Vasárnapi Ujság – 1873
1873-04-20 / 16. szám - Választások előtt. (Rajz egy protestans lelkész emlékeiből.) Baksay Sándor 186. oldal / Elbeszélések; genreképek - Bartalus I. gyüjteményéből: Népdalok I–III. 186. oldal / Költemények
186 előtt, s azért egész szenvedélylyel fogott tanulmányozásához. Attilát a történelmi följegyzések, és a mesés írások, az írott költemények s a mondai hagyományok adataiból a legbuzgóbb lelkiismeretességgel igyekezett előállítani, menten minden olyan elfogultságtól, mely a nyugoti miveltség gőgös szemüvegén át a „nagy barbár"-ban egyebet sem akar látni, mint egy emésztő kannibált, kinek sáskahada előtt minden élő és élettelen állatnak pusztulnia kell. Sorba vette a forrásokat s lépésről lépésre egészitgette művét, egyikből egy-, másikból másféle emberi vonással rajzolván Attila egyéniségét. E szép és nagyszabású történelmi vállalatban fő forrása Priscus rhetor irata volt, ki 449-ben egy Attilához küldött követséghez csatlakozva, leírta útját és sok életteljes, igaz emberi vonást tartott fenn mind a hun nemzetről, mind a nagy hun királyról. Másik forrása, egyéb kisebb jelentőségűek mellett, Jornandes, a nyugoti góth eredetű ravennai püspök krónikája, ki egy századdal később irta fajának, a góth népnek történetét, s bő tért szentel Attila, jellemzésére is, de természetesen még a nyugoti miveltségben egészen ujoncz levén, csak annál nagyobb elfogultsággal feketíti a hunokat a maga faja kiemelése czéljából. Ehhez járul még, hogy Attila egy század távolából erősen költőiesitett hagyományok ködén keresztül nem nagyobbnak, hanem vadabbnak, erőibe tettebb s szinpadiasabb barbárságban tűnik föl s sokat veszt emberi érthetőségéből és történelmi valóságából. E két iró mellett állnak még a német költemények és a latin s átalában román legendák, melyek ismét más-más alakot rajzolnak Attiláról. Ez utóbbiakban Attila ugy tűnik föl, mint a gondviselés által rendelt személyiség, ki a rómaiak bűneit megfenyitni jött: ez az „Isten ostora." A német költemények Attilája pedig, durvaságából kivetkezve, oly szerepet játszik, mint Nagy Károly a róla szóló költeményekben. A rettenetes Attila ezekben már békés, vendégszerető király, jó ember, víg lakomázó pajtás, ki germán hadnagyaira bizza, hogy nevében verekedjenek s dicsőségét neveljék. Ezekhez fölvette később Thierry a magyar hagyományokat is, melyeket épen nem megvetendő anyagnak tartott Attila jellemének kidomboritásához. Jellemző ítéletét e mondákról ide csatoljuk: „Ezek — úgymond — eredeti költészetükért s gyakran különös fölfogásukért mindközt a legérdekesebbek, s csodálatosan fölfoghatóvá teszik azon fajok szellemét, melyekhez Attila tartozott, különösen pedig a magyar nép, az Európába telepedett hun népségek ez utolsó ága, szellemét. Ivelet hőse ezekben egészen más, nagyon váratlan világításban jelenik meg a nyugotiak előtt. Attila a hunfajta nemzetek lelke, mely a magyar nemzetben megtestesülve, ennek alapítójában, Álmosban, és első keresztyén királyában, szent Istvánban föltámadt; Isten ostora, midőn a hunok még pogányok ; s átalakul pátriárkává, midőn megtérésük napja közeledik." Ez anyagok összege szolgáltatta tárgyát az „Attila történetének," mely azonban nem maradt magára,mert Thierry ennek elmaradhatatlan függelékét: a hunoknak Attila halála után nyomozható történeti viszontagságait is megírta, s most már „Attila története" és „Attila fiai és utódai története" egymást kiegészítő egy munkát képeznek, mely ha a nyugoti mivelt világra s különösen Francziaországra kevésbbé érdekes is, mint Thierry egyéb művei, de ránk nézve oly érdekes, hogy e munka által a kitűnő franczia tudós mintegy a magyar nemzet őseinek történetírójává lett. A hunok után az avarok és Baján khán történetét is búvárlatai körébe vonta, mert az avar birodalom is szoros érintkezésben állt a frankok régi történetével Nagy Károly idejében, míg aztán az avarok után a harmadik rokon nép következett, a magyar nemzet, melynek történetéből a franczia történelemmel kapcsolatos pontokra is kiterjeszkedett. E tanulmányok közben, melyek először 1856-ban jelentek meg, nemzetünket mindinkább megszerette, s már az első kiadásban oly melegséggel, oly rokonszenves bátoritással szól rólunk és hozzánk, hogy benne méltán látjuk egyik őszinte barátját nemzetünknek. ,.Ez a nemes magyar nép, — igy kiált föl 1856-ban, — bármily levertnek látszik is, tele van élettel és erővel, szerencséjére Európa népeinek. Ő az, a ki Európa és Ázsia kapuján őrködik; legyen is hű őre annak! Kész és balvégzetű politika volna egy polgárosult és katholikus német hatalmasság részéről elnyomni egy oly nemzetet, mely , védője azon oldalról, hol a hódítás telhetetlen szenvedélye forrong, a barbárságra támaszkodva. De, bármi történjék is, Magyarország élni fog azon rendeltetésének, melynek edényét a gondviselés nem akarta összetörni. Egy nép sem ment keresztül keserűbb viszontagságokon, a tatárok által elfoglalva, a törökök által földúlva, belmeghasonlás által számtalanszor elnyomva, s nemegyszer saját fejedelmei által is megrontva, minden romlásából erősen és önbizalommal emelkedett föl. Ez az eleven életerő, mely a hunfajta népeket tizenöt század óta, annyi ellenök esküdt törekvések daczára, a Tisza és Duna partjain fentartotta, a magyarnak lelke mélyében fekszik s még megtört büszkeségében is kitűnik. Szent István, Nagy Lajos és a Hunyadiak nemzete bebizonyította, hogy tud tűrni, hogy bevárja a dicsőség napjait!" Ez ismeretlen korszak, s e még ismeretlenebb népek történetéről megjelent munkák, melyek becses tanulmányokat választékos és mindenütt gondos nyelven, kitűnő történelmi stílben adtak elő, mindenfelé fölkeltették a figyelmet. A magyar tudományos akadémia a forradalom után először (1858-ban) tartott uj választásakor azonnal kültagjai sorába választotta Thierryt, ki ezt a legnagyobb megtiszteltetésként fogadta s tudósainkkal levelezésbe bocsátkozva, a tőlük bőven nyert anyagokat is mind fölhasználta műve tökélyesbitésére. Idősb Bartal György, Erdy János, Kiss Károly, Almási Balogh Pál, Nagy Iván és kivált Szabó Károly : ezek azok, akiknek a nagy munka új kiadásának előszavában köszönetét nyilvánítja Thierry, „mert —• úgymond — ezeknek buzgó és szives támogatása után, ugy szólva a magyar akadémia auspiciuma alatt jelen meg a munka második kiadása. Kell-e jobb ajánlat — kérdi — egy oly könyvnek, melynek tárgya gyakran Magyarország?" A munkának először, még az ötvenes években, egyik része,később a második kiadás után az egész is megjelent magyarul Szabó Károly fordításában, ki gazdag jegyzeteivel ugy szólván részesévé lett Thierry munkájának. Az uj kiadást még egy pótlék tette érdekesebbé. A chalonsi nagy ütközetről, melyben ugyszólva Európa mérkőzött meg Ázsiával, egy bírálati értekezést csatolt hozzá Thierry, mely a kérdéses csata színhelyét s a hadak elfoglalt állását ismerteti meg a helyszínen tett tanulmányok alapján. Íme ez a tudós, és ezek a tanulmányok méltán megérdemlik tőlünk, hogy megismerjük, megbecsüljük, s a magyar tudományos akadémia, midőn emlékbeszéddel ünnepli nevét, bizonyára nemcsak alapszabályainak engedelmeskedik, hanem a magyar nemzet tiszteletét és háláját is kötelességének tartja leróni Thierry Amadé iránt. Népdalok. Bartalus István gyüjteményből. I. Összejártam ungot, berket, Nem találtam sehol szebbet, Sehol szebbet, sehol jobbat, Galambomnál takarosbar. Iczi-piczi száját látva Nem gondolok semmi másra. Semmi másra: dalolásra, ölelésre, csókolásra. II. Mit ér a pántlikás kalap, Ha a legény csak egy falat ? Csellagom, galambom! Minek az a czifra kötő, Ha az apád kosárkötő ? Csellagom, galambom! Mit ér, hogy lettél fiskális, Ha csak olyan tális-rivális? Csellagom, galambom! Mit ér a subiczkos suibli, Ha a legény hibli-hubli? Csellagom, galambom! A váradi csergő malom Csergett az éjszaka nagyon.* Csellagom, galambom! Azért csergett olyan nagyon, Cserbe hagyott a galambom, Csellagom, galambom! Czo fel sárga, itt a csárda, Gyújts világot szivem Sára, Csellagom, galambom! Itt van az, kit régen vártál, Bús szivedben óhajtottál, Csellagom, galambom! III. Erik, érik már az alma, Az a kis lyány nagyon csalfa, Nem bánom én legyen csalfa, Csak a csókját nekem tartsa. A kék kökény már megérik. A szép leányt férjhez kérik, El is megyen szüret után, , Jőnek érte négy paripán. "Választások előtt. Rajz egy protestáns lelkész emlékeiből. Irta BAKSAY SÁNDOR (Folytatás.) Megérkeztünk Ketkesdre. Itt megállapodtunk a polgári főtanoda előtt, ahogy Pátrióta uram a falu korcsmáját nevezgeti, s van is benne valami, mert szemtől-szemben van az iskolával. Itt bevárjuk, mig a retkesdi választók j összeczihelődnek, s Miska megtölteti csutoráját Honn Péter uram emberségéből, a kinek egészen a nyakára ült. Én ezalatt meglátogattam Pátrióta uramat. Igy nevezzük egymást —• alkalmasabb czim hijján — a retkesdi pappal, holott én szilágysági vagyok, ő pedig a kukoricza traktusból való, s egész pátriótaságunknak az az alapja, hogy mindketten a 14-ikben laktunk, én ugyan mint bagolydiák, ő pedig mint végző theologus. Különben a patrióta czimet ő találta ki még Debreczenben, s kihozták az életbe is. Az udvaron három nagyfejű gyereke és egy kis positos leánykája teljes ornátusban, t. i.: zászlókkal és tollas kalapokkal választósdit játszott; egy hosszúlábú daru (a patriótának mindig van ilyen bogara) volt a jelölt, s hallgatta komolyan a hozzá intézett szónoklatokat. — No kis patrióták! — kérdem török, — hát ki éljen ? fiuk. — Éljen Hóhegyi Zoárd! — kiálták a