Vasárnapi Ujság – 1874

1874-11-15 / 46. szám - Budapest jótékony intézetei (Komáromy Lajos): XX. A budapesti országos vakok intézete 733. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak

VASARNAPI UJSAGr. 783 Budapest jótékony intézetei. XX. A budapesti országos vakok­ intézete. A vakok, a természet e mostoha gyer­mekei, majdnem a legújabb időkig a tár­sadalomnak is mostoha gyermekei voltak. Minthogy a természet megfosztotta őket az életre legszükségesebb érzéktől: az embe­rek, a­helyett, hogy segítségekre mentek volna, teljesen elhanyagolták őket; a tár­sadalom, — mert teljesen hasznavehetetlen tagjainak tartotta, — neveltetéseikről nem gondoskodott. A családban ugy a­hogy felnőttek, s ha ebből kiléptek, a koldulásnál nem volt egyéb életmód számukra. Francziaországban történtek az első lépések a vakok sorsának enyhítésére. Már a XIII. században szent Lajos franczia király alapítványt tett 300 vak eltartására. De ez is csak alamizsna volt, mely a közön­séges koldusok közül a rangosabb koldusok közé emelte azt a neh­ány szerencsétlent, ki szerencsés volt e segélyzettek sorába fölvétetni. — A vakok gyámolitásának egyedüli helyes módját: nevelés által ke­zökbe adni az eszközt, hogy magl­k ember­ségéből vagy csekély támogatással megél­hessenek. — Francziaországban is csak a mult század végén kezdették meg. Haüy­ Bálint miniszteri hivatalnokot illeti az ér­dem, hogy a francziák figyelmét e térre irányozta. Egy, zenében kitűnően jártas vak leánynyal való találkozása erős hitet ébresztett emberszerető lelkében a vakok tanithatósága s hasznavehetősége iránt. A vakok neveléséről tervet készített, s tervé­nek kivitelét egy magához fogadott vak gyermeken kisérte meg. A siker hitét meg­győződéssé érlelte. Felolvasásokat tartott a vakok ügyéről s megnyerte neki a közön­séget. A párisi jótékonysági társulat (soci­eté philantropique) segélyével 1784-ben fölállitá az első vakok intézetét, mely­ben a vakok az irás, olvasás, számolás s egyéb tudományok mellett zenében s kézi munkákban is oktatást nyertek. Tanszerei­ket részint ő maga tervezé, részint a korábbi kisérleteket tökéletesité. Ez intézetet 1791-ben az állam vette át, s jelenleg 200 vak taníttatik benne. Francziaország példájára, hol ma már 16 intézet van a vakok számára, a mivelt államokban siettek fölkarolni a vakok ügyeit. Angliában 27, Németországban 24, Észak-Amerikában 26 ily intézet van, melyeket részint az államok, részint jóté­kony társulatok állítottak s tartanak fönn. A hazánkban levő egyetlenegy ily intézet 1825-ben veszi kezdetét. Kezdemé­nyezője s továbbra is hathatós pártfogója József nádor volt. Őt a bécsi intézet igazgatója, Klein János nyerte meg ez ügynek, ki egy tanítóvá képzett vak nö­vendékét, Beitlt e czélból 1825-ben Po­zsonyba küldötte. A nádor az országgyű­lési rendek között gyűjtéseket kezdetett, s még ugyanazon évben egy három szobá­ból álló szállást rendelt a kezdő intézet számára, melynek Beitl lett első igazgatója. Az intézet négy első növendékével vizsgát tétetett az országgyűlési rendek előtt, ily módon akarván érdeklődésüket fölébresz­teni. Terve hihetőleg az volt, hogy az inté­zetnek országos költségen való fölállítását eszközli ki, de midőn erre nem volt kilátása, a társadalmi térre fordult. Az intézet jövő helyiségeid Pestet je­lölte ki, s ügyeinek vezetésére 1826-ban a pestmegyei alispán elnöklete alatt négy pestvárosi s négy pestmegyei tagból álló bizottságot nevezett ki, mely a helytartó­tanácsnak tartozott működéséről jelentést tenni. A vakok iskolája még ez évben Pestre helyeztetett át, s a bizottság nagy buzga­lommal fogott a pénzgyüjtéshez. A király, I. Ferencz, 1000 frtot küld, a nádor két gyermek részére alapítványt tesz, s körle­veleiben adakozásra szólítja a püspököket, káptalanokat, városokat, megyéket. 1831-ben a helytartótanács minden törvényha­tóságot fölhí, hogy kebelében gyűjtéseket rendezzen. A fölszólításoknak meglett az eredménye. Többek között Batthyány János gróf végrendeletében négyezer forin­tot hagyott. A növendékek száma ez évben már 13 volt. 1834-ben 28,776 forint volt az intézet vagyona, még mindig csekély arra, hogy az intézetnek saját házat szerezzenek. Előbb az üllői­ uton, a Donner-féle házban, 1830 óta a kismező-utczai Szontagh­-házban volt az intézet elhelyezve. A bérházak czélszerütlen voltát tapasz­talván, a nádor s a bizottság erélyesen látnak a házszerzéshez. A nádor újra ada­kozásra fölhívó körleveleket küld szét or­szágszerte ; F­öl­d­v­áry G­áb­o­r, Pestmegye alispánja sorsjátékot rendez. Ennek jöve­delméből veszik meg 1845-ben a király-és gyár-utcza szögletén 35,000 v. forintért azon telket, melyben jelenleg is van az intézet helyisége. Az itt emelt első épületet összedönté az 1838-ki árvíz. Szivrázó lehe­tett a szegény vakok helyzete, a mint őket a Valero-házba, majd a megyeházba,majd a Károly-kaszárnyába hurczolták az árviz elől. Ismét bérházba kellett elhelyezni az intézetet, s újra kezdeni fölszerelését. A nádor, miután nem sikerült neki az 1839/40-i országgyűlésen országos segélyt eszközölni­­ az építésre, ismét szétküldő adakozásra szólító körleveleit. A begyűlt pénzen s épület­anyagokból építették föl azt a máig is fennálló díszes kétemeletes házat, melybe 1842-ben hurczolkodtak be a vakok. Az alaptőke már ekkor 80,000 forint volt. 1848-ban a pozsonyi országgyűlésen Ist­ván nádor, atyja törekvéséhez híven, meg­kísérte az állam szárnyai alá helyezni az intézetet, de sikertelenül. Midőn 1851-ben az állam akarta rátenni kezét, az átadástól vonakodó bizottmány társadalmi jellegű­nek nyilvánitá; mire az uj kormány fölha­talmazá a bizottmányt az intézet ügyeinek további vezetésére. E magát kiegészítő bizottmány gondjai alatt maradt az intézet egész ámult 1873-ik évig, midőn az állam átvette s a közoktatási minisztérium gond­jai alá helyezé. Az intézet alapja jelenleg, a ház becs­árával együtt, mintegy fél millió forintra tehető. Fentartása évenként 32 ezer fo­rintba kerül, mely összeg a 400 ezernyi pén­zalap kamatjából s 10 ezer forint állami segélyből telik ki. Tekintsünk be kissé a pesti vakok intézetébe. Már az udvaron s a széles folyo­sókon és lépcsőkön szembetűnik az a rend és tisztaság, melyet az épületben minde­nütt föltalálunk. Épen délután van, a zene­tanulás és kézimunka ideje. Egy nagyocska teremben 15—20 fiú játs­sza együtt he­gedűn azt a darabot, melyet a zenetanító a zongorán ver előttük. Már bizonyosan több­ször gyakorolták, mert a darab elég jól megy. A­mint a vonót h­úzzák, olyan egy­formán mozognak kezeik, mintha egymás mozdulatát is szemmel kísérnék. Pedig de­hogy kisérik. Ő náluk a szem nem a világos­ság és látás ajtaja, hanem az örök sötétség zára. Lehetetlen mélyen el nem szomorodni a szemlélőnek látásukon. Az óra végével bizonytalan, tapogatózó léptekkel viszik hangszereiket a szekrény felé, melybe azo­kat egyik ügyesebb társuk sorban beag­gatja. Egy másik szobában a leánynöven­dékek kötnek, horgolnak. Egy harmadik­ban köröskörül a fal mellett fiuk ülnek, s mesterek vezetése mellett kosárfonással foglalkoznak. Vesszőből készítenek fás- és ruháskosarakat. Ujjaik ügyesen ráállnak a munkára; van olyan, ki a vonókéssel maga faragja meg a kosár aljához szükséges fadarabot. Az intézet egyik tanára szíves bemu­tatni valamit a tulaj­donképeni iskolai taní­tásból. Egy fatáblát, melyből az abc betűi erősen kidomborodnak, odahelyez egy 6—7 éves leány elébe. Ez még egészen kezdő, de már meg tudja keresni az i-t, meg az u­ t­s­ó-t. Apróra összetapogatja ujjaival a betűk hosszát, szélét s jóleső mosoly ül ajkára, mikor valamelyik ismerősét kö­zöttük föltalálta. >Látod — mondja neki tanítója, miközben kezét egy uj betűhöz vezeti, — ezen betli alakja ilyen s ilyen.« Dehogy látja, ha nem igy szoktak velők beszélni szegényekkel. Amott egy nagyobb fiú már a kisebb alakú betűket is megis­meri egy harmadik pedig, a­mint ujjait egy negyedrét könyv kidomborodó betű­sorain végighuzogatja, folyékonyan olvas valami elbeszélést. Egy másik földgömb elé áll, melyen a szárazföld a különböző magassági arányok szerint domborodik ki, s tapogatva megmutogatja rajta sorban az öt földrészt. A nagyobbak inni is tudnak, s néhány ebbeli ügyességét is bemutatja. Természetes, hogy szabadon, mint mi, nem képesek ínni, mert így írásuk zavaros és összevissza kuszált lenne. E czélra úgyne­vezett írógépet használnak. A papírra sár­garéz vonalzó-félét tesznek, melynek két vége egy négyszögű ráma rovátkáiba illik. A vonalzó hálószerű, t. i. hosszúkás négy­szög alakú kivágások vannak benne, me­lyeket csak vékony rézfal választ el egy­mástól. Ezekbe a négyszögű hálószemekbe írja a vak betűit, melyek így egyenes sor­ban követik egymást. Az első sor készen levén, az alább következő rovátkába he­lyezi át a vonalzót és igy tovább. Az igy előállott betűk, a sajátságos írószer követ­keztében láthatók is, meg ki is domborod­nak , e szerint ugy a vakokkal, mint a látókkal való közlekedés eszközeiül szol­gálhatnak. A vakok mind olvasásban, mind írásban az ábécze nagy betűit használják, mint a melyek tapintás által jobban meg­különböztethetők. Egyszerre csak a csengettyű szavára elhagyják a dolgozó- és tantermeket, s az ismert lépcsőkön párosával haladnak az étterembe. Ozsonnájuk egy darab fehér kenyér s gyümölcs. Jó étvág­gyal, tréfál­kozva esznek, s csoportjuk valamivel de­rültebb képet ád, mint egyébkor. Ozsonna végeztével néhányan a tornaterembe men­nek, s bemutatják ebbeli, a látókéval is versenyezhető ügyességeket. A tanítást illetőleg a növendékek há­rom osztályba vannak beosztva, melyekben az elemi iskolák tantárgyai taníttatnak. Tankönyvek nincsenek, legfölebb egy pár olvasókönyv, s az ismeretek csupán a tanító magyarázata által közöltetnek s vésetnek

Next