Vasárnapi Ujság – 1873
1873-01-05 / 1. szám - Hol és mikor kezdődik az ujév. S. L. 6. oldal / Természettudomány; ipar; gazdaság és rokon - „Itt születtem én ezen a tájon” 6. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyak
ö redékes mondatrészekkel adta tudtul, hogy itt Petőfi olyasmit mond, amiről 1863-ban sajtó utján nem tanácsos, sőt nem is lehet nyilatkozni. Ezen felül még a nevezett gyűjtemény nem is terjedt el annyira, mint a költőhöz és nemzetéhez méltó lett volna. Közöljük tehát ez utolsó, érdekes dolgozatot most, ez, ugy szólván, ünnepi alkalommal az eredeti szöveg szerint, hadd jellemezze benne Petőfi mind azokat, kik neki az életben legdrágábbak voltak, íme itt következik: Született Zoltán fiam deczember 15. 1848. déli tizenkét órakor, Debreczenben, a harminczad utczában, Ormós szabó házában, az utczára nyíló kapu melletti szobában. Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debreczenbe szállitom őt, hol zászlóaljammal feküdtem. így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debreczenben született. Debrczenben és a mi több: pénteki napon. Azaz: jobban mondva „pénteki napon és a mi több Debreczenben!" mert Debreczen még a pénteknél is értdelmesebb,elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nézet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva:,,Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó." Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott. Deczember 14-ken este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen roszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkimet; már eszem ágában sem volt, hogy a sülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsi, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele. Fiam is oly gyönge, oly rideg, oly kicsiny, mondhatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halvasületettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nem sokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott. Nem sokára megkereszteltetem Zoltánnak. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere, keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya. Én is, Juliska is végtelenül örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogult jó szüleimnek. Apám azt írta Pestről, deczember 20-kán: „Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kivánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és nekid, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet énettem, ugy szinte édes anyád is, hogy az isten békeségesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kivánuk fris egészséget az ártatlan Zoltánomnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-án örömemben hozattam egy itcze bort és poharat emeltem,hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kis gyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harczra, de már most két annyi van, hogy kedves unokám született . . . Csak az isten egészséget adjon, nem maradok itthon." Anyám ezt írta e sorok után: „Kedves szeretetteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot irt. Nagy öröm lepte meg őket, hogy megmaradt életek mind Juliskának, mind Zoltánnak. Kívánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám, és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat." Szegény anyámnak nem teljesedett e kivánsága; meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utolsó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!" Apám a tél folytán egyszer Pestről Debreczenbe szökött, s ott látta Zoltánt s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Petre s nem sokára bekövetkezett haláláig beszédének kedvencz és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait ugy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatja, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik. Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! — Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, a ott ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elalutt; de később Vörösmartyné és Vahot Sándorné mindig ölbe vette és hurczolta, s ez által úgy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példa nélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele mingyárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt. Hat hétig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegénynek a busulás miatt megromlott és elfogyott a feje, s ekkor dajkakézre került fiam. Első dajkája egy pár nap múlva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta , aztán megbetegedvén elment, a harmadik máig szoptatja. Első bravourja az volt fiamnak, hogy két hetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást practizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösödött és elkékült bele. Az utazást már két hónapos korában megkezdte. Februáriusban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem s Pestről, az orosz beütéskor, júliusban ide jött Mező-Berénybe, hol most vagyunk. „Itt születtem én, ezen a tájon!" Ez a Félegyházán írt gyönyörű költeménye Petőfinek annyira elfogulttá tett sok embert, hogy még máig is csak nehezen akarják átengedni a dicsőséget Kis-Körösnek. ,,Ez a város születésem helye" — zengi Petőfi Félegyházán, s a félegyházi ember büszkén néz városára, melyet Petőfi szülőhelye gyanánt szeretett tekinteni. Szeberényi Lajos még most is emlegeti ("Magyarország és a nagyvilág" 1872-diki 52-dik szám), hogy Félegyházán olyan embereket ismert, akik jól emlékeztek rá, hogy Petőfi az ő városukban született, sőt egyik még arra is jól emlékszik, melyik lovakat fogták a hámba, hogy a kis Sándort Kis-Kőrösre vigyék keresztelni, mert akkor náluk szolgált. Csak Petőfi öreg keresztapjának a mult nyáron hit alatt tett vallomása oszlatta el minden kételyét. Szeberényi tanulótársa volt Petőfinek, bár nem egy osztályba jártak. Sokat is foglalkozott Petőfi életével, de úgy látszik nem elég erős értékű író az adatok értékét illetőleg. Beszédek, mondások, a szécsényi beteg öreg keresztapa vallomása fontosabb neki, mint a kiskőrösi városi jegyzőkönyv hivatalos adata, a mely világosan tanusitja, hogy Petőfi apja, fia születésekor épen kiskőrösi árendás volt. Hogy Petőfi a Kis-Kunságot tartotta és vallotta szülőföldjének, azon nincs mit csodálni. Petőfi nem az egyetlen, nem az első, de nem is utolsó költő, a ki nem azt a helyet tekinti szülőföldének, ahol épen a napot meglátta, hanem azt, a melyhez — Arany szavaival élve — emlékezete köti legelső végét fonalának, midőn először útnak erede." Petőfi szülőinek kiskunsági lakásaira emlékezett, s minthogy Kis-Koros különben is Pestmegyének a kiskun terület közepébe ékelődő részén fekszik, bátran írhatta 1848. május 25-dikén Bankós Károlynak, hogy az országgyűlési követségért csak szülőfölde ajtaján Kis-Kunságban kopogtat stb. Hát az nem természetes-e, hogy a féktelen szellemű ifjú költő nem mereng el az idegen ajkú Kis-Kőrös emlékén, melynek lakói csaknem kizárólag polgári jogok nélkül élő pestmegyei parasztok voltak, hanem a szabad Kis-Kunság népéhez csatolta őt szelleme és költészete iránya, mert azon túl emlékei sem haladtak. Mindez régen tisztába volt már hozva az irodalomban s a szécsényi aggastyán vallomása csak olyasminek elkésett bizonyitása, a mi felől senkinek alapos oka nem volt többé kételkedni. Egyúttal megemlitjük még azt is, hogy Petőfinek „Szülőföldemen 11 czimü ismert szép költeménye először csak egy versszaknyi töredék embryójában fogamzott meg s abból fejlett ki később, más alakot öltve s a merengő hangulatot emelő szép refram által is tökélyesülve. E versszak, mely ez első dolgozásban is tisztán érezteti költője ecsetét, s magában is oly szép, hogy a közlést megérdemli, Petőfi kézirati hagyományai közt így hangzik: „Most először vagyok itten, Husz év óta, hol születtem, Ugy menék el mint kis gyermek És mint férfi ugy jöttem meg. Itt az alföld, a lapályos, Közepében áll a város, Ali merengő nyugalmában, Messze földön egy magában." Szolgáljon e versszak egyszersmind azoknak is helyreigazító adat gyanánt, akik még most is azt hitték, hogy Petőfi csak genie-je vak ösztöne után indulva, lelkiismeretesebb műgond nélkül szokta írni halhatatlan költeményeit. Hol é s mikor kezdődik az újév? Mikor az óév utolsó és az újév első napján boldogságot és szerencsét kívánunk rokonainknak és jó barátainknak, részint élő szóval, részint levélben, a még távolabb levőknek pedig csak úgy gondolatban, ezt többnyire mindnyájan abban a hiedelemben tesszük, hogy ugyanakkor legtávolabb levő jó embereink is ugyanily érzelmekkel gondolnak ránk. Pedig a dolog nem ugy van, kik a csillagászati és természettani földrajzban kissé járatosak, jól tudják, hogy az oly helyeken, amelyek több hosszúsági fok távolra esnek egymástól, igen különböző időben van dél vagy éjfél; így például Washington (Észak-Amerika) és Berlin közt egész negyednapi különbség áll fenn az időszámítás tekintetében. Ellenben az oly helyeken, melyek ugyanazon délvonal alatt feküsznek, ugyanegy pillanatban van dél vagy éjfél, tehát óráik, föltéve, ha jól járnak, egy időben mutatják a delet és az éjfélt , a napnak minden óráját. Például Rómában épen akkor van dél vagy éjfél, vagy egy, két, három óra, mikor Velenczében, Lipcsében, Stralsundban, Nápolyban ugyanakkor, amikor Linzben (a Duna mellett), Prágában és Stettinben. Kairóban (Egyiptom) akkor van dél, mikor Szt.Pétervárott és Odessában; Algírnak ugyanegy napszaka van Genffel stb. Tehát ha északról délnek vagy megfordítva egyenes irányban utazunk, a nap különböző szakai közt semmi eltérést nem találunk, akármilyen távolra mentünk is. Ellenkezőleg áll a dolog, ha keletnek nyugatnak, vagy megfordítva, egyenes vonalon haladunk. Oroszországnak például roppant nagy terjedelme van nyugatról kelet felé, s ezért mikor Varsóban túléli 12 óra van, akkor Szt. • Pétervárott 37 perczczdl mult el dél, Jekaterinenburgban (az Ural-hegységben) 22 óra van délután, a Jenissei torkolatánál Szibériában 4 óra délután, a Léna folyam torkolatánál 6 óra délután, a Behring-szorosnál éji 11 óra van. Ha tehát e különbségeket tekintetbe vesszük, önkénytelenül is az a kérdés merül föl elménkben: „Vajjon helyesen cselekszünk-e, mikor az évszázadok elején az évekt jelző számok végére 0-t és nem 1-et teszünk, és így például 1600 vagy 1601, 1700 vagy 1701, 1800 vagy 1801-e az illető évszázadok valódi kezdete?" Épen igy kérdhetjük, hogy tulajdonképen mikor és hol kezdődik valamely nap, például 1873. január 1-eje és a föld kerekségén hol és melyik percznél kell a keltezést (dátum) kezdenünk? Hol hangzanék el az első harangszó, mely az év kezdetét jelezni fogni, ha földünkön keleti és