Vasárnapi Ujság – 1869
1869-08-29 / 35. szám - Egy gazdag ember életnézetei. Fischer Vilmos után Könyves T. K. 474. oldal / Elbeszélések; genreképek - Bozzay Pál hátrah. költeményeiből: Pusztaság a világ 474. oldal / Költemények
érzékeny játékok oly ízetleneknek tetszettek, hogy csakhamar le kelle tűnniök a magyar színpadról, mely Kisfaludy Károly s utóbb Szigligeti előtt és nélkülök, egészen csak ama színművekből volt kénytelen tatarozni repertoirját. Mondják, hogy Szigligeti roppant termékenysége ártott tehetségének. Lehet, de használt a színháznak, az irodalomnak, a repertoirnak. Hihető, hogy tizedrész annyit írva, tízszerte jobban alkothatott s tízszeres költői erővel írhatott volna. De Szigligeti a színház teremtménye volt, élete a színházéval összeforrva, úgyszólván azonosítva volt; ő a maga dicsőségéből s költői halhatatlanságából előlegezett a szinháznak, hogy az élhessen. Ma is , midőn szin-irodalmunk Bánk-Bántól s Kisfaludy Károly első felléptétől számítva épen 50 éves, ma is, összes magyar szini repertoirunknak több mint fele a Szigligeti darabjaiból telik ki. Legrégibb darabjai is későn s nem egészen koptatták el magukat, némelyik ma is él még a játékrendben, s e minden egy helyett, mely abból letűnt, kettőt-hármat állított ujat. S hogy a nemzeti színház és a vidéki színpadok drámai repertoárja megőrizhette magyar jellegét, sőt időnként túlnyomólag magyar lehete (tisztelet a többi drámaíróknak is, de igazság Szigligetinek is!) az ő érdeme. Darabjai közel ezer estét töltöttek be a nemzeti színháznál. Jól esett ezeket a Szökött katona századik előadása alkalmával elmondanunk, jól esett a kitűnő érdemű író e „százados" ünnepén az elismerés szerény koszorúját részünkről is földobni a szinpadra, melyen oly szerényen áll és hajlik meg, riadó tapsai közt a közönségnek, mely neki annyi élvezetes estét — s melynek ő lelkesedése ki nem apadtát és tetszésében mindig ujabb s ujabb ösztönét köszöni. Élete és munkássága (kivált az utóbbi 12 év ótai) vázlatát, arczképe keretéül adjuk. Szigligeti Eduárd, családi nevén Szathmáry József, Nagyváradon született 1814-ben; atyja Elek, ügyvéd, anyja Szerepi Katalin volt, a szerep mégis csak benn volt, legalább az anyai névben. Szülei a szép tehetségű fiút nagy gonddal neveltették, tudományos s jelesen mérnöki pályára szánvan. Kitűnően is tanult, — de hajlama a rideg számoktól más térre, a költészet, a színpad tündérvilága felé vonta őt. A színészet iránti hajlam korán kifejlődött benne, mint Göthe Meister Wilhelm-je, s mint maga Göthe is, gyermekül már, az apai háznál, műkedvelő előadást rendezett s abban szerepelt. Később is különös előszeretettel viseltetett a színpad s színészet iránt. S midőn Pestre, az egyetemre jött tanulmányait folytatni, a tanárok helyett inkább az írók s színészet-pártolók társaságát kereste. Megismerkedett Fáy Andrással, Döbrenteyvel, a budai társaság akkori igazgatóival. S végre, erős elhatározással, mely egész élete sorsát eldöntötte, búcsút mondott előbbi pályájának, letette még nevét is (a tisztes becsületes nevet, az akkori világban nem lehetett a kétes művészi siker koczkájára kitenni) s Szigligeti Eduárd név alatt a budai színésztársaságba lépett, 1834-ben. Színészi szereplése nem nagy sikerre vezetett. S mégis érezte, hogy az ő otthona csak a színpad. Drámaíró lett. Első darabjában, „A kijátszott cselek"-ben már a tehetség nyomai látszottak; a második: „Dienes vagy a királyi ebéd" már soká fentartotta magát a színpadon, sőt németül is játszották. A budai társasággal átjött 1837-ben Pestre is, az akkor megnyílt nemzeti színházhoz. középszerű színész, s mindig termékenyebb drámaíró kettős minőségében. Darabjainak csak czímeit sem akarjuk mind elősorolni; lapunk 12 év előtti folyamában, az addigiak mind meg vannak említve, Béldi Pálig és a Mamáig, melyekkel ép azon évben, az akkoriban alapított Teleki-jutalom két első (szomorú- és vígjátéki) jutalmát nyerte az akadémiától. E jutalmak azóta évenként megújultak, hozzájárulva csakhamar a Karácsonyi-féle drámai díj, előbb szintén évenként, majd 2 vagy 4 évi időközökben. S mióta e drámai jutalmak folyamatban vannak, alig néhány kivétel leszámításával, mindnyájan Szigligeti ügyes szerkezetű, színpadi jártasságra, könnyű kézre s eleven szellemre mutató darabjainak jutott. A pályanyertes műveken kívül is, minden évben egy-két darabbal gazdagította meg a repertoirt. S művei legnagyobb része, említett jelességeinél fogva, tetszett is, s több-kevesebb szerencsével megállta helyét. Költészetéről, anélkül hogy egyes művei részletes elemzésébe bocsátkoznánk, röviden megmondhatjuk véleményünket. A szó legmagasabb értelmében halhatatlan műveket Szigligeti nem alkotott. De ha a felfogás shakespearei mélysége s a nagy szenvedély ellenállhatlanul elragadó lángja nem sajátja is, azért aki egyes, jobb műveit, sőt összevéve egész drámaírói munkásságát figyelemmel tekinti, meg fog győződni, hogy Szigligeti azért nemcsak a közönség olcsó tapsait kereste s nemcsak a pillanatnyi mulattatás, szórakoztatás vagy elérzékenyítés sikerének élt. Egy egészséges, élénk, benyomásokra fogékony, a művészet iránt valódi érzékkel bíró költői természet látszik ki műveiből, ki természetes tehetségeit tanulmánynyal s az élet gondos megfigyelésével fejtette ki, s nemcsak a szinpad fogásait tanulta el, hanem a lélek és sziv húrjait is bírja érinteni. Költészete a nemesk iránt fogékonyabb, mint sem a bűn nagyszerűségeinek előállításában, s ha küzdelmeket fest, azok inkább hajlanak a drámai, mint a tragikai felé. A középfajok az ő valódi eleme, s azokban képes maradandó becsüt is teremteni. Elméje józan, rendezett, czélzatai mindig világosak, s ha a szenvedély hevét nem képes is reá lehelni alakjaira, azok mindig nemesítő hatást gyakorolnak. Technikai ügyességét, mely szinte közmondásossá vált, említenünk sem kell. Oly termékenység mellett mint az övé, nem csodálhatnók, ha szinmüvei minden perczét elfoglalták s öt minden egyéb tevékenységtől elzárták volna. Épen ellenkezőleg. Mióta (1854) a szinpadról lelépett, hol addig kisebb szerepekben mint szinész is működött, — a szinháznak huzamosb ideig tevékeny titkára, majd gondos és tanult rendező, legújabban dramaturg és a drámabiráló választmány elnöke, mindenik minőségében szorgalmas, pontos, igazságos, lelkiismeretes tisztviselője a nemzeti szinháznak, melyet Szigligeti nélkül képzelni sem lehet. A mellett egyéb irodalmi működésre is marad ideje. Eredeti drámái nagy száma mellett számos fordítmánnyal is gyarapította a repertoirt; többnyire szini hatású s a mellett belbecscsel is biró müvekkel. Elég ezek közül a régibb időből Dumas „III. Henrik és udvarát," Albini „Veszedelmes nagynénéjét," stb. emliteni; legújabban Shakespeare III. Rikhárdját adta jeles műforditásban, mely a Kisfaludy-társaság magyar Shakespearejében már meg is jelent, szinpadra azonban a czimszerep ábrázolójának hiánya miatt még nem kerülhetett. Nem emlitve olykori, szükség parancsolta, de magvas és objektiv polémiáit, néhány aesthetikai értekezést irt a dráma elméletéről, melyek egyikével a Kisfaludy-társaságnál foglalt széket, másika egy színházi naptárban jelent meg; vázlatai régibb szinésztársai életéből, becses és szellemdús jellemrajzok, melyeket kiegészítve s összegyűjtve is óhajtanánk olvasni. Legközelebbről mint versköltő lépett föl; a közhit neki tulajdonítja a „Perényi" czimü névtelenül megjelent nagyobb költői beszélyt, mely tavai a Nádasdy-dijra versenyzett s dicséretet nyert; legújabban a Kisfaludy-társaságban olvasott néhány költeményt. Szigligeti mint ember, köz- és magánéletben átalános tiszteletben áll, s azt tiszta jelleme, nemes modora, igénytelen egyszerűsége s tanúságos, kedves társalgása által egyiránt megérdemli. Családi élete boldog, csöndes, tiszteletreméltó. Átalában, munkásságát, jellemét a gondviselés szép élettel jutalmazta meg. Mi ez alkalommal csak azt kivánjuk neki, érjen még sok esztendőt, s ugyanannyi diadalt! Tartsa meg az ég erejét, munkásságát, költői erőt! Szerezzen még sok jó estét a szinháznak, s érje meg még néhány darabjának századik előadását! —d—r— Bozzay Pál hátrahagyott költeményeiből. Pusztaság a világ . . . Pusztaság a világ, kert az én kebelem, Egyetlen virágja hervadó szerelem, Hervadó szerelem bús árnyéku fája, Könyem nedvesíti, fájdalmam táplálja. Kert az én kebelem, gondatlan kertésze Vajjon melyik lehet: a szive, az esz-e? Talán mind a kettő, s mig egyik ültetett, A másik kitépe reményt s emlékzetet. És a kert virági pusztán elveszének, Összetiprák őket zajgó szenvedélyek; Mit állsz te még benne hervadó szerelmem, Terhes remény-vesztett kinodat viselnem. Elmúlt örömeid emléke nem éltet, Oh hadd szakasztom ki e kinos emléket! El még bennem, noha illatját nem érzem, Virági elhulltak, a tövisétől vérzem. Nem, ne távozz tőlem, ágyán gyötrelemnek Hamarább lesz talán vége életemnek, És mikor lelkemet majd ki kell lehelnem, Akkor szállj el tőlem hervadó szerelmem! Egy gazdag ember életnézetei. (Egy holland kereskedő naplójából.) Negyedik fejezet: Elhard ur az üzletbe kerül, megbetegszik s tévútra tántorodik. (Folytatás.) Másnap reggel meglátogattam Elfridát. Egy tiszt leánya volt, s özvegy anyjával együtt a sovány nyugdíjból élt. Mily szegényes volt a szoba, hová vezettek, de mikor ő megjelent, elváltozott minden, nem láttam semmit, csak az ő tündéralakját. Nem volt addig nyugtom, mig anyám meg nem hivta őket hozzánk, s mig meg nem mutogathattam e szép leánynak kivülről és belőlről egész gazdaságunkat. Azt hittem, hogy szeme-szája eláll, mihelyt ezt a nagy pompát meglátja, — dehogy! egyszerű ruhájában mint büszke királynő lépdelt a puha szőnyegeken, s mellette kövér anyám földíszített selyemruhájában szakácsnénak, én pedig egy fölcziczomázott borbélynak látszottam. Tanuld meg azt, édes Flóriánom, hogy csak gazdag ember lehet igazán szabad. Igaz, hogy a gazdag is hazudik, csal, tettet és hízeleg — miért? hisz nem szorul ilyesmire. Kár, hogy legtöbb helyen a rabszolgaságot eltörölték. Az ókoriak, még a latin iskolából tudom, okosabbak voltak, maga a szentírás sem ellenzi azt. Kelet- és Nyugat-Indiában még most is divik, nálunk is szép szerével sokra lehet menni. Az emberiség jelentékeny része munkára s engedelmességre van teremtve, jól megy minden, ha a munkásokat jól tartják, s nem ütik derüre-borura. Mennél alázatosabban hódolnak meg előttünk, annál bővebben részeltetjük őket a nekünk jutott fölöslegből, elnézzük, hogy .. .väl