Vasárnapi Ujság – 1870
1870-06-19 / 25. szám - A moldvai csángókról. Lukács Béla 306. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Petőfi Sándor: Batthyány és Károlyi grófnék. (1844.) 306. oldal / Költemények
306 Büszke volt annak észtehetségeire, s még inkább jellemére, büszke a szerepre, melyet a fiatal mágiás,alig lépve föl a közélet terére, itt már betölteni kezdett, s melyet előreláthatólag, még teljesebben betöltendő vala. Köztudomás szerint Batthyány nemigen tudott jól magyarul ez időben; legalább annyira nem, hogy egyelőre nyilvános szónokul felléphessen. A grófné teljesen magyar érzelmű volt, a rangjabeli hölgyeknél akkoriban nem épen mindennapi dolog, s magyar házat vitt, magyar társalgást és kört gyűjtött maga körül. Ha ily nyelvmestere van, kiből ne válnék szónak? Először, hogy férjének segítsége legyen a politikai téren fölléphetnie s tevékenyen szerepelnie, majd lassanként a megszokás és az eszmékhez való ragaszkodás hatalmánál fogva, a grófné valódi politikai tényezővé vált. Az összintoly lelkes és eszes nővére gróf Károlyi Györgyné szalonjaik gyúpontjaivá lőnek a szabadelvü s nemzeties érzelmű politikai társaságnak. S kiváltkép az 1839 — 40-diki pozsonyi országgyűlésen ők ketten tettek legtöbbet a főrendi ellenzék megalakulására, melynek feje és vezére Batthyány Lajos volt, de tulajdonképi teremtője és összetartója főleg e két lelkes hölgy, kiktől a haza,szabadság és eszmék kultuszát oly édes volt megtanulni a főrendűek ifjabb és öregebb nemzedékének. Szalonjaikban a bementi jegy, a szabadelvűség volt; aki az ellenzékhez nem tartozott, az oda semmi viszony vagy családi előjog utján be nem léphetett. A konzervativok ki voltak zárva. Thea asztalaik körül, szófáikon, szőnyeges elfogadó termeikben állapíttattak meg a párt-taktika sakkhuzásai, terjesztettek és vitattattak meg az uj szabadelvű eszmék s határoztatott el nem egy messze kiható cselekvény. Midőn a két Batthyány, Lajos és Kázmér s velők Kossuth kezdeményezése folytán a védegylet létrejött, s a magyar hazai ipar még akkor oly kezdetleges termékeinek pártolása és azáltal a hazai ipar uj lendületre emelése nem puszta divat, hanem valódi koreszme lett, a két dúsgazdag grófné az elsők közé tartozott, kik a fehér pettyes kék honi kelmét fölölték. Déli tagjaikon mily szépen állott az egyszerű karton: honi volt! Az ifjúság, s meglett férfiak is mily szívesen lettek ifakká, a szépség és hazaszeretet kultuszában! — a két testvér grófnét fáklyás zenével tisztelték meg, a védegylet ügyében követett lelkesitő eljárásukért. Ők szerényen köszönték a megtiszteltetést, hisz érdemök abban állt, hogy szerették hazájokat — s szeretni nem érdem, az a sziv ösztöne; fogadást is tettek, hogy — anyák lévén — gyermekeiket a haza szeretetében fogják nevelni. Ez estét Petőfi, költészetünk csak akkoriban feltűnt nagysága szépen s megható egyszerűséggel éneklé meg. „Hallottam — úgymond — őket ritkán mondani,mit tetteik rég fennszóval beszélnek, hogy ők a honnak hű leányai." *) Az 1848 —9-iki évek roppant változásokat hoztak. Batthyányné szivében csak annyit, hogy a veszélybe sodort hazát még jobban, még több önfeláldozással szerette. Férje elfogatott, elhurczoltatott a hazából; vissza ismét, mint fogoly. Félelem és remény közt teltek napok, hónapok. A harcz esélyei, biztató, csüggesztő képekkel váltakoztak, Batthyánynénak rettenetes napjai valának; három neveletlen gyermekét, Emma, Ilona grófnőket s a legkisebb Elemért szoritva szivéhez, imádkozott a száz sebből vérző hazáért s a nem kisebb halálveszélyben forgó férjért. Imája nem használt. A haza elesett — s leghűbb fia, Batthyány Lajos, első itt is — a vértanuk sorát vala megnyitandó. Október 5-kén váratlanul, oly hosszú előkészület után is még egészen váratlanul jött a csapás: a halálitélet hire. A grófné, ajtóról ajtóra járva a hatalmasoknál, elutasítva mindenütt, végre mégis megnyerte, hogy az elitéltet még egy perezre láthassa. Szivét a kín izzó tüze maga edzette aczéllá e rettenetes perezben. Az utolsó levél, melyet hozzá férje, kivégeztetése előtti éjszakán intézett: ez az ő bizonyítványa, melylyel az égnek s a halhatatlanságnak kapuinál követelőleg állhat. A kivégzés után ő gondoskodott az eltemetésről. Ö tudta a titkos nyughelyet a ferencziek zárdájában. S keblére ölelve gyermekeit, búcsút mondott a vérbe omlott hazának. Svájcz havasai közt nem enyhülést keresett — csak menhelyt. Gyermekeit nevelte; férjét siratta s hazájáért imádkozott. Nappal csak halvány és komoly volt; a világ ne lássa, hogy oly szivet is gyöngévé tehet a szenvedés. A hosszú éjszakákon virrasztott és síró — éveken át. A hazába 1856-ban jött vissza. A női tevékenységnek itt csak a jótékonyság tere volt nyitva. Jótékonyságai a biblia parancsolta titok igénytelenségébe burkolva bár, oly sok helyen valónak érezhetők, hogy végre is meghallatszott az a sok áldó szó, mit fölidéztek. Az 1863. és 1866-diki országos ínség védangyalai között legtöbbször s legméltóbban Batthyányné nevét emlegették. E sorok irója, ki akkor egy alföldi város inségbizottmányában működött, szintén tudna róla egy példát mondani Ez azon nő, a hazaszeretet, női és anyai erények példánya, a jótékonyság angyala, s Isten legnagyobb kitüntetésének, a nagy szenvedéseknek részese, kit f. évi junius 9-én ama vértanú koporsója fölött láttunk, a gyász fekete fátyolával s az erény és szellemi nagyság dicsfényével feje körül. Ragyogjatok ti ébredő hazámban Hajnalsugárral, testvéri csillagok! Sugárotokra, Memnon szobraképen A nemzet áldást zengedezni fog. Petőfi Sándor. *) Petőfi e verse először az 1844-diki Pesti Divatlapban jelent meg; de a költő, változott politikai nézetek miatt, költeményei összes gyűjteményébe nem vette föl. Holta után megjelent „Vegyes művei"-ból alább közöljük. Szerk. —á—r— Batthyány és Károlyi grófnék. (1844.) Nekem nincs semmim, semmim a hazában, De én egészen az övé vagyok. Bánat- s örömköny forr szememben, a mint Sötétül napja, avagy fölragyog. Örömkönyvim, oh ti gyér vendégek Minálunk a hű honfiszem felett! Ha föl nem törtök most a telt kebelből, Édes terhétől szivem megreped. — Láttátok-e a két tündér virágot? Borús hazánknak két sarkcsillagát, Evezhetsz bátran, nemzetem hajója! Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát. Én láttam, láttam! . . . megmutatta őket Szent vágyaimnak a szövétnek fény, Hanem mi volt e fény a lánghoz képest, Mely ekkor égett keblem belsején. Ott álltak ők, mint égi jelenésük, Szokatlan köztünk ilyen látomány: Hahogy sokáig néztem volna őket, Szemfényemet vesztettem volna tán. S hallottam édes ajkaik zenéjét; Hallottam őket halkan mondani, Mit tetteik rég fen szóval beszélnek, Hogy ők a honnak hű leányai. Miért nem voltam a lég ajkaiknál? Hogy vittem volna szét e hangokat, Mint napvilágot, minden egy magyarhoz, Kit és környéket honfibú miatt. A moldvai csángókról. Összeszámitanak egykor, hogy hányan vagyunk mi, kiket magyaroknak hív a világ, s az eredmény azt mutatá, hogy a milliók, melyeket képezünk, épen nem mennek sokra. Természetes, hogy kivált most, midőn a nemzetiség eszméje óriási küzdelmeket teremt, s midőn a faj és rokonszenvre oly nagy súlyt fektetnek a népek, — épen reánk nézve, kik számosan ugy sem vagyunk, s kiket ellenséges elemek környeznek minden felöl — nem lehet közönyös, hogy még a magyar birodalom határain tul is van egy nép, mely nemcsak rokonszenvünket érdemli meg, de megérdemli kiváló figyelmünket is, mert ugyanazon föld táplálta, s ugyanazon népfajtól szakadt vala el, melyet mi nevezünk anyánknak. A moldvai csángókról akarunk szólni, kik velünk egy fajt képeznek, s egy ezzel kapcsolatos tárgyról a székely kivándorlásról. Amaz fajunk szaporítása s nemzetiségünk erősbitése, ez fajunk apadása szempontjából bir fontossággal. E két kérdés rég foglalkoztatá hazai tudományos világunkat, s mindazokat, kik a nemzetiség eszméje irányában fogékonysággal birnak. Jernei János volt az elsők egyike, ki kiváló gondot , figyelmet fordított azon rokon elemekre, melyek a magyar birodalom határain kivül laktak, s melyeknek töredékeire akadhatni talán még itt is, ott is. Felkereste a keletet, s utja mondhatni egészen uj világot deritett őseink első két letelepülési helyére : Etelköz és Lebediára. S ő hozta azt a hírt, melyre addig történeti buvárlatunk s politikai életünk legkevesebb figyelemmel sem volt, hogy Erdélylyel szomszédosan, Moldvában egy tekintélyes számú népfaj lakik, mely velünk ugyanegy nyelven beszél, melynek azonosok szokásai, erkölcsei, jó és rosz tulajdonságai, s mely nemzetiségét idegen kormány s idegen politikai institutiók daczára megóvta. Jernei buvárlatai után több gond fordíttatott hazánkfiai részéről a csángó-ügyre, valamint a székely kivándorlás ügye is azóta több ízben követelőleg lépett föl a hírlapokban, politikai discussiókban s az irodalomban. Ha ezen koronkénti mozgalmaknak, melyek különben a tollharcz teréről alig tértek le, a positiv eredménye nem volt is, annyi elvitázhatlan mégis, hogy az eszmecsere fölköltötte hazánkban tágasabb körben is a figyelmet s az érdeklődést az iránt, miként lehetne megakadályozni a székely tulszaporodás folytán, a székely kivándorlást, mert a kivándoroltak, kiknek száma évenként elég nagy — Moldva- és Oláhországban elvesztik nemzetiségüket s felolvadnak sok olvasztási képességgel biró oláh elembe, a holott a magyar elem sem oly hatalmas, sem oly szapora, — hogy a maga nemzetiségének fogyását meg ne sinylené. Felkeltötte továbbá a figyelmet a második kérdés iránt is, hogy miként lehetne a Moldvában lakó — s tekintélyes compact egészet képző csángókat megmenteni a romanizáltatástól, s miként lehetne azok által is a magyar elem szaporítását elérni ? E két kérdésre nézve most egy igen érdekes munka fekszik előttünk, mely csak e napokban hagyta el a sajtót. Czime: „Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-