Vasárnapi Ujság – 1870
1870-02-20 / 8. szám - Tamás a nagy. (Eredeti elbeszélés.) Kazár Emil 94. oldal / Elbeszélések; genreképek
94 bia-nál (jun. 17—19.) és Novi-nál (aug. 15.); az előbbi helyen ismét sebet is kapott. A következő 1800. évi aug. 24-én Hertelendi érdemei méltatásául ezredesnek neveztetett ki, és pedig az újonnan állított Nádor huszár-ezredhez, mely a jász-kunok és hajdu-városok gyönyörű magyar fiaiból alakult. Ezen ezred élén, melyre élte végéig büszke volt, Rohan herczeg tábornok dandárába beosztva, vett részt Hertelendi az 1805. évi franczia hadjáratban is, valamint Ferdinand főherczegnek Ulmtól Csehországba vonulásánál, és harczolt Austerlitznél is. 1808. jan. 22-én tábornok és a tiszáninnen felkelő nemes sereg dandárnoka lett, mi utóbb a bécsi békekötés után Galicziában rendeltetett. Végre 1814-ben — mint altábornagy nyugalomba helyeztetve, Gyöngyöst választó lakásául, hol 1826. jul. 26-án meghalt és eltemettetett. Hertelendi nemcsak mint vitéz katona, de mint ember is közkedvességben állott. Arczképét 1808-ban egyenesen a főherczeg Nádornak , mint a nádor-huszár ezred tulajdonosának kivánságára rajzoltató le, és egy ily példány hátára irá sajátkezüleg katonai pályája főbb mozzanatait, melyekből valamint az államfő iránti törhetetlen hűsége, egy egyszerű magyar jelleme és a Jászkun- és Hajdu-kerületek iránti hálás rokonszenve kitűnik. Emlékét fentartja azon lelkes magyar induló is, mely az ő nevét viseli, s melynek szövege következő : Hát fiaim, Ti vitéz nevetek Rablánczczal váltjátok-e fel ? Ösz fejem is ma tehát veletek Nyert koszorúját veszsze-e el ? Nem magyar az, czudar az, ki kivont Karddal is esdekel és kér párdont. Rajta tehát velem, a ki vitéz, A csatán elől lobogó tollamra néz, Ezeredem vér mezején vezetem, Győzni, vagy halni tanulj seregem ! N. — n. Tamás, a 11 a gy. — Nagyon sok ember életrajza, elbeszélés formában. Irta KAZÁR EMIL. (Vége.) Nagyhatású volt Tamás úr előadása az északig Jeges-tengerről, továbbá egy tenger alatti kaland, melyben korál-halászok játszották a főszerepet. A világegyetemről is oly biztossággal beszélt, mintha szobája bútorait sorolta volna elő. A csaplár egészen tűzbe jött: „Átkozott világ! — kiáltott keseredett hangon. — Hát mi állhat az ön útjában, hogy mégsem boldogul. Mennyi tanulmány, mennyi ismeret! És mégis. Barátim, nincs igazság a földön." — A sors, a sors! édes barátom! — sóhajtott a kitűnő férfiú. — Az emberek, uram, bocsánatot kérek, de az emberek gonoszabbak vagyunk, mint a vadállatok. Azok felfalják egymást, aztán vége, de mi örökké kínozzuk egymást, és soha sincs vége. Mint látható, Tamás urnak valóban sikerült éberen tartani övéiben a jó szellemet. Szükség is volt erre, mert egy délután ablakából megpillantotta az ellenséget, ki a Rudasék házának ablakaira bámult. Tamás úr meghökkent a legnagyobb mértékben, mert visszaemlékezett Rudas ama nyilatkozatára, melyben kijelentette, hogy leányától egyetlen pillanatra sem akar megválni, s ha férjhez fog menni, vejének is vele együtt kell lakni. Ez volt a legnagyobb veszedelem. A zsarnok fejedelmek sem borzadhatnak jobban egy forradalmi férfiú megjelenésén, mint a szegfű-utczai uralkodó. A további hadi műveletekhez Tamás úr különféle fortélyt használt. Legelőször is hatalmas védszárnyai alá vette Hosszú Mukit, ki senki sem volt más, mint egy fiatal gépész, jóravaló és igyekező fiatal ember, ki Rudas Málit kísérgette haza a vasárnapi misékről. A jó ég tudja, mért nem szerette a Rudas leány. Tamás úr soha sem mulasztotta el, hogy az apa előtt magasztalólag ne szóljon a fiatal emberről, és ne dicsőitse az ipart ; a gépekről pedig allegorice nyilatkozott, a század dobogó szivének, lüktető ereinek, majd pedig szárnyasnak nevezvén, mikor aztán gőzmozdonyt értett alatta. Valóban Hosszú Muki mindinkább barátságos fogadtatásban részesült Rudaséknál, mert a bálványozott nagyságok szavai nemcsak a közéletben, hanem a családéletben is irányadókul szolgálnak. A jeles férfiúnak sikerült az alügyészt meggyűlöltetni a Rudas párral. Ha megjelent, nem fogadták szivesen, s a leányt mindig kiküldték. Egyébiránt Tamás ur mindig törekedett arra, hogy Rudas urat (ki keményitő-gyártással foglalkozott) egész lelkestől megnyerje, mint az utcza legelső házbirtokosát. Az ilyen törekvések a kormánypolitikában mindig első helyen állanak. És hogy a keményitő-gyárnok fenakadt a horgon, azt láthatjuk. Egy izben így szólt Rudas úr a jeles férfiúhoz: — Gyanúm van, hogy ez a fiatal ember megkéri Máli kezét. Tanácsoljon ön, mit tegyek. Elhatározó dolog. Fontos dolog. A leány egész boldogsága függ tőle. Uram, szerénytelenség lenne tőlem, ha egy ily nagy horderejű családi ügyekbe avatkoznám. — Nagyon lekötelez , ha tanácsával szolgál. Tamás úr összefonta karjait, s az égre nézett, mintha onnan várna sugallatot. Aztán így válaszolt: — Tekintve, hogy a fiatal ember könnyelmű, és ostoba szerencséje által el van kaparva, én megtagadnám tőle leányom kezét. De itt csak rólam és az én nézeteimről van szó. — Úgy lesz, nem kapja meg a leányt. Tudom, hogy csak pénzére vágyik. — Ön mondá ! — szólt kenetesen Tamás úr. Gerezd Frigyes csakugyan kosarat kapott, de negyednapra Máli eltűnt a szülői háztól, a következő sorokat hagyván hátra: „Nem élhetek Frigyes nélkül." A megütközés és megbotránkozás átalános lett a szegfű-utczában. „Rudas Máli megszökött!" — mondogatták az emberek. „Nem, nem! — szólt fenséges komolysággal és leirhatlan szelidséggel Tamás úr, — ő nem szökött meg, hanem az a fiatal ember megszöktette. Nem mondtam én előre, hogy Gerezd Frigyes haszontalan ember." Mindenki elismerte, hogy a nagy férfiú azt előre megjósolta. Ura volt tehát a helyzetnek, s patriarchális tekintélye növekedett. Néhány nap múlva Rudasék megtudták, hogy Gerezd Frigyes és Máli egybekeltek. Apa és anya egészen fölháborodtak, s lejelentették, hogy a leányról semmit sem akarnak többé tudni. Tamás úr tehát egyelőre megszabadult az uralkodását fenyegető veszélytől, de aggódott, hogy a szülők kibékülnek a fiatal párral, s Gerezd Frigyes a szegfű-utca lakosa lesz. Míg tehát egyrészt mindig szította az ingerültséget Rudasékban, másrészt a keményitő-gyárnokot a hazai ipar felvirágzása nevében buzdította, hogy iparát szélesbítse. Azt remélvén igy, hogy szegfü-utczai Rudas fészek kicsiny lesz a a Gerezd-párnak. E közben egyéb fontos események is történtek, és pedig nem a szegfü-utczában. De hullámai oda kihatottak, s a szegfü-utcza házain is lehetett olvasni a választópolgárokhoz intézett felhívást, hogy a közelgő képviselőválasztásra írassák be magukat. Ezzel együtt a választási mozgalmak is megkezdődtek. A szegfű-utczai jeles férfiú kiadta a jelszót, hogy csak oly jelöltre fognak szavazni, aki nemcsak a szabadelvű eszmék bajnoka, hanem, barátja a népnek is, és ismeri a népet tűzhelyénél, vele tud érezni, s kész érte vérét is ontani. A jelöltek közül egy sem felelt meg a szegfű-utczabeli igényeknek. — Uraim, barátaim, szomszédaim, vendégeim, polgárok! — szólt egyszer a „fekete szegfű" csapiárosa, — nekünk számos vérző sebünk van, melyek gyógyítást várnak. Elég lesz, ha egyet elmondok ezekből. De először azt kérdem: mi a haza? Hanem erre nincs szükség felelni. Azonban ha azt kérdem, miből, áll a haza, a felelet az lesz rá: városokból, falvakból, pusztákból, továbbá lakosságból, vagyis népből. A nép a fentebbiek szerint feloszlik városi, falusi és pusztai lakosokra. A haza is feloszlik városnegyedekre, és utczákra. (Átalános tetszés.) Mert polgártársaim, valamint egy bokréta több virágból áll, ugy a haza, s a város is több utczából alakul. (A hasonlatot lelkesült éljenzéssel fogadták.) Ezek folytán világos, hogy minden polgárnak először közvetlen környezetét kell megvizsgálni. Ha ezt teszi mindenki, boldog lesz az egész haza. Tekintsünk először is magunk körül, és mit fogunk látni. Polgártársak, alig fogunk valamit látni, sőt határozottan ki merem mondani, hogy semmit sem látunk, mert utczánkban még most sincs gázvilágítás. Itt a szónok megállt, hogy élvezze a hatást. A hatás rendkivüli. A sajgó seb el volt találva. Egyhangú „ugy van!" dördült meg, s a szónok szenzori hangon felkiáltott: „Legelőször is gázvilágítást akarunk." Itt a tanácskozás megszakadt, minthogy a szegfű csapiárosa arról értesült, hogy 7 éves fiacskája nagyon beteg lett. Az atya aggodalma tehát a hazafiúi gondokat elnyomta. Később kiderült, hogy a gyerkőcz szivarozott, s az okozta baját, de ez csak reggel történt. Két nap múlva a „fekete szegfű csapiárosa minden vendégét egy hirlap lobogtatásával fogadta. Aztán fölolvasott belőle egy rövid czikket, — mely az átalános vélemény szerint — élesen és gunyorosan volt irva s megrázón ecsetelte a szegfű-utcza elhagyottságát, hol még most sincs gázvilágítás. A czikk azzal végződött: „gázvilágítás, jöjjön el a te országod!" és I. T. betűk voltak alájegyezve. Az egész utcza oda volt, hogy a világteremtése óta fennálló sérelmet az ország színe elé terjesztettek. És ki tette azt? Mindenki tudta. Izsák Tamás szerényen tiltakozott, de midőn azt mondták neki: „ilyen irálya csak önnek lehet a két magyar hazában," akkor meghajtotta ösz fejét. — Ö az, ö lesz az! — kiáltottak többen, s jelentőségteljes tekinteteket váltottak egymással. E rövid felkiáltások nem a czikk írójára vonatkoztak többé, hanem a képviselőjelöltre. Mert a nép háládatos és könnyen lelkesül, akár a szegfű-utcában, akár pedig máshol. És jó is! Vakon követi a kit szeret, s hajlandó maga fölé emelni.