Vasárnapi Ujság – 1874
1874-02-08 / 6. szám - Petőfi ismeretlen költeményeiből: I. Lenke sirján. II. Vérmező 82. oldal / Költemények
82 ugyanabban az osztályban voltak: a három évvel idősb Arany János és Szilágyi István, attól fogva tanulótársai s később is és máig barátai. Alig volt húsz éves, mikor a két bölcsészeti év után, a jogi és theologiai tanfolyamokat (az akkori rendszerhez képest együtt) elvégezte. Időközben meghalt atyja is, de a tőle nyert irányhoz hllvén, szorgalmasan tanulta az akkor egyedül idvezitő klasszikusok mellett a modern nyelveket is. Az iskolai pálya végeztével szokás szerint rektoriára ment, Mező Keresztesre, hol három évet töltött, gyermekeket tanítva s fenmaradó idejét saját tanulmányaira fordítva. Pap akart lenni, bár a szónoklás fizikai munkája terhére volt s a rektorságot végezve egyfbiharmegyei, kis egyház meghívását már épen elfogadta volna, ha ugyanakkor a hódmezővásárhelyi reform,gymnázium egyik tanári székére meg nem hivatik. Tanári hivatalát 1843. őszén foglalta el s folytatta azt, tanítványai oktatása mellett fáradhatlan önképzéssel, s környezetének teljes elismerésére 1847-ig. Ie a tanárkodás sok terhe, s a pappá létei újra fölébredt vágya arra indították, hogy segédlelkészséget vállaljon Gyomán, hol e minőségben két évet töltött. Hódmezővásárhelytt azonban a gymnáziumi igazgató közbejött halálával, e diszesb, jövedelmezőbb, bár nem kevesebb terhű állomás betöltésekor megint csak reá gondoltak s meghívták arra. A két évi segédlelkészkedés épen elég volt meggyőzni őt, hogy minden pályának megvannak terhei s a papság rá nézve gyönge testalkata s a nyilvános szónoklástól való idegenkedése mellett még súlyosabb terhekkel járna, mint a tanárság, s ismét visszament az őt nagy rokonszenvvel fogadók körébe, az iskolai tanszékre, melyet többé nem is hagyott el. Ez alatt lezajlott a forradalom, mely őt nem vette ki sodrából, legfölebb annyiban, hogy néhány czikkel a Kossuth hírlapjában először lépett az irodalmi térre, melyet nemsokára oly alapos ismeretekkel s annyi szerencsével volt mivelendő. Tanárrá levén ismét, egész munkásságát az iskolának és a tudománynak szentelte. A gymnáziumok ekkor évi értesítőket kezdvén adni, melyeket rendesen egy-egy tudományos értekezés vagy tanulmány nyitott meg, ezekben kezdett Imre Sándor először nyomósabban lépni föl az irodalomban. Értekezései („A gymnáziumi nyelvtanításról", 1855" A görög és latin nyelv viszonya, származás és rokonság tekintetében, 1857/8, stb.) az illető körökben figyelmet ébresztettek s magyar és német szaklapok igen kedvező bírálatokban részesítették. Hunfalvy Pál megkeresésére rendes munkatársa is lett a „Magyar Nyelvészetinek s apróbb közlemények, bírálatok stb. mellett abban több értekezése jelent meg. Nevezetesebbek: „A görög és latin igeidők összevetése a magyar igeidőkkel"; — „A görög nyelv fontossága iskoláinkban" — mely egy ma ismét élénken vitatott kérdést a szerzőjének sajátos alapossággal tárgyal. Nyelvészeti tanulmányai mellett az egyházi és iskolai élet kérdéseit is folytonos s élénk figyelemmel kisérte. Ballagi „Prot. Egyházi és Iskolai lap"-jában könyvismertetéseket s az általa nagy előszeretettel tanulmányozott angol és amerikai egyházi életről tanulmányokat adott. A híres angol pap Caird János ama nagy zajt ütött s valóban kitűnő beszédét „A vallás a munkás életben", mellyel Viktoria királynét is elragadta, zamatos és erőteljes nyelven fordította magyarra. Bár művei aránylag számosak nem voltak, munkálkodása elég nyomós arra, hogy az akadémia figyelme reá forduljon, s mikor hosszas kényszerű szünetelés után 1858-ban újra szervezkedvén, tömegesen fölvehette kebelébe az utóbbi év alatt fölmerült tudományos és irodalmi tehetségeket, őt is tagjául választotta, kiválóan nyelvészeti munkálkodására való tekintettel, a nyelv- és széptudományi osztályba. A következő év elején tarta itt székfoglalóját „A magyar szó-gyök mivolta és némely sajátságairól", melyet Csengery Antal a „Budapesti Szemle "-ben nagy dicséretekkel halmozott el. A hódmezővásárhelyi középtanoda szűk tér volt már tudományos működésének s a nagyobb főiskolák vetekedtek, hogy őt maguknak megnyerhessék. Egyszerre kapott meghívást Sáros-Patakra a theologiai intézetbe s Debreczenbe a gymnázium felső osztályaiban a görög és latin nyelv tanifordítására. Debreczennek, mint szellemi anyjának, adta az elsőséget s 1860. tavaszán lépett uj hivatalába. 1862-ben Lugossy, súlyos betegsége miatt, nyugalmaztatását kérve, helyére a főiskolában Imre Sándor választatott meg, és nyelvészeti tanulmányai érdekében örömmel vette át e tanszéket, mellyel a főiskolai könyvtárnokság is össze volt kötve, s melyen irodalomtörténetet és magyar nyelvészetet kellett tanítania. E tanszékre lépésének ismét egy sor jeles munkáját, legfőbb munkáit eddigelé, köszöni az irodalom. Ezek: a „Magyar mondattan" (1861. s azóta már harmadik kiadásban 1869.); „Magyar irodalom története" (1865, második kiadás 1869.) a leggazdagabb nyelvtörténeti anyaggal; „Rövid magyar nyelvtan" (első fele) és legújabban — de még debreczeni tanár korából, bár csak most (1873) jelent meg: „A magyar nyelvújítás bírálata", mely az akadémia egy nyelvtudományi pályázatára készült s egyik biráló ítélete szerint ugyan az első jutalomra, de kettős által dicséretre s kiadásra méltattatott. Ezeken kivül még önállóan megjelent munkái: „Protestáns főiskoláink és a tanszabadság" (1868); „Greleji Katona István mint nyelvész", akadémiai értekezés (1870.). Kisebb dolgozatai a jelesebb folyóiratokban jelentek meg s részint nyelv- és irodalomtörténeti, részint tanügyi érdeknek. 1872-ben a kolozsvári egyetem szerveztetvén, ily kitűnő tudományos erőt alig lehetett volna ott nélkülözni. Imre Sándor azon kevesek közé tartozott, kiket, nem folyamodván, a miniszter maga keresett föl birodalmával. Ott a magyar nyelv és irodalom tanszékét foglalja el s tölti be a szó legnemesb értelmében. Tanártársai bizalma mindjárt az első évben a bölcsészeti kardékánjává választotta. Imre Sándort, mint tudóst, mély alaposság s széles látkör, mint írót, világosság és zamatos irály, mint embert, egyszerűség, szerénység s nemes jellem különböztetik meg. S csak azt kell neki — s tudományügyünknek —kívánnunk, hogy még sokáig éljen és munkálkodhassék! —á—!— Petőfi ismeretlen költeményeiből. * I. Lenke sírján. Ádáz koporsó zordon éjjele! Mivé tevél te oly sok örömet? Mivé tevéi te annyi szép reményt, Mely szülői szív felett. Mely egy kéj paradicsomot igért Rózsás jövendő boldog karjain; Kegyetlenül mind elragadtad ezt, Csak romja áll még: a keserv, a kínok, a szülők! ha sorsok részt zúdít keblökbe dúlni és pusztítani: Ki fog miként egy égnek angyalakút űzve rájok felmosolygani? Nyugodjatok meg, szerető anya! S te bús atyának gyászló kebele! Kedves Lenkétek, oh, nem lészen ő Temetve itt e sírnak mélyibe. Hol a teremitő széke tündököl Felhők felett a csillagezreden : Tekintsetek fel, egy szelid sugár Leng onnan rátok csendes éjeken. Es e sugár az ő szép szelleme! Az angyalok között ott mulat ő, Imádva istent, hogy boldog legyen A kor, mely a kedves szülőkre jő. S örvend előre a jövő felett: Midőn az alkotó székéből int, S a drága magzat, s a kedves szülők O o Egymást vigadva ölelik megint. O «/ O O II. Vérmező. Magas hegy tetején régi Buda vára Mezőn állva néz a ballagó Dunára, Talán azért néz, hogy leszédüljön végre, És a mélybe essék, a víz fenekére. Jobb is lenne már ő néki ott a mélyben, Sok gyászdolgot látott hosszú életében, Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle, Azért várja, várja, hogy már mikor dől le? Látta gonosz Zsigmond király idejében Kont levágott fejét a hóhér kezében, Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét, S véle egyetemben sok jó társaiét. Látta a hitszegő László király alatt Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt, Szép Hunyadi László, fiatal levente, Öt pallos-suhintás fejét leütötte. Martinovicsot is látta négy társával összeölelkezni a véres halállal. Látta nyakaiknak fölfecscsenő vérét , lemetszett fejeik rémes fehérségét. Hát ezután kit lát? . . . elgondolom olykor. Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor? Talán engem is, mint őket, lefejeznek — Ha meghalok, hazám, te érted halok meg, Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel, Mert találkoztok a megöltek lelkével, Hónok alatt tartják levágott fejeket, Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet. Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát, Martinovics pedig társaival együtt Éjféli tanyát ott lenn a Vérmezőn üt. Vérmező, Vérmező! nagyon megszomjaztál? Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál, A sok jó igazi magyar vért megivod, S német csaplár adta neked az áldomást. Vendégül fogadtuk hozzánk a németet, Hanem a vendégből csakhamar gazda lett, S hejbéli roszul, hej be csúful gazdálkodott, Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot. * Petőfinek egy eddig kiadatlan s egy kevéssé ismeretes költeményét közöljük itt egymás mellett. Az első a költőnek ifjúkori első zsengéi közül való; saját kéziratában találtatott Pákh Albert irományai között s Petrovich Sándor névvel van aláírva. A költeményben csak itt-ott látszanak az oroszlán-körmök, s főérdekét szerzője neve adja meg ; annyi igaz, hogy a hang őszintesége s eröltetetlen természetessége már sejteti benne a leendő Petőfit A másik 1849-ből való s Debreczenben a Vas Gereben által szerkesztett „Nép barátja" 1849. ápril 28-ki számában jelent meg. Szerk.