Vasárnapi Ujság – 1874
1874-07-26 / 30. szám - Theodor hősiessége. (Amerikai beszély.) Angolból S. L. 466. oldal / Elbeszélések; genreképek - Szász Károly: A sirkeresők 466. oldal / Költemények
466 VASÁRNAPI UJSAG. marty; de talán egyikben sem forrt a költő és a hazafi s szabadsághős oly teljesen egybe, s mindkettő az egész egyéniségbe, mint Petőfinél. Midőn összes költeményei első nagy gyűjteménye elébe e jeligét tette : „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelemért föláldozom Életemet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet" — egy szóval sem mondott többet mint a mit érzett s a mit vérével is kész volt megpecsételni. A haza és a szabadság szerelme : egy volt nála, s e kettőt senki sem választhatja el dalaiban. Még tulságai s költői hibái is e lángoló szerelemből eredtek. S e költői jós lelke is ebből táplálkozott. Míg hölgye iránti szerelme, csak kétkedő jóslással mondotta: „Oh szólj, ha előbb halok el, tetemimre kényezve borítsz-e szemfödelet? S rábirhat-e majdan egy ifjú szerelme: Hogy elhagyod érte az én nevemet ?" haza- és szabadság-szerelme a jós-erő egész világos látásával állította képzelődése elébe a csatát, a tért, a hol el fog esni. Mily erővel, nem a vágy, hanem az akarat erejével énekli: „Ott essem el én A harcz mezején! Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül! S ha ajkam örömteli végszava zendül, Ott nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej , S holt testemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva !" Ugy lett. Beteljesült — s az »Egy gondolat« nem bántja többé. Csak saját magára nézve teljesült be. A »kivivott diadal« helyett gyász-és borult a térre, s a győzők egymásra dobták az elesettek tetemeit. De a költőt megölni nem lehet. A muszka láncsa csak a katona keblét szegezte át. A dalok sértetlenül fönnmaradtak s örökre zengik a szerelmet és hazát. S ha sírját nem díszítheti is márvány szobor, mert nem ismerjük épen azt a pontját a földnek, a hol porladoz: csak emlékét őrizzük s dalai koszorúját ne hagyjuk elhervadni soha. Könyve legyen a szerelem és szabadság bibliája nemzedékről nemzedékre, s mig magyar szó zeng a Kárpátok között s a négy folyam mentén: Petőfit ne felejtse el soha ez a nemzet a melynek dalolt s melyért meghalt. -á-r- És összejöttek sok-sok évre, — „Hajh! nem találtam!" szólt a Hon. „Mert temető, a merre jártam, Minden hegy és völgy, útamon. Mert fiaimból, védelmemben. Oly sok ezernyi hulla el. Már nem találni, nem ismerni, A sok között — hol az a hely," S fejét komoran lecsüggeszti. — — „Én sem találtam" — szól a Hir. „Rég volt a harcz, évek súlyától Behorpadt valamennyi sir, Nehéz sors fordult a magyarra, S a síron oly nagyot nyomott: Hogy nem ismertem rá, habár tán Százszor is megfordultam ott!" S elhallgató is. — De megszólal A Szerelem: „Fölleltem én! Mert bokor nőtt szive porából S kihajtott porló tetemén, Kifolyt véréből csipke-rózsa. Nyit annak minden kis bogán, S dalait, miket nékem zenge, Ismétli ott a csalogány. Szász Károly. XXI. ÉVFOLYAM. — 30. SZÁM. A SIRKERESŐK. Csatába ment az ifjú dalnok: Hont védni szállt, hirt keresett. Érettek elhagyá szerelmét, De a csatában elesett. A holtakat egymásra dobták, A költő sírja jeltelen, — S a sírt keresni indulának: A Hon s a Hit s a Szerelem, És keresik az elveszett sírt; Ahol csak volt egy csatatér: Megfordul ott a három tündér. Tovább megy, újra visszatér. Találkoznak a keresésben, Meg elválnak ösvényeik, De megegyeztek, hogy hirt adnak Egymásnak, azt ha meglelik. Theodor hősiessége. (Amerikai beszély). Az októberi fák legpompásabb lombdiszeket öltötték magukra és a felhők árnyai szeszélyes bájaikkal még inkább emelték a legkellemesebb napok egyikének szépségét, mikor Gordon Mabel végig vágtatott keselyszinű pony-jaival azon a széles sétányon föl, mely Urania büszkeségéhez , a Blackburn House-hoz vezetett. Blackburn Theodor az íves ablak mellett állva várta őt, mert egy korán reggel kapott üzenetből idejekorán értesült, hogy egy szép amazon fölforgatni szándékozik a természet endjét, miként ez a XIX-ik században már divattá lőn, s maga fogja pár óráig a gyeplőt tartani. Szegény Theodor hajlott, gyönge alak, halvány, határozott, szép, de szenvedő arczczal — ilyen volt a Blackburn-uradalom, Urania büszkesége örökösének külső megjelenése. A Blackburnok uralkodó család voltak több mint száz éven át, mindnyájan jómódúak, szorgalmasak, előkelők, ugyanazon szellemet hagyományozva át anyáról fiúra, mígnem az egész nemzetség tetőpontjára látszék emelkedni Theodorral, egy nemes és sokat igérő egyetlen fiúval, ki az egyetemből kijőve, Európába ment s onnan ismét haza került, de csak azért, hogy életének ugyszólva küszöbén ama titokszerű betegségek egyike sújtsa le őt, melyek az embert élni engedik ugyan, de folytonos szenvedésre kárhoztatják. Theodor mindennap rendkívül hősies tettet vitt véghez; elméletileg mindennap megnyerte a Viktória-keresztet, mert lehet-e annál igazán hősiesebb tettet képzelni, mint hogy saját végromlásunkat vidám kedéllyel fogadjuk? Ő sohasem panaszkodott, sohasem vesztette el vidámságát és önuralmát; másokért élt s nemesen önmagáért. Lépést tartván az idővel, s ha testi gyöngesége úgy kívánta, két emberrel vitetvén magát, hogy valamelyik nyomorban élő barátját fölkereshesse, nagy vagyonát valóban bámulatosan gondozva, írva, festve, olvasva és gondolkozva szüntelenül, Theodornak sikerült erőt venni nyomorúságán. A mint a pony-kat és kormányzójokat észrevette, máskülönben márványarczán forró vörös láng futott végig; hibátlanul szabályos arczot, gazdagon aláhullámzó sötét fekete fürtöket látott, melyekre csinos kis kalap és toll vala illesztve; valóban olyasmit látott, a mit talán fólia egyetlen férfi sem látott még nyugodt kedéllyel : egy szép,fiatal nőt, ki őt várja és ő reá gondol. Ő jól tudta, hogy a teremtésnek csak páriája, ki előtt el van zárva a szerelem, a házas élet édes együttléte és megmérhetetlen boldogsága. Ezt a magános , megbénított életet bizonyára egy nő sem fogja megosztani vele; magánosan kellene végig lépdelnie a siralomnak e szomorú völgyön. Nyomorúsága mellett még azt is tudnia kellett, hogy ezt az őszinte barátságot, ezt a szívélyes, gyöngéd figyelmet egy fiatal, szép leánynak köszönheti. Ha most is a régi Theodor lenne, bizonyára e barátságot és figyelmet nem ajánlották volna föl igy neki. De a fájdalom érzetének még csak nyoma sem volt észrevehető arczán, mikor a széles lépcsőn szolgája segítségével nagy nehezen levánszorgott s a szép kocsizó nőt mély meghajlással mosolyogva üdvözölte. Az alacsony phaetonban következő tréfás szavakkal foglalta el ülőhelyét: »Bizonyos vagyok benne, hogy ez az erőslelkü nő ügyesen fog hajtani s engem sértetlenül fog haza szállítani.« Mindketten igen jó barátai voltak egymásnak. Theodor tiz évvel volt idősebb, mint Mabel, ki Theodor fiatalabbik nővérének volt játszótársa. Blackburn úr háromszor nősült , mindeniktől egy - egy gyermek maradt, és Theodor két igen különböző korú nővér, a sokkal idősebb Penelope és a sokkal fiatalabb Natalie közt állt. Az ő anyja roppant vagyont hozott a családba. Ő Lady Jane Seymourja volt Blackburnnek, mint egy új VIII. Henriknek, az egyetlen fiú anyja, ki fia születése után csakhamar meghalt. Theodor akkor ismerte meg Mabelt, mikor ez Natalie nővéréhez járt el játszódni, s akkor Penelope mindnyájuk fölött uralkodott. Mabel halvány kis leányka volt, de nagyon szép és kedves. Theodor mindig gyönyörködött vidám kedélyében s hatalmas, fogékony elmebeli tehetsége bámulatba ejté őt, mert gyorsan itélt, biztosan következtetett s mindent megragadott és mac Ö gáévá tett, ami nemes, jó és eredeti volt. Tizennégy éves korában Mabelt Angliába küldötték atyjának családjához és ott maradt négy évig. Hogy váljon Anglia szelídebb égalja tette-e erőteljesebbé a fiatal amerikai sarjadékot, vagy pedig a bimbóról előre is el volt már határozva, hogy a legbájosabb szépségű virággá nyiljék ki — oly kérdés vala, melyet Theodor soha sem tudott megfejteni. Csak annyit tudott, hogy mikor ismét meglátta őt, egy fájdalommal több emésztette a nélkül is beteg szívét: az a tudat, hogy e szép teremtést nem lesz szabad nagyon szeretnie. Mabel majdnem fájdalmas testvéri szivélyességgel üdvözölte őt: az őt kedves öreg Theodorj a legjobb barátja« volt neki. Ő maga nem ismerte föl a megváltozott helyzetet és nem tudta, hogy a virág kifakadt színtelen bimbóburkából és átható illatával el fogja kábítani a szegény Theodort; csak annyit tudott, hogy Theodor mint régen, ugy most is rokonszenvező barátja, s minden bajainak és titkainak bizalmas hű megőrzője; és van-e oly szellemdús és olyan okos ember a világon, mint Theodor? A két jó barát, amint tovább haladt, szokott vidámságával fecsegett. Jól tudták,