravaló nélkül megjelenő Petőfit profoszhoz küldéssel fenyegette szabályellenes öltözéke miatt. A harmadik a legérdekesebb, végre a miniszterelnökhöz , Szemere Bertalanhoz intézett levele, melyet „A honvéd" czimű költeménye kiadása ügyében irt hozzá; magát a költeményt is, mint kevéssé ismeretest, mellé tettük. Íme a közlemények: Persons-Beschreibuns des Alexander Petőfi. Besondere Kennzeichen: pflegt mit entblösstem Hals zu gehen. Bekleidung: nach der deutschen Mode. E személyes leírásomat, mellyet Windischgraez küldött Pestről Szebenbe, Szászsebesben kaptam meg a postán 1849. februáriusban, midőn e várost elfoglaltuk. Sok hiba van benne; ugy látszik, a külsőségeket arczképemröl vették, a többit csak ugy gondolom formán irták. Hogy tiz esztendővel öregebbnek tettek, hogy azt mondták „früher" Dichter s a többi hazugságok és ostobaságok nem bántottak, de azon az egyen szörnyen bosszankodtam, hogy engem a német divat szerint öltöztettek, engem, ki teljes világéletemben magyar ruhában jártam. Petőfi Sándor, m. k. Alter: b6 Jahre. Geburtsort: Siebenbürgen-Stand: vorehligt. Religion: reformirt. Sprache: deutsch,ungarisch und walachisch. Brschäftigung und Charakter : früher Dichter. Körperbau: klein, mager. Gt sieht: mager. Gesichtsfarbe: brünott. Stirn: hohe. Haare: schwarz, emporstehend. Augen: schwarz. Augenbraunen: schwarz. Naso: breit. Mund: proportionirt. Zähne: gut. Kinn: etwas spitz. Bart: Schnurbart. II. Nyakravaló. i Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez! ! Honszeretet, bátorság s más, mind kóficz, az a fő A katonában, hogy nyakravalója legyen. Mészáros Lázár, a kitől én ezt tanulám, s ő Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló, Mert hisz az ő hada, melly olly hősleg megfutamúlt volt, Egytől egyig mind, nyakra valóba való. Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül... Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló! III. Petőfi Sándor levele Szemere Bertalan miniszterelnökhöz. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tegnap Csengeri és Kemény Zsigmondra bíztam, hogy beszéljenek Önnel egy, a hadseregnek szánt versem felöl. Amint Csengeri szavaiból kivettem, a dolog azon múlt, hogy versemet nem hagytam ott. Ide melléklem tehát azt, de föltételem (mellyet nem tudom közlöttek-e önnel a fenntisztelt urak?) megváltozott. Én versemet kinyomatom saját költségemen, s Önt kérem a magam és fölhivom a nemzet érdekében, hogy abból bizonyos mennyiségű példányokat rendeljen meg. Minthogy versem ollyan, hogy azt minden honvédnek bírnia sem lenne haszontalan, úgy hiszem, legalább ötvenezer példányt megrendelhet belőle a haza. Annyival inkább, mert egy példány ára csak egy bankó garas lesz. Ezáltal egyrészt talán szaporodni fog a hadsereg lelkesedése, másrészt segítve lesz egy irón, ki buzgó és szakadatlan hazafiúi fáradozásáért még nem kapott egyéb jutalmat, mint lelki sebeket és naponkénti nehéz gondokat a fölött, hogy lesz-e holnap mit ennie, neki és családjának? De e nyilatkozatomat ne vegye Ön koldulásnak, erre egy kicsit magas a fejem és kemény a derekam. Ha nem látja Ön hasznosnak versemet a hadseregre nézve, dobja el minden reám való tekintet nélkül. A szegénység nekem olyan régi ellenségem, hogy megszokás által már szinte barátokká váltunk. Szerénytelenségnek se vegye Ön ajánlatomat; ha más nemzet tagja volnék, nem szorultam volna rá, hogy én tegyem ez ajánlatot, mert nekem tette volna azt a nemzet. " Ha válasza nem lesz tagadó, szíves lesz Ön azt nekem írásban elküldeni, hogy a szerint intézhessem versem nyomatását, mit azonnal megkezdek Miniszterelnök urnak tisztelő polgártársa. — A honvéd. Isten után legszebb és a legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép nagy nevet? Iparkodom teljes szivembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni, téged, s lesújtani A te ellenséged! Sokat lesújtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra. Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja. Jőjetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek, A véres halálbért. Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok, Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint Nehéz istenátok. Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Újra termékenynyé: Véreteket iszsza most, mint eddig itta Saját népe könnyét! Jőjetek! ismerjük már egymást, ti futtok, Mi űzünk titeket, Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jőjetek, hadd szúrjuk sziveiteket a Szuronyunk hegyére, Emlékezzetek a más világon is a Honvédek nevére!'