Vasárnapi Ujság – 1871
1871-07-30 / 31. szám - A Szabadság leánya. (Swift allegoriája.) Sámi Lászlóné 391. oldal / Elbeszélések; genreképek
nyúlt, észrevette őket a távolban. Rém létemre észrevehettem a pirt, mely arczát elfutá s az öröm gyors mosolyát, melylyel a visszatérőket üdvözölni elébök ment. Arthur egykedvűen vette el a virágokat. Úgy tetszett nekem, mintha merő gyöngeségből semmi erősebb érzésre, legyen bár öröm vagy fájdalom, nem volna képes. Valóban oly gyorsan hanyatlott s lett oda megemésztődve szemlátomást, mint — hogy közönséges hasonlattal éljek — a mindkét végén meggyújtott gyertyaszál. Sokszor kérdeztem magamtól, vájjon Georgie vak-e kedvese állapota iránt? mert folyvást oly vidám volt s arczán ugyan az a nyugodt, derült kifejezés ült, mely jellemezte, mióta csak először láttam őt. Azt hiszem, nem is sejtette az ifjú állapotát, vagy oly jó reménységgel volt iránta, mely nem adott helyet szivében a legkisebb balsejtelemnek. Arthur hallgatva s fáradtan állott, mig Róbert s a leány együtt beszéltek; egy pár percz múlva türelmetlenkedni kezdett s be akart menni a házba. Ugy véltem észrevenni, hogy Georgienak ez roszul esett s igen kedvetlen volt, mikor azok bementek s ő maga künn maradt. Nem tudtam tisztán kimagyarázni a mi történt. Egy-két másodperczig még habozva állott a ház előtt s azzal sietve — mintha valamit otthon felejtett volna — visszament azon az úton, a melyen jött volt. Regényeimben sokszor szerettem volna megmásizni azt a kevés bizonyos tényt, ami képzelődésemnek útjában állott. A jelen esetben is óhajtottam változtatni a tényálláson s kicsinálni, hogy Róbert szeressen bele Georgieba, s hogy Arthur ne legyen más neki, mint egy szegény beteg rokon, aki iránt testvéri vonzalommal s nőies szánalommal viseltetik, semmi egyébbel. Hiába. Kétséget nem szenvedett, hogy szerelmi viszony volt köztök, sziveik oldhatlanul össze voltak kötve s oly keserves elválás várt reájok is, mint amilyen engem egykor angyalomtól elszakított. A rózsákkal történt kis jelenetre következő csütörtökön történt először, hogy Georgie kimaradt. Talán korábban ment el, mint szemlémhez ültem? kérdem magamtól, bizonyosan elkéstem a reggelivel. A következő szombaton ismét nem jött. „Vagy fölhagyott órájával e tájon, vagy beteg" — mondom, de a következő héten oly aggodalmasan vártam, lestem jövetelét, hogy a terem is sebesebben vert a rendesnél. Kora reggel helyemre ültem s az utcza sarkot egy perczig sem vesztettem el szemem elöl. Nem jött. A következő szombaton csaknem letettem már minden reményről, mert ismét nem jött, s órákig eltépelődtem, vájjon mi lehet az oka kimaradásának. A következő csütörtökön azonban regényem újra folytatódott. Alig foglaltam el szokott ülőhelyemet, láttam, hogy átellenes szomszédom sovány sápadt keze visszavonva tartja ablaka függönyét, amint maga ágyban feküdt, s mindjárt arra jött Georgie, és pedig az utcza felőlem való oldalán, az én ablakom alatt, kétségkivül azért, hogy a beteg szemei, fekhelyéből egy perczig gyönyör kielhessenek benne, mig elhalad. Ettől fogva gyakran láttam a szegény Arthur fonnyadt arczát az ablakban s mögötte néha a Róbert barna teljes képét. Egy délután Georgie gyorsan jött az utczaajtóhoz és csöngetett. Egy kis kosár s egy virágbokréta volt nála, melyeket a házból kijövő asszonynak átadott, egy darabig beszélt vele s azután nagyon komoran és leverten eltávozott. Meggyőződtem, hogy végre mindent tud. Attól fogva mindennap két esemény ismétlődött rendesen. Egyik: az orvos látogatása, zöld kocsijában, a másik: a Georgie jövetele, kosárkájával s virágbokrétájával. Mindig bement a házba, néha csak néhány perczig maradt ott, néha egy óráig vagy tovább is. Regényem ez időszakban új fényt — vagyis inkább új árnyékot nyert. Meg kezdék győződni, hogy Georgienak a világon senkije sincs Arthuron kivül, mert soha senki sem jött őt elkísérni; sem őt senkivel beszélni nem láttam a háziasszonyon és Róberten kivül. Néha Róbert lekísérte a lépcsőkön az utczaajtóig s ott egy kis ideig beszélgettek. Bizonyosan Arthurról, észrevettem komor tekinteteikből s az ablak felé föl-fölvetett pillantásaikból. Ki nem mondhatom, mily részvétet éreztem Georgie iránt, elhagyatottságában, melylyel öt képzeletem körülvette. Arthurban egyszerre egy csomó jelességet, egy csomó erényt véltem fölfedezni, melyek Georgie szivét meghódították, s melyeket benne addig észre sem vettem. Sovány arcza oly béketűrőnek látszott, magas homloka eszmedúsabbnak mint valaha, s meg voltam győződve, hogy Georgie annál szenvedélyesebben ragaszkodik hozzá most, látva hogy el kell veszítenie. Hát nem emlékszem, hogy volt velem és Nellivel? Úgy tartom, ha a halál lép közénk, mindegy, bármily régóta voltunk is előkészítve megjelenésére, bármily régóta mondogattuk is magunknak, hogy majd kopogtatni fog ajtónkon, — érkezése azért mindig hirtelen és váratlan. Egy reggel a szokott időben ébredtem, s a szemben levő házra pillantva, látom, hogy a függönyök le vannak bocsátva, sőt az ablaktáblák is mind bezárva. Arthur tehát meghalt. A tejárus azért jött, a pék is, — a postás is — levelet hozott, egy halottnak! Csütörtök reggel volt. A Georgie óranapja. Kilencz óra előtt kevéssel jött is, sietve a házhoz lépett és csöngetett. Ugyanabban a pillanatban érkezett másik felől a temetés rendező, akit csak akkor hivattak, a szükséges intézkedések bejelentése végett. Georgie nem ismerhette, de helyet adott neki s gyanúsan nézte, a mint fölment a lépcsőn, mintha gondolná, hogy mi járatban van. Róbert lejött Georgiehoz; férfias arcza most bánattól lesújtva s halványan, elfojtott sirástól remegett, a mint beszélt a leánnyal, talán Arthur halálos ágyától izenetet, talán egy vég sóhajt adva át neki; — mi lehetett? Nelli végperczel, Nelli halála állt ismét lelkem előtt. Azzal Georgie ismét kilépett; sirva, oh mily keservesen sirva! s a mint kilépett, a földre ejté a virágokat, melyeket ma is magával hozott, hogy földeritse velők egy perczre a szemeket, melyek e földön nem örülnek többé semminek. Róbert fölszedte s szemeivel kisérve a távozót, mig a sarkon befordult, visszament a házba s becsukta az ajtót maga után. Délután Georgie ismét visszajött s fölment, megnézni halott kedvesét. Üdvös: jól megnézni szerelmünk tárgyának hátrahagyott hüvelyét; oly jól, oly teljesen elválaszt attól, ami csak hitvány salak volt bennök. A sárformában semmi sincs, a mi szívünkhöz szólana, — amit szerettünk, amit imádtunk, valahol másutt van. Másnap is, délelőtt is, délután is eljött Georgie. Róbert bebocsátotta, fölment látogatni kedvese pormaradványát. Még elhagyatottabbnak látszott mint valaha, mert e szomorú látogatásaiban sem kisérte senki, sem oda, sem vissza. Harmadnap eltemették. Georgie és Róbert voltak siratói, más senki. Látva e leányt, gyászruhájában, halványan, könyázva, azt mondom magamban : „szerette őt s remélem, egész életében özvegy marad utána." A csütörtök és szombat reggeli órák újra megkezdődtek. Georgie komolyabbnak, gondolkodóbbnak, de büszkébbnek is látszott, mint akit fájdalom villáma ért, de lesújtani nem tudott. Róbert is kiköltözött a szemben levő házból s a leány egyedül, kiséretlenül járt ismét. Képzeletem gyakran el-elkisérte a szegény elhagyott magános leányt, s gondoltam magamban, van-e egy barátja a világon, van-e valakije, aki gondoljon reá szeretettel? Valami hat hónapig soha egy csütörtökön és szombaton sem maradt el, zeneműtekercsével. Akkor egyszerre megszűntek rendes járásai, nem jelent meg többé csöndes utczánkban, és sokáig nem láttam. Már azt hittem, hogy ez a regényem is, mint annyi sok más, csak így bevégzetlenül vész el a ténylegesség tömkelegében. Azonban tegnap, egyszerre, mily drámai befejezésre jutott! — Róbert és Georgie, amaz erős és férfias mint mindig, emez szebb és kedvesebb mint valaha, és hófehér ruhában, melyről félreismerhetlenül látszott, hogy menyasszonyruha, — mint hirtelen kisütő nap a homályra, ugy jelentek meg szemem előtt. Egy kissé megálltak a ház irányában, melyben Arthur meghalt, mintha emlegetnék az elköltözöttet s azután hallgatva és lassabban mentek tovább. De mielőtt a saroknál befordultak volna, Georgie arczára láthattam, s láttam amint Róbertre mosolyog, Róbert pedig oly bő szerelemmel pillant reá, aminő soha sem sugárzott az Arthur eszes, de hideg tekintetéből. Egy perczig fájdalmat, sajnálatot érezek, — némi boszuságot is, de csakhamar elmúlt az. Hadd élvezze Georgie az életet, s legyen boldog! Hát nem én óhajtottam-e először is, vajha inkább Róbertet s ne Arthurt szerette volna? Wilkie Collina után angolból —d — V— A Szabadság leánya. ( Swift allegóriája.) Miután az Elnyomás leánya, a Szabadság, több szép gyermeket hozott a világra, úgymint: a Jóllétet, Művészetet, Tudományt, Ipart és még többeket is, elvégre szülte legfiatalabbik leányát, a Pártoskodást. A bába szerepét Juno vitte, s az anya iránti irigységből a gyermek tagjait születésekor kificzamította. Innen nyerte beteges testalkatát és kiállhatatlan izgága természetét. A szülők gyakran a legkisebb bár legkiállhatatlanabb gyermekökhöz a leggyöngédebbek . a Szabadság is így tett. Annyira szerette ezt a leányát, hogy soha sem bocsátotta el szemei elől. Amint növekedett, Pártoskodás kisasszony oly veszekedő, zsémbes és makacs lett, hogy a mennyországban már tovább nem tűrhették. Jupiter kiadta neki az utat. De anyja inkább egész családjával a földre költözött, mintsem hogy kedvenczétől megváljék. Legelőször Görögországba telepedett le, de leánya rosz magaviselete miatt minden városból kiutasították; ezután Olaszországba menekült, s Rómában uralkodott egy ideig. Innnen is száműzetvén, a góthok közt keresett menedéket, ezekkel aztán Európának majd minden részét bejárta; de miután mindenünnen elkergették, az iránta való tisztelet s becsülés hanyatlani kezelett, s leánya hibáit neki rótták fel, elannyira, hogy az egész világon alig talál már most egy kis helyet, hová magát meghúzhassa. • •* Az ember csodálkozik, hogy ugyan miféle különös tulajdonokkal birhat ez a leány, a melyek által egy ily fönséges anya és többi derék gyermekei befolyását megsemmisíti, s az embereket ezektől is elidegeniti? Pártoskodás kisasszony mindig az aljas és botrányos társaságokat kedvelte s velők tartott; mindenkit csak annyira becsült, a mennyiben az ő szeszélyes véleményében osztozott; s ő maga bár-