Vasárnapi Ujság – 1875
1875-08-15 / 33. szám - Goethe Lyrai költeményei. D. J. 521. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések
33. SZÁM. 1875. AUGUSZTUS 15. FC VASARNAPI UJSAG. * 521 Gőthe Lyrai költeményei. Forditotta Szász Károly. (Második közlemény.) A mily kitűnő és páratlan Gőthe a dalokban, épen ugy meghaladja a német költőket a balladában. Tulajdonképen nem is igen lehet más költőkkel összehasonlitani, mert a balladai műfajnak egy egészen saját alakját teremtette meg, mely épen ellentéte a Schiller balladáinak s bármily kitűnők is azok a magok nemében mint emelkedett hangú, magas erkölcsi eszméket tartalmazó elbeszélések, de művészi szempontból nem állnak Gőthe balladai művei színvonalán Az alapeszmének olyan tanulság-forma kifejezése, s a részleteknek az a kiszínezése, a hosszas és körülményes előadás, mely Schiller balladáit jellemzi, bármily szép is mind ez, nem is balladai, nem is gothei. Rövidség, a főmozzanatok kiemelése s ezek mellett a részletek teljes elhagyása, vagy háttérbe szorítása:ez volt Gőthének egyik fősajátsága s ez jellemzi balladáit is. A legbajosabb feladat volna bárkinek is kísérletet tenni, hogy valamivel megtoldja, vagy megrövidítse valamelyik balladáját. Az alapeszmét sem szereti kifejteni, vagy épen kimagyarázni, hanem a hangulatban fejezi ki, vagy kiérezteti, vagy a képzelemre ható varászban lopja az olvasó tiulalmába. Gyakran nem is lehet az alapeszmét hamarjában eltalálni, de azért meg vagyunk fogva s az igaz és tiszta költészet varázsa alatt teljesen megadjuk magunkat a költőnek. Ilyenek legkorábban irt balladái,melyek közül három olyan, hogy az egész világon mindenki ismeri már czime után is, aki a szépirodalom terén csak valamennyire is körültekintett. „A thuléi király," „A dalnok" és „A vikikirály" (Ernkönig), mind más-más, de egyaránt kitűnő szépségűek. Talán mégis legszebbek ezek közt is az első és utolsó. Jól mondja Szász Károly bevezető értekezésében, hogy „a thuléi király a gőthei lyrai balladák legszebbike, Gothe költői koszorújának egyik örökre hervadhatatlan virága, melyben erkölcsi eszme, érzés, dallam, minden össszeolvad, hogy a lyrai hatást tökéletessé tegye." Majd ismét a jegyzetek közt, hogy „a valódi népdal jellegével bir egyszerűsége s naivsága által. Mint zenei dal valódi zene maga." o o A thuléi király. Élt egy király világ-végen, Ki a sírig hű maradt; Kedvesétől, vég-perczében, Kapott arany poharat. Kern volt drágább kincse nála, Egy nap azt nem hagyja el; Mindkét szeme könyben álla, Valahányszor hajtja fel. S a hogy elközelg halála: A sok várat, kincs-aranyt, Fiára mind átszámálja — De nem azt a poharat. Fejedelmi lakmán üle, Véle a sok jó vitéz, Vára termében körüle, Mely le a tengerre néz. Ott az agg ivó kiállott, Hogy végső lobbját igya, S a szent pohárt ledobá ott A tenger hullámíba. Látta mint hull, mint merül meg, Telik, sülyed, lesz oda . . . Szemeire ködök ültek — Többet nem ivott — soha. A „Viki király" ha nem hat is ily erősen az érzelemre, de a képzelmet még jobban megragadja. A viharos éjben gyenge gyermekével lovagló apa aggodalma, midőn nem érti s távoztatni akarja gyermeke rémlátásait, a vikikirály lágy és hízelgő kecsegtetései, a gyermek félelme s mindezeknek fokozatos fejlődése a leghatalmasabb dal accentusaiban s a végén az enormis hatású befejezés : oly költeménynyé teszik, mely Gőthénél is ritkitja párját. A „Vasárnapi Ufjság" 1872-diki évfolyamában szintén olvasható Szász Béla forditásában. Másnemű ismét „A dalnok" szépsége, melyhez egy életrajzi vonást is adnunk kell. Átalánosan ismeretes, hogy Gőthe a weimari herczegi udvarban töltötte el élte legnagyobb részét, a szeretet, barátság és tisztelet oly viszonyai közt, minőt kevés költő talált valaha Maecenásánál. Gőthe alkalmasint épen akkor irta ezt a balladát, amely évben nemességre és miniszterelnökségre emelte őt a weimari herczeg. Jól tudta Gőthe, hogy mindezekből szolgai lekötelezettségét fogják következtetni sokan s nem volt lehetetlen, hogy a fejedelem is nagyobb és emelőbb kegyelemnek fogja tekinteni adományait, mintsem hogy azokért lekötelezettséget ne várhatna. A költői, teremtő szellem függetlenségét akarta kifejezni s ki is fejezte oly teljes hangon, oly szivből jött, őszinte pathosszal, de mégis oly keresetlen természetességgel, hogy cselekménye csekélysége eszünkbe se juthat, mert amit ád a költő dalában, azt tökéletesen adja. A költő szabad és független, díj és jutalom meg nem fizeti, le sem köti, mert a dal önmagának jutalom. Íme az alapeszme, az erkölcsi önérzet, melylyel Gothe a fejedelemmel való barátságot is megmentette, de megőrizte szellemi függetlenségét is. S mi szépen varázsolja a költő a hangulat által elénk a középkor lovagi világát, azt csak érezni lehet, de kimagyarázni nem. A dalnok. Kit hallok a kapu előtt? Ott lenn a hídon mit zeng? Élőnkbe hívjátok fel őt, Dalát hadd halljuk itt bent! Szól a király, — apród szalad, — Apród jő, — az parancsot ad: Bocsásd be hát az aggot! Dicső urak, üdvözlek én! Szép hölgyek, nők, üdvezlek! Csillagsereg fénylő egén! Egyenként ki nevez meg? Minden mi szép itt, mily dicső! Zárulj be szem, — most nincs idő Bámulva kéjelegni. S szemét lecsukjaa hegedős, Húrját keményen ütve. Bátran figyel sok büszke hős, Szép hölgyek szemlesütve. Királynak megtetszék a dal, S egy arany lánczért küld, aval A dalnokot diszitni. Arany lánczot ne adj nekem Add azt lovagjaidnak. Szemekkel is harcztereken Kik kopjákat hasitnak. Avagy korlátnokodnak add, Vállán a súlyos gondokat Még ezzel is növelni! Én dallok, mint madár dalol, Zöld ágon, lomb árnyalva. A dal, melyben sziv hangja szól, Magának dús jutalma. Kérnem ha mégis tán szabad, Kérlek : legjobb borodból adj S házasd arany pohárban. Kiitta mind : Oh enyh-ital ! Benned mi égi láng ég ! Dús ház az, ég áldásival, Hol ez csekély ajándék Azért, ha jól lesz dolgotok, Istennek hálát adjatok. Mint nektek e borért én! Más korszak szülöttei s tán nagyobb nemű, de nem tökéletesebb művek „A korinthosi ara" s „Isten és a bajadér." Ha a Schiller balladáinak kedvelői amazokat egyszerű dalformájukért talán (bár helytelenül) tartalmatlanoknak mondhatták volna is, e két műről nem mondhatják azt, mert míg amaz egy nagyszerű tra j goedia, melyben egy szerelmes ifjú pár az ókor pogány vallás és a keresztyén hit küzdelmében végzetszerűen elbukik, addig emez egy os potheosis az igaz szerelemre, mely a bűn mélyéből is istenek közé emeli a földi halandót. Amaz a keresztyénség és pogányság harczában a rokonszenvet a régi, az enyésző mellé hajlitja művészi szempontból, míg emez a hindu legenda eszméjét egész krisztusi magaslatra emeli, szintén művészi tapintattal. Alig volt valaha költő a világon, ki anyagja felett feltétlenebb s fejedelmibb hatalommal uralkodott volna, mint Göthe. Soha sem törekedett semmit megcsinálni valami záros határidő alatt; évekig, évtizedekig volt türelme elvárni, míg az emberben a teremtő erő a hatás magvát kikölti és kivirágoztatja. Töredékeit újra és újra visszafojtotta szivébe, hogy annál életteljesebben hajtsanak ki ismét, midőn idejök teljessége megérkezik. Fiatalkori erős hatások is gyakran csak élte delen váltak szabadon alkotható anyaggá, mert ő maga a bűvészmester volt — mint szintén egyik balladájában írja — ki a felidézett elemeket teljesen markában tartja s souverain hatalommal bánik velük alkotásaiban, vagy ismét visszaparancsolja őket rejtekhelyekre. Alig volna írónak a világon annyi töredéke, mint Göthének, ha a kedvező szerencse oly hosszú élettel s állandó egészséggel meg nem Iöpp o áldja, mely alatt annyi darabot egészszé teremthetett. „A korinthosi arab alapeszméjét is ifjúságától kezdve magával hordozta s az „Isten és a bajadér" is évekig forrongott nem tervtelen agyában. Egy héten irta mind a kettőt: meg is látszik rajtok, hogy ikertestvérek. Amabban egy keresztyénné lett család leánya, kit pogány vőlegényétől elszakitva, Krisztusnak jegyeztek el, találkozik volt vőlegényével, s a természet örök, elfojthatlan törvényének megtiprását a leány megrendítő pathosszal panaszolja ifjának, hogy mivé tette őt az uj hit s igazi papnői fenköltséggel mondja anyjának, ki őt ifjánál meglepi: „Oh anyám, anyám! — szól tompa hangon, Megirigyléd e szép éjszakám ? Meg se hagysz e meleg helytt nyugodnom, Igy uj kinra keltem föl csupán ? Hát nem volt elég, Hogy lányod fejét Koporsóba hajtád ily korán? Am a sir békéi le nem fognak, Végzetem kiűz szírköbliből. Mormogó danája papjaitoknak, Sem áldása, nem hat égre föl. Sziv ha lángba van, Sós viz hasztalan, A szerelmet meg nem hírti föld." Az „Isten és a bajadér" nem ily megrendítő, de alapeszméje szintén ily hatalmas s tán mégis átlátszóbb tisztaságú (nem mernök tökéletesebbnek is mondani) alkotás. Mahadóh, a hindu isten, leszáll a földre, hogy az embert mint ember ismerje meg. Becsábitja egy leány magához, kit ott egészen szerelemre ragad a szép ifjú, s aztán reggelre holtan találja kedvesét a lyány. A hullát viszik, hindu szokás szerint máglyára s midőn a lyány a valódi hitvesek törvénye szerint, férje holttestével együtt szintén el akarja magát égettetni: visszautasítják. S összerog a máglya mellett, Jajgat vad keservesen, Gyilkos lány, férjem benyelted Hév öledben keresem. Vagy az égi szép alaknak Hamva maradjon csupán? Ó enyém! az enyém volt csak! Ah, egyetlen éjszakán! Enekli a papság: „kihozzuk az aggot, Munkába ha, fáradt, végkép ha elaggott, S kihozzuk az ifjat, nem vélve, korán. Halld papjaid tudományát Férjed ez sem volt neked; Hozzá, gyönyörök leányát, Semmi sem köt tégedet. Árny csupán testet t kisér el Oda holnap nem ragyog, Csak a hitves megy a férjjel; Ez dicső tiszt s drága jog. Zengj trombita szent gyászt! Ti istenek égben. Vegyétek az ifjút e máglya tüzében, Föld dísze imént — s most lángba lobog. De a leány mit sem hall, rohan a lánynak szerelmében, fájdalmában s íme — az istenifju kiemelkedik a lángok közül s kedvesével ég felé száll, mert az ég örvend a töredelmes megtérőkön s ilyenek sorsa is lehet az istenülés. Még egy kis kedélyes vonást jegyzünk ide Szász Károly jegyzeteiből. Gőthe épen azokban a napokban végezte be „A korinthosi arát" s az „Isten és a bajadér"-t, a melyekben Schiller a maga „Búvár" czimü balladáját, amire Gőthe tréfásan jegyzi meg egyik levelében: „Helyes, hogy mig én a magam párjait tűzbe viszem s tűzből hozom ki, az ön hőse (a búvár) az ellenkező elemet keresi." Valóban az igazi költészetnek alig is van két eltérőbb iránya, mint a melyet Schiller és Gőthe követtek, balladáikban is. A líraibb és eme drámaibb balladák ifjú és férfikorának termékei voltak, s öregségére olykor-olykor mesterkéltség is erőt vesz rajta s mint a római költő mondja Hornéiról, néha az öreg Gőthe is szundikál; de mikor felébred, ismét olyan darabokat ír, melyek bármely ifjú költő teremtő erejét bizton hívnák versenyre. „A hű Eckart", „A halott táncz", de kivált az elűzött és visszatérő grófról szóló Ballada oly nagynemű alkotások e kicsiny formában, hogy a művészeti ballada - irodalom első termékei közé tartoznak az egész világon. O Ezen korszakból is közöljük a „Jámbor és Jámborné" czimü kedélyes életképet, mely egy bohó kis népmese minden báját egyesíti magában. Jámbor és Jámborné. Holnap Szent Márton napja van, S ki urát szereti, Mint Jámborné, kalácsot gyúr, Libát is süt neki.