Vasárnapi Ujság – 1875
1875-09-12 / 37. szám - Japán hajdan és most. I. A japánok népünnepei. II. „Róka koma”. III. Szemfényvesztők; erőművészek és komédiások. IV. Gyermeknevelés. Tornászat. Társasjátékok. V. Vallás és hitregészet. VI. Társadalmi osztályok és családi élet. VII. Piaczi és utczai élet Yeddoban. VIII. Szinészek és szinházak (14 képpel). Sámi Lajos 582. oldal / Általános nép- és országisme - Az erdő sötétjéből (képpel) Hermann Otto 582. oldal / Természettudomány; ipar; kereskedelem; gazdaság és rokon
582 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 37. SZÁM. 1375. SZEPTEMBER 12. Az erdő sötétjéből. A vadmacska és rokona, a kurtafarkú, ecsetes fülű hiúz égövünk párduczát és tigrisét képezi. Zordonabb égöv és szerényebb alakok egymással járnak, voltaképen az utóbbiak az előbbinek következményei, mihelyt életmódjuk, szervezetük lényegben azonos a forró égöv alatt tenyésző rokonokéval. És valóban a vadmacska szervezete, mozdulatai, életmódja lényegben azonos Keletindia macskaóriásainak szervezetével, életmódjával, és égövünk szerényebb életjelenségeinek keretébe úgy beillik, mint Keletindia tigrise a Jungle rengeteg életébe. Ebből az következik, hogy a macskafélék alakgazdagságuknak és nagyságuknak tetőpontját az egyenlítő táján érik el, az északi sark felé pedig, úgy alakgazdagságra, mint nagyságra nézve, mind szerényebb arányokat öltenek. A hiúz, mint igazi vadmacskafaj, legtovábbra hatol észak felé, de úgy látszik, hogy Kárpátunk vonalain túl már nem megyen. A vadmacskával másképen áll a dolog, mert bárha messze hatol is észak felé, előfordulása a hiúzénál kevésbbé természetes, lévén egerésző és madarászó, sokszor épen nyulászó őkegyelme egyike azon alakoknak, amelyek eredeti vadságukról lemondva, az ember civilizáló befolyásának meghódoltak, s az emberrel együtt el is terjedtek, hogy utóbb ismét hátat fordítsanak az embernek és civilisatiónak egyaránt, s mindenféle apró cseprő lény nagy rettegésére, futóbetyárokká legyenek. Mert több mint valószínű, hogy vadmacskánk nem egyéb, mint elvadult házimacska ! Nevezetesen az úgynevezett cyprusi házifaj, mely szürke földön tigrisszerű fekete csikókat mutat, s szerte elterjedett, könnyen ott hagyja a ház táját; az erdő szabadságában azután nekierősödik, ivadékai pedig úgy elvadulnak, hogy bármily kis korukban kerüljenek is fogságba, szelidithetlenek maradnak. Ö O 7 Ha a szinezettől eltekintünk, úgy a vad és házimacska közötti különbség mindössze az, hogy az előbbinek farka végig egyenlő vastagságú, az utóbbinál vége felé kis mértékben vékonyodik. A színezet mit sem tesz, mert evvel épen úgy vagyunk, mint a galambokéval, melyek mint háziállatok minden kigondolható tarkaságot öltenek, de mihelyt szabad életre vetemednek, visszaesnek a galambszürkébe, mit templomtornyaink galambjain tapasztalhatunk. A voltaképeni macskaszín eszerint az, melyet házimacskáink között a cyprusi visel. Tisztaságra nézve a vadmacska épen oly mértékben gondos, mint házi testvére, s puha fekhelye, melyet odvakban, sziklák között, nálunk leginkább az alföld nádasaiban készít, válogatott tisztaságú. Nappal alszik, alkonyatkor pedig megkezdi vadászatát, mely a cserebogáron kezdve mindent felölel, ami él és legyőzhető; a nyul, sőt az őzgida sem biztos előle. De mindenekelőtt egerésző lesz ő, s eszerint, ha be is kell ismerni, hogy például egy fáczányosban kártékony, vitatni lehetne kártékonyságát, jelesen az alföldön, és kivált a Bácskában, ha igen gyakori; mert az itt-ott legyőzött nyul nem ér annyit, hogy jóvá tehetné a kárt, melyet az egér okoz, s amelyet a vadmacska megszokt, mert 30 egérnél alább nem igen szokta végezni. No de azért minden körülmények között reálövünk a macskára. A hajtásban mindent elkövet, hogy lopva kiosonjon, roppantul figyelmes, de ha érzi, hogy esküdt ellene, a kutya nagyon is nyomában van, fára menekül s ott rendesen egy vastagabb ágra lapulva farkasszemet néz az alatta csaholó falkával. Ilyenkor roppantul hamis a tekintete, a mint ezt képünk igen jól ábrázolja. Megsebezve iszonyú vadsággal védi magát, szőre feláll, különösen a farkán felborzasodik, tűhegyes karmai kinyúlnak a hüvelyekből s a kiosztott por mély nyomokat vés a derék kopó hűséges arczán, mi azonban nem elég ok arra, hogy a jó eb a végin is ne férjen hozzá a macska nyakszirtjéhez, mire azután a szó szoros értelmében ki is rázza belőle az életet. Szaporodása a vadmacskának elég nagy, rendesen négyet kölykezik, titkon, jó helyen, nehogy a kandúr vérszemet kapjon saját ivadékára, mert ez is kiegészítő része a macskatermészetnek. — A rajz, melyet közlünk, a kitűnő franczia művész Bodmer sikerült műve, a ki a természet mystikus hatását az ő sajátságos s mindenütt figyelmet keltett modorában tünteti fel. Herman Ottó: Japán hajdan és most. in. Szemfényvesztők, erőművészek és utczai komédiások. Kétségtelen, hogy Japán fővárosának, „0-Yeddo"-nak, vagyis a „nagy Yeddó"-nak másfél milliónál is több lakosa van, és a város nagyobb területet foglal el, mint maga London majdnem három millió lakójával. Yeddót északnyugatról délkelet felé az „O-Gawa" (nagy folyó) szeli keresztül, mely a várost két egyenlőtlen részre osztja. Északkeleti felét,Hondso városrészt, számos csatorna hálózza be s a többi városrészek is gazdagon el vannak látva természetes és mesterséges csatornákkal. Az európait, aki először lép Veddóba, mindjárt első tekintetre nagyon meglepheti az a szerfölött élénk tarka-barka népsokaság s az a folytonos sürgés-forgás, mely ez érdekes város csatornáin és utczáin uralkodik; amit lát és hall, minden oly idegenszerűnek, sajátságosnak tűnik föl előtte. Látja, hogy egy magas fokú, egészen sajátszerű polgárosultság közepette áll itt, egy oly nép között, mely ritka értelmi fejlettséggel és termékeny, élénk szellemmel dicsekhetik, s szorgalma és ügyessége által Ázsia többi népeit utolérhetetlenül megelőzte. Japán lakói megérdemlik a „kulturnép" elnevezést. Életök mozgalmas és munkás; nem az a sivár egyhangúság jellemzi azt, mely a Kelet többi nemzetét ugy szólva örökös tespedésre kárhoztatá; az ország története is, mely napjainkban teljesen új korszakba kezd lépni, változatos s eseménydús, mondhatnók: viharos. Yeddó utczái érdekes, élénk látványt nyújtanak, úgy hogy a város e tekintetben is versenyezhet bármely nyugati fővárossal. A japánt bármily szorgalmas és tevékeny is máskülönben, szereti a mulatságot és időtöltést; számtalan ünnepe van, melyek többnyire a vallásos élet mozzanataira vonatkoznak, de másféle mulatságokban sem látnak hiányt sem nappal, sem éjjel. A japáni mulatságot és időtöltést talál a köztereken, a templomokban és azok körül, bódékban, szinkörökben és szinházakban, s mindez nagyon kevésbe kerül, ami a nagy tömegre nézve lényeges körülmény. Az ilyen piaczi és utczai mulatságok közt, melyek a népet olcsó díjért gyönyörködtetik, az első helyet mindenesetre a vándorbüvészek, szemfényvesztők és erőművészek mutatványai érdemlik. Pár év előtt Európának is volt alkalma megbámulni a japáni szemfényvesztők és erőművészek valóban rendkívüli művészetét, pedig azok a társaságok, melyek néha hozzánk vetődnek, csakis harmad-, legfeljebb másodranguaknak mondhatók. E művészek olyanok azokhoz képest, kik a Szibajában (Yedda legnagyobb szinháza) bámultatják ügyességüket, mint milyenek a mi vidéki színtársulataink tagjai a nemzeti szinház tagjaihoz hasonlitva. Mind e kötéltánczosok, bűvészek, vándor komédiások, szemfényvesztők — s ki tudja, hogy még mennyi mindenféle nevök van! — száz-meg százféle módon tudnak „művészkedni" úgy trapézon, mint abroncson, kis bűvészpálcza vagy hosszú pózna segélyével, rövidebb vagy hosszabb létrán, kötélen, vagy golyókkal, karikákkal, beás csészékkel stb. Szemfényvesztő fogásaik eredeti japáni fogások, melyeket ők nem külföldiektől sajátítottak el, s a gyorsaságnak és ügyességnek, amellyel azokat véghez viszik, az egész föld kerekségén hiába keresnek párját. A legkitűnőbb művészek többnyire csak Yeddoban lépnek föl. A közönség főleg azokat szereti, akik a legkülönbözőbb természetű mutatványokat ügyesen készített hamis orr segélyével viszik véghez, mely hamis orr alkalomszerüleg bámulatosan meghosszabbodhatik. Haasonló műfooásokat csinálnak bambusz-botocskakő segélyével is, melyeket igen ügyesen tudnak ábrázatuk közepén fölállítani. Egy férfi hanyatt fekszik a földre; egy gyermek az egyik lábával orra hegyére áll s egyensúlyban tartja magát, mig saját orrán egy napernyőt állit föl. Ugyanekkor a férfi egyik lábát fölfelé nyújtja, egy másik gyermek orra hegyével a talpára áll s lassanként a magasba emelkedik, miközben ő mindkét lábát a levegőben lóbázza. E helyzetekben több perczig képesek megmaradni. Az a bűvészet pedig, melynél a hamis orrt bambuszpózna helyettesíti, oly megfoghatatlan, mesés valami, hogy Humbert, svájczi nagykövet, az egészet hihetetlennek tartaná, ha saját szemeivel nem látta volna. A szemfényvesztő társaságok Tengut tartják védszentjüknek; főismertető jelek: mesterséges hosszú orr, két szárny, kard és hírnök(herold-) öltözet. Nem kevésbbé érdekesek azok a bűvészek, kiket a mi szemfényvesztőinkhez, úgynevezett „hangeírozó művészeinkhez" hasonlíthatunk. A legkitűnőbb e fajta művészek főleg a Jamasztatéren mutogatják magukat, melyről később mi is bővebben fogunk szólani. Néha-néha művészi kirándulásokat tesznek a nevezetesebb vidéki városokba is. Van Polsbroek, hollandi követ, egy ily társaságot egyszer magához rendelt benteni lakába, hogy nagyobbára újonnan érkezett európai vendégeit valami meglepő mulatságban részesíthesse. Humbert dolgozószobája közvetlenül ama nagy terem mellett volt, melyet ideiglenes színpaddá alakítottak át. Mindkét helyiségből ajtó nyílt az erkélyre, mely utóbbi öltözőül szolgált a művészek számára, kik nem is sokat törődtek azzal, hogy előkészületeiket idegenek is láthatják. A társaság hat férfiből, négy zenészből s néhány szolgából állott. Egész művészi készletük magas három lábú székekből, csinos, igen alacsony és vörösre fénymázolt asztalkákból, nagy porczellán vázákból, több kisebb-nagyobb réz szekrényből s feketére vagy fehérre festett faládákból állt, mely utóbbiak fiókokkal s titkos kihuzókkal voltak ellátva. Ezeken kivül volt náluk néhány viaszgyertya, gyertyatartó,egy kis laterna magica (bűvös lámpa), több porczellán csésze, mindenféle bábu, szalag, turbán, kötél, papir, legyező, sip, kard s egy rakás keringő korong; ezek közül több levesestál nagyságú, néhány pedig csak akkora volt, mint egy dió. A zenekar igen egyszerű volt s valami nagyobb művészetre, úgy látszik, maga sem tartott igényt; feladata csupán abban állt, hogy adott jelre a nézők figyelmét elfoglalja, vagy a közönséget értesítse, hogy mikor lép ki a legkitűnőbb művész, hogy beszédet tartson és tudtul adja, miszerint most már a meglepő műdaraboknak egy újabb szakasza kezdődik. E műfogásokat Humbert a legmulatságpoosabb szemfényvesztések sorozatának nevezi, melyeket ő a legnagyobb élvezettel nézett végig. Az erőmutatványokat és szemfényvesztő átváltoztatásokat kivéve — írja Humbert, — melyekben a művészek valóban bámulatos ügyességet tanusitottak, az egész előadás elejétől végig nem volt egyéb, mint annak kigunyolása és nevetségessé tétele szóban és tettben, ami a nézők előtt annyira csodálatosnak és meglepőnek tűnik föl. E művészek a maguk nemében utolérhetetlenül tökéletesek; mindent a legelmésebb módon tudnak előadni és minden mutatványuk a legtökéletesebb ízlésről tanúskodik; áll ez főleg a jelmezekről és diszítményekről, a bútorok és gépek elrendezéséről. Míg a művészek dolgaikat ünnepélyes komolysággal végzik, mozdulataikból a kellem s a meglepő komikum soha sem hiányzik. Különösen feltűnő és nevezetes az a mód, mellyel az egyes műmutatványokat ugyszólva észrevétlenül vezetik át a másikba, s ezáltal mintegy összekötik egymással; az átmenet oly ügyesen van keresztülvive, hogy a nézők egészen természetesnek találják. Például egy férfi oda ül egy vasgyertyatartó elé; egyik kezével nélkülözhetetlen legyezőjét mozgatja, míg a másikba égő gyertyát vesz; ez utóbbit földobja a magasba és újból kifogja, a nélkül, hogy a gyertya lángja elaludnék; azután egy dal ütemeire ugráltatni kezdi kezében mint valami golyót, s a gyertya még mindig ég. Ekkor a gyertyát ismét helyére teszi s azalatt, mig azt elfújta, ismét megmozditja legyezőjét,s az eloltott gyertyából hatalmas vizsugár lövell ki, melyet a bűvész egy porczellán csészében fog fel. Egy másik férfi szőnyeggel beteritett alacsony szék előtt térdel, a melyre két nagy papirlámpa világa vetődik. Két csinos kis bábut vesz elő s ezek a székeken mindenféle komédiát játszanak, ugrálnak, tánczolnak stb. A két bábuból észrevétlenül négy lesz anélkül, hogy a bűvész csak meg is mozdult volna helyéről. Mikor e mutatványnak vége van, a bábukat egy más férfinak adja át, ki azokat egy szekrénybe rakja, ő maga pedig aközben igen ügyes átöltözködési jelenetet visz végbe. Addig játszik öltönye bő s hosszan lenyúló ujjaival, míg azok