Vasárnapi Ujság – 1874
1874-10-18 / 42. szám - Régibb magyar irók csarnoka. Baráth Ferencztől: II. Kármán József 659. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyak
OKTÓBER 18. 1874. az élettani ismereteknek nagyobb körben terjesztésével kiválóan foglalkozzék, oly modorban, hogy tudományos előadásait minden különös előismeret nélkül, egyedül a figyelmezés és képzelés segélyével minden művelt ember megérthesse. Ezen feladat végrehajtására azonban Jena kis város, s Czermak ugy szólván kényszerítve volt, hogy valamely központi hellyel cserélje föl azon városkát, hol négy évet zavartalan kedélyességben töltött. Egyfelől ott állott előtte Páris, hol rokonai és ismerősei voltak, másfelől pedig a hozzá közelfekvő Lipcse vonta magára figyelmét, mely jól fölszerelt tudományos intézetek fölállítása, nemkülönben kitűnő tanároknak az egyetemhez meghívása által a német tudományosság központjává lett. Czermak ingadozott, s végre Lipcsébe az vitte őt, hogy gyermekei németek maradjanak. A lipcsei egyetemen mint rendes tiszteleti tanár 1869. november 13-kán tartotta székfoglaló előadását, melynek tárgya volt „az élettan mint átalános művelődési elem." Ezen előadásában fejtegette, hogy az élettan ugy mint a természettan, lélektan és a világtörténelem a magasabb műveltségnek elengedhetlen a kelléke, s annak minden egyetemi hallgató leckerendjében elő kellene fordulnia. S hogy az élettan népszerűsítésének megvalósításához gyakorlatilag minél nagyobb eredménnyel hozzájáruljon, saját költségén népszerű élettani előadások tartására berendezett intézet és nézőterem épitéséhez fogott, mely 1872-ki deczember 21-én megnyílt. Ezen nézőteremben tartotta 1873. jan. 24- és 25-én előadásait az állatok hypnotismusáról, hogy azon hihetetlen értelmetlenség ellen sorompóba lépjen, melyet a szabatos természetbúvárlat szellemétől teljesen át nem hatott — habár egyébként magas miveltségű ember — a természetjelenségek irányában tanúsít. Ő maga részéről azon ihletettséggel fogott munkájához, hogy a vizsgálás pontossága, a bizonyítás szigorúsága és a bírálat élessége, mely nélkül a művelődés ellenségeinek, a könnyenhivőségnek és babonának terjedése ellen sikeresen küzdeni nem lehet, csak akkor fog valóban meghonosodni az emberek között, ha a természet szabatos szemlélése szokássá és ezen szellem köztulajdonná vált. Ezen előadásai a „Gartenlaube" számaiban jelentek meg. Czermak Lipcsében még az anyag keringéséről, az erő fentartásáról és a szívről tartott népszerű előadásokat, s ezeken kivül még meg kell említenem értekezését a villamos kettős emeltyűről, melylyel a lipcsei egyetemi orvosi kar nevében Weber Ernő Henrik tanárt tanári székfoglalásának ötvenedik évfordulóján üdvözölte. Rosenthal tanárral együttesen magára vállalta az „Internationale wissenschaftliche Bibliothek" szerkesztését, mely az angol „The International Scientific Series" mintájára készül, melyben Angolország, Amerika, Francziaország és Németország legelső írói népszerű modorban előtüntetik a természet- és ezzel rokon tudományok terén az emberi ismeretek mai állását. Ha áttekintjük Czermak életét, nem tagadhatjuk, hogy nevéhez életre való cselekedetek hosszú sora fűződik, azonban kétségtelen az is, hogy azoknak száma még nagyobb lenne, ha tartósan jó egészségnek örvendett volna. Már 1858-ban, Bécsben léte alatt gyengélkedni kezdett, s később mind nagyobb és nagyobb mértékben erőt vett rajta a kór. Erős szervezete sokáig küzdött a lassan bár, de folytonosan pusztító halálos bajjal. Valahányszor tűrhetően érezte magát, mindannyiszor serényen munkához fogott, s még 1873. telén azt írta, hogy csodálatos módon felüdült és jól érzi magát, ez azonban nem tartott sokáig, mert ugyanez év (1873.) szeptember 16-kán kimerítő szenvedés után elhunyt. Balogh Kálmán: Régifol magyar irók csarnoka. Kármán II. József. (Folytatás.) Azonban hagyjuk »A nemzet csinosodását« elért és el nem ért vágyaival: nézzünk egy vidámabb képet, ahol a komoly érzés fájdalmában gúnyos nevetésre fakad. Itt van a »Módi«, ma divatnak mondja az irodalom, bár a nép még sok helyt ragaszkodik a régibb szóhoz. Egy magyar uri család háztartásával és „ r j belső életével ismertet meg bennünket, a mult század végéről, egyben mutatékul a többire — de nem úgy, hogy azt megszeressük. Nem sok szeretni való volt azon az elfrancziásodott — németesedett, kifestett, igaz érzéseiből kivetkőzött életen. A jó öreg Orczy Lőrincz, a kinek pedig módjában állt a java társaságokkal megismerkedni, nem ok nélkül vonult falura, hogy onnan csúfolja a hiúságos, üres városi életet, dicsérje a falusi élet egyszerűségét, s találjon szeretni valót a jobbágyok jámbor megelégedésén s a kóborló czigány szertartás nélküli szabadságán. Barcsai Ábrahám köztük jár ugyan a fényes társaságok hölgyeinek és urainak, de szive teljesen egyedül érzi ott magát, s oda vágyik öreg barátja ősi magányába, s annak panaszolja el, hogy milyen hiúság ide fönt az élet. A kiszolgált generalis Gvadányinak ajkáról, bár könyve ott van az előkelő dámák asztalán, szintén csak gúny jut a magas állásúak életére, s a becsületes peleskei nótárius, minden együgyűsége mellett is, magas erkölcsbiróként áll fölöttük. Íme itt van egy kép ebből a társadalomból. Az iró bevetődik egy magasabb rangú ismerőséhez, ahol az ur testi-lelki barátja, az asszony jó barátnőja annyira-mennyire. »Belépvén az első szobába, találom az urat, gondolják meg, a szakácsnéval, — konsiliumot tartottak a konyha-czédula felől.« Nem sok idő múlva az asszony is kirohan egy haj por köpönyegben, széllyel rázott hajjal a szobából, és affektált ijedéssel elkiáltja magát: »Jézus! Amint látja az úr, én még egészen negligébe vagyok. Biz Isten épen most ébredtem föl. Vala pedig ekkor 10 óra. »Kincsem, parancsold föl a csokoládét!« Az irót ott marasztják reggelire, sőt ebédre is. Reggeli után a férj szomorú szivvel megy a hivatalba, a vendég pedig abban a megtiszteltetésben részesül, hogy az asszony öltözködésénél jelen lehet, hogy addig azt mulattassa. »Az asszony belép és letelepedik az öltözködő asztalkához. Két szobaleányok foglalatoskodnak haja focsorgatásával. Ezek örökké futkostak; ha megcsináltak egy órában valamit, más szempillantásban újra el kellett rontani, most a hajtó volt roszul szúrva, most ez a hajszál feljebb állott, mint a másik. A vége a komédiának a volt, hogy mindegyik egy pár jól arányzott pofonvágást, egynehány kanaille titulust, egy pár vörös kisirt szemet vittek ki azon erőtlenségek templomából.« Következett a vendég föladata, a hízelgés, dicséret és mulattatás. Egy könyv hevert az asztalon, melynek czimét nem volna illő megmondani. »Csak franczia könyveket szokott olvasni az asszony?« Néha unalomból németet is. »Esmagyart?» Csodálkozó kaczagás. »Már föltettem magamban, hogy egész könyvtárt veszek magamnak; megszerzem az egész magyar szép literaturát; nem kerül többe 30 krajczárnál.« Ebben még volt is valami igaz, s azért nem lehetett szólni. Következik az ismerős hölgyek bírálata. X. kisasszony olyan parasztos természetű, hogy a múltkor egy társaságban, midőn arról volt szó, hogy egy tál étel hat aranyba került, ő azt hitte, hogy a tálról beszélnek s nem az ételről. Még azt sem tudja, hogy egy tál étel hat aranyba is kerülhet. A másik meg olyan főkötőben jelent meg, melyet ezelőtt három hónappal viseltek. Azután, mint a konyhaszolgáló, se nem festi, sem nem parfümirozza magát. S a mi legszebb, ha valaki vagy hizelkedést, vagy dicséretet mond neki, elpirul. No a E. kisasszony, az meg egészen paraszt leány: a napokban egy bika elejébe szalad, és mint valami fejő szolgáló meg nem ijedt.« Ezen szóra az én asszonykám fölugrik a székről és elsikoltja magát: »Jézus, Jézus, mindjárt elájulok!« Mi az? »Egy pók az asztalkámon mászott.« Mert tudni kell, hogy minden dámának választani kell szint, mely az u. n. leibfarb; egy bizonyos nótát vagy éneket, a melyet minden alkalmatossággal danolgasson ha maga van, ha felelni nem tud vagy nem akar; egy bizonyos állatot, a melyet szeressen, egyet, a melyet utáljon és a mitől féljen. S ezeket ott is látni kell, a hol nincsenek. Azonban végtére elkészült az ifjú asszony. Haja föltornyozva, orczája, a mely a jó természettől is eléggé eleven pirossággal volt megáldva, a kendőző szer rózsáival beborítva, szemöldöke lopott bársonynyal feketítve, egy szóval az egész fő a mesterségtől annyira megterhelve, hogy nehéz volt megkülönböztetni, a jó Istentől reánk ruházott Isten képe-e, vagy valamely tudatlan képíró inas pfusser munkája. Két óra felé megérkezett az ur: a fölpánczélozott istenasszony méltóságos mosol vlyal fogadja, s nemsokára ebédhez ülnek. Egy öreg magyar ur is vendége volt az asztalnak, a régi iskolából, folytonos ellentétet képezve a háziasszonnyal. Az asszony beszélt a módiról, bálról, pántlikájáról és magáról. Az öreg az ételről, vetésről, az öcsém paripájáról, hat kanczáinak geneologiájáról; keveset processzusairól és az időről. Az írónak, szerencsétlenségre eszébe jutnak a gyermekek. »Hol vannak az én kicsinyeim? Ők nem szoktak itt enni?« — Az asszony különös is szemeket vetett reám. »Hol vannak? Ahol nékik szükséges képen kell lenni, a dajka szobájában. Miért lennének itt emberséges emberek között?« A gyermekek helyett tehát beszél az ifjú asszony ölbe való kutyácskájáról. »Oh de micsoda nagy ijedtséget is szenvedtem el, kérem az urat, minap miatta. Mélyen gondolkoztam, ő az ölemben feküdt, leesik és keservesen sikoltott, biz Isten, a kőnek is megesett volna a szive rajta; én azt gondoltam, hogy a csontocskája törött el nézem, és szerencsémre a kanapé párnájára esett!« — Ezen szóra a más szobában nagy zördülés esik. A kis leányka volt, és az asszony egész hidegséggel azt felelte: »Majd felkél! : Ebből elég volt ennyi, még csak a férj keserves panaszát se hallgassuk meg, az egykori ártatlan, szende leánykának ilyenné való átváltozása miatt; nézzünk rokonszenvesebb történetet e széppel és rúttal megrakott életből. Rokonszenves, szomorú és szép: egy fiatal leány története » Fanni hagyományai« czim alatt elbeszélve. Minthogy a szerkesztő, az iró nevét szándékos titokba burkolva közölte azt az „Urániá«-ban, úgy mint egy boldogtalan fiatal nő hagyományait, némelyek pillanatra még hajlandók is voltak Írónőink névsorát eggyel szaporítani: Fanniéval. Azonban a mű előadásából és szerkezetéből világos, hogy az Kármán műve, mind