Vasárnapi Ujság – 1871
1871-12-03 / 49. szám - A sirásó. Rosegger után Sámi Lajos 610. oldal / Elbeszélések; genreképek - Pásztói: Búcsuhangok 610. oldal / Költemények
nök valónak, hogy Fanni egy nemes ház gyermeke, Kármán kedvese volt, s mert szülői gátolták szerelmét, ennek kora áldozata lett. Szebb emléket kedvesének a szeretett férfi nem állíthatott, mint e töredékek kiadását s az elejökbe függesztett rövid életrajzot. Ha az egész csak regény s Kármán képzeletének műve, ugy ő legjelesb próza-költőink, legkitűnőbb indulat - festőink közé tartozik. Ha alapja való, mit hangjának s az egésznek belső valósága tanusitni látszik, ugyanni a legszebb írónői alakok egyike a világirodalomban. Igy is, ugy is a mü irodalmunké s Toldy, mikor uj kiadása által félszázadi feledékéből kivonta, s irodalmunk egyik örök díszét az ujabb olvasó közönséggel megismertette, azon jó szolgálatok egyikét tette irodalmunknak, melyhez hasonlót ő — s mindenek felett ő — annyit tett. Most ez a kiadás is végkép elfogyott; óhajtanunk kell, hogy a hiány mielőbb egy uj kiadás által pótoltassék s Kármán és Fannija hagyományai ismét közkézen forogjanak. -ár— ItTicsu hangok. — Okt. 31. — Hull a könyv bánatos szemembül; Bérczen, völgyben oly szomorú csend ül — Hiába, hiába! Zagyva, mikor látom újra partid? Hol pitypafitty, gerle-búgás hallik Füzesid aljába'. Itt ringatott ifjúságom álma . S bár csalódtam , tőlem messze szállá Álmaim tündére. Nem érzem ugy szörnyű veszteségem, Fű, fa, virág vigaszt ada nékem, Kinomat megértve. Megismert az erdei márka. Tudta: szivem elhagyatott, árva. Enyhitő dalt zetszett. Furulyaszó, pásztortüzek fénye Virasztottak csillagtalan éjbe' Avval, aki szenvedt. Oh! ezek a kínos boldog órák Rám a jövő rémképeit szórják; Mi történik vélem? — Ne zúgjatok sárga őszi lombok! Valahogy csak én is elbolyongok, S a végeséit elérem. Búcsúzni jösz te is őszi napfény? Mig a béretek árnyai alatt én Szellemeket látok . . . Tik vagytok mind, kikről énekeltem, Kiket ábit ábrándozó lelkem, Fényes tündér-lányok! Ott ül a köd fent a hegynek ormán, Mellette a bagoly röpkéd lomhán, Sir a Csörgő völgye — Hamar volt, hogy ti is megtudtátok, Hogy engem is megfogott az átok, Hogy meg vagyok törve. Ne hivjatok hóvállu tündérek! Ti hozzátok el már ugy sem érek — Csak szivem reped meg; Boldog volnék, közöttetek járván Na meghaltam volna csókok árján — Mért nem öltetek meg? Vagy talán ti kisérni akartok? Ne hagyjátok a ligetet, partot. Ki vigyázni rátok? Csillag és hold itt minek ragyogna? Fű, fa, virág kihalna mind, hogyha Ti eltávoznátok! • Pásztói. 610 A sirásó. (Rajz a szíriai népéletből.) Az Alpok csöndes magas völgyeiben vannak községek, melyek oly kicsinyek és oly egészségesek, hogy a sirásó éhen halna el azokban. Az ilyen helységekben többnyire nincs is sirásó. Hanem azért az emberek tudnak segíteni magukon. Természetesen a halált nem rázhatják le nyakukról végképen, hanem a mikor ily eset áll elő, egy pár paraszt fiút fölszólítnak , hogy a temetőben sírt ássanak. Pedig hát oly különös, mikor ilyen husz éves ifjú tele életkedvvel és önbizalommal egyszerre csak egy-egy elkorhadt koporsót lát maga előtt. Ha csak alig is megérinti ásójával a deszkákat, azonnal összeomlanak, s ott fekszik egy emberi csontváz rongyokban , halotti díszében. Sokáig bámulja mereven: mi az ott az ö ifjú, üde szemei előtt? Azután elfordul tőle; hideg borzongás remegteti meg — de a csontokat mégis ki kell onnan szedni; a sírnak hat lábnyi mélynek kell lenni, mert az uj vendég úgy kívánja — és az egyik kiszorítja helyéből a másikat — alant épen ugy, mint fönt. De a hol a község oly nagy, hogy például egy orvos megélhet benne, ott egy rendes sirásó is könnyen eltengődhetik. S valóban, pompás egy mestersége van! Van „házacskája" és „kertje", s adót mégsem fizet; akkor kap kenyeret, ha mások éhen pusztulnak el, és az, amin dolgozik, annál nagyobb lesz, minél több földet vesz el belőle. Természetesen! A „temető-háztól" és a „temető-kerttől" az állam nem kiván adót, s mikor valaki éhen hal, a sirásó mindjárt foglalkozást és így kenyeret kap a sír annál nagyobb, minél több földet vesz ki belőle. Ez alkalommal a sírásóval akarunk foglalkozni, pedig nemigen szereti, ha élők tesznek nála látogatást. Ősz utója van, talán épen halottak napja. A kis temető a falu mellett fekszik, egy dombocska árnyas, erdős lejtőjén. Szürke, mohos deszkakerítés veszi körül, mint a káposztás kertet, s ott belül barna s vörös fa- és bádog-keresztek állanak. Sok már félig meghajlott vagy félre dőlt s korhadttá és rozsdássá lett, mint azok amott alant, melyeket majdnem egészen belepett a hervadt, sárga fű. Egy száraz falevél, melyet rég elkapott a forgószél, zörögve repül a föld színén tova s ugrál és tánczol, mint egykor a szép május napjaiban — pedig most már halott. . . A temető közepén magas kereszt látható, vörös bádogfödéllel; a fölfeszített Jézusnak mellén a nyári meleg nap tátongó repedést vágott, és ez igen jól van igy, véli a vén szenteskedő Lóri asszony, mert igy a purgatoriumban sinlődő szegény lelkekért az imádság biztosabban eljuthat szivéig! E kereszttől nem nagy távolságra egy nyitott sir tátong. A sirásó régóta készen van vele, és igazán oly hivogatólag tekint felénk, de tudja isten, az emberek ott a faluban oly szenvedélyesen ragaszkodnak ezekhez a fagyos őszi napsugarakhoz és hideg téli ködhöz, hogy tőlök bizony akár gomba teremjen ott alant a nyílt és otthoniasan homályos gödörben. A gyerekeknek a sír nagyon is nagy, az öreg pedig ugy vélekedik, hogy neki meg igen mély lenne, és az ifjú legény? — az meg lót-fut szerteszélyel s még csak esze ágában sincs, hogy ama nyitott sirra gondoljon. A temetőkert szélén a falu irányában a sirásó kis kőházacskája áll, — ablakaiból virágcserepek mosolyganak felénk — ott benn a tavasz virul s talán még egy fiatal ember szív is mellé? Az ám, az öreg sírásónak van ugyan egy kis leánykája, de az egészen kiütött a családból, mert a halottakról mit sem akar tudni és mindig csak az élőkkel bíbelődik. Meg is mondta már egyszer az apja neki: „Gyermek, te sok bánatot és bajt, okozasz nekem; no meglásd csak, valamikor még odáig találsz jutni, hogy beállít hozzánk egy olyan eleven és magával visz!" Az öreg testestől-lelkestől a hallottaké volt. „Hja!" — mondogatja többször — „az ilyen magunkfajta emberek csak ő utánok élhetnek!" Pedig vannak ám neki még másféle jövedelem-forrásai is; néhanéha csontokkal is kereskedik, melyeknek csodaszeríi tulajdonságaik vannak ; továbbá koporsószegekkel is „gschäftel", melyek az avatottak szemében megbecsülhetetlen értékkel birnak; azonkivül nyáron át gyógyfüveket gyűjt, és beteg lovak számára italokat készít. Ruhája nem különbözteti meg őt többi falusiaktól; vasárnapokon, mikor a a község a templom előtt együtt van, föl sem ismernők a többi között, ha valamelyik zugban egyedül nem állana és azt nem találgatná, hogy vájjon melyik fog leghamarább az általa rég elkészített sírba feküdni? A jámbor férfiút félreismerik és kerülik az egész községben; csak egyetlen egy barátja van, és ez az egyházfi, az ekklézsia mindenese, ki a templom falain a szentek orra előtt a gyertyát meggyujtogatja, a csöngetyűs kéregető perselyt gondozza és a harangozást végzi. A mellett a sirásó a szellemekkel czinborál. Nem is említve azokat, melyeket olykor-olykor az ekklézsia korcsmájában lát, és a melyek néha igen veszélyesekké válnak rá nézve, bizonyos éjeken gonosz látományai vannak. A kötelek, melyeken a koporsókat, a sírba eresztik, hálószobájában függenek. Mikor aztán a községben valaki meghal, a kötelek a falon rángatózni kezdenek és úgy össze-vissza tekerőznek, hogy nem ritkán a földre hullanak ; mikor ilyesmi történik, a sírásó nem is várakozik a halotti jelentésre, hanem azonnal elkezdi a sírt ásni. Az ilyen rémjelenet kivált régebben — amint mondják — igen gyakran előfordult; de mióta olyan sok csalhatatlan szert találtak föl a patkányok ellen — az összefüggéssel mai napig sincsenek tisztában — tudja isten, a kötelek igen nyugodtan viselik magukat. Mikor egy haláleset adja elő magát, a sírásónak a sírgödör elkészítésén kívül még sok más teendője is van. Legelsőben is házról-házra jár, és így szól: „Minekutána pediglen , azaz, hogy hát voltaképen csak azért volnék itten, hogy a holnapi szent napon N... .et eldugjuk, és ennek okáért kérlek benneteket, Krisztus urunk szerelmére, hogy jöjjetek el a templomba és a temetőbe, ahol is egy-egy vias gyertyát nyomok a markotokba, melyet «"Fujtsatok meg örök világosságul és az elköltözöttnek adassék meg az örök nyugalom!" A temetés napján ő gondoskodik a koporsó alábocsátásáról. Ezután letérdepel a nagy kereszt előtt, s hangosan és hathatósan imádkozik a szegény elköltözött lélek örök nyugalmáért. Imádkozás közben oda-oda súg egyik-másik szomszédjának: „Gazdag volt-e az istenben boldogult?" S ha e kérdésre igenlő feleletet kapott, még nagyobb buzgósággal kezd imádkozni, ugy hogy utoljára majd elreked belé. Ekkor aztán hozzá mennek a megboldogult rokonai és utódai, s megköszönik