Vasárnapi Ujság – 1875
1875-10-17 / 42. szám - Baromfiudvar. Elmélkedés a szemléltető képekről (képpel) D. J. 659. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Temetkezési népszokások. Varga János 659. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
Temetkezési népszokások. in. Az utolsó darab földdel, a mi eldobban a leeresztett koporsón, — elhangzik az utolsó jajszó is. Az özvegynek, a gyermekeknek még szabad egy keveset a gödör körül zokogni; legalább mig a ,,fütül való fa" le van a halom fejéhez állitva; de már ha a „Szent Mihály lovát" nyélen fogva kiteszik az útból a halottvivő legények , s megritkul a gödör körül a nép: ezeknél is véget ér a siralom. Az asszony aztán, vagy az ember, már amelyik a párját kinnt hagyja a temetőben, kifizeti a soha ki nem elégithető ministráló gyerekeket, akik bizon nagyon szigorúan összehasonlítják a kapott hatost a keresztre és lobogóra kötött kendők értékével, s rendesen a kendő árával érő pénzt kunyerálnak. Aztán jönnek a koldusok a temetőkapuban, akik ugyan a halottas házhoz is ellátnak egy kis ételmaradékra, hanem azért itt is, pénzül is kiveszik a részüket. Igy küldi az isten a megszomorodott szivü özvegy elé a pénzügyi bajokat, hogy a fájdalom legfájóbb élét elvegye az élet ügye-baja. A temetőkapun kivül már nem igen szokás a siralmakat vinni; itt már a rokonság fölveszi a háziasság és vendégszeretet ruháját s nagyon megkívánja a halotti kiséret, hogy sok szives szóval, kinálgatással erőltessék a torra; mert az olyan asszony, a ki nagyon nem hí, nem is lát szivesen. — Ádám bácsi, hát aztán oda lásson kendtek. — No majd átnézünk egy kicsit. — Sára ángyó, — a Pistikát oda hozza kend aztán. — No bizon, kell is a gyerek emberek között, csak láb alatt lesz. Igy aztán rendesen az egész halott kiséret — minden ijastól-fijastól oda tart a halottas házhoz ; mert azt is nagyon föl szokás venni, ha valamelyik megveti az özvegynek a hivását. A szomorú háznál — mig a többiek a temetőben járnak, rendesen marad egy-két „távolról való atyafi," a ki a sütést, főzést ellátja, s minél nagyobb volt a temetés, annál módosabbnak kell lenni a tornak s nem egy jómódu gazda temetésének olyan tora szakad, hogy gyakran az esküvője se volt hozzá fogható. Sok helyt vágnak egy ökröt, vagy legalább is üszőt, s még a legszegényebbje se lehet el anélkül, hogy legalább egy ürü, mészárszékre ne kerüljön. A bort pedig nem kancsóval szokás összeszedni, hanem az akótól kezdődik a számítás. Mire a kísérők aztán visszatérnek, már a fölforgatott székek, asztalok szépen rendbe rakva, szakadásig megterhelve várják a vendégeket; a kik mindenek előtt kalapjukat az ajtófélfához ütik azzal a jó kívánsággal, hogy: „a ki most kint maradt, az ide soha be ne találjon." Ki tudja: némelyik szegény atyánkfia nem abban üdvözül-e, hogy azon az ajtón végre örökre megtalálta a vissza nem vezető kijáratot?! Asztal előtt még szokásban van a mosakodás, amely nélkül senki se fog ételt a kezébe, hacsak sárgaságba nem akar esni. Azt a szörnyű betegséget pedig veszedelmesebbnek tartja a magyar ember, mint a fekete halált, vagy a harmadnapos hideglelést. A tor vacsora hajdanában hagyományos paprikás hússal kezdődött, mely mellől a mártogatni való, ruganyos bélü fehér kenyér amúgy frissen, — soha se hiányzott. Ma azonban — pálinkával kezdődik; ezzel a folyó tűzzel, a mi az ördög konyháján készül, s ami a magyar embernek is már ugy az ínye alá nőtt, hogy nemcsak a reggeli, de déli és esteli asztali áldáoosát is pálinkával módositja. Csoda lesz, ha a miatyánkba azt nem fűzi bele, hogy „mindennapi pálinkánkat" adjad nekünk ma. Ilyen előzmény után aztán már az első tál étel nagy jókedvben találja a vendégeket, s egyik-másik komámuram, sógoruram olyan czifrán köszönti föl a szegény megboldogultat, hogy bizony szegény aligha köszönné meg, ha tehetségében állana. A vége felé aztán meghangosodik a szomorú vigasság, s egyik-másik énekes asszony rágyújt a „kánai menyegző" nótájára, melynek melódiája arra is alkalmatos, hogy az ember elkurjantsa magát mellette. Különösen azok a strófák benne, amelyekben János és Magdolna nagy jókedvét énekeli meg a régi századokból való poéta. „János látja, hogy nem kínálják, őt a sor italból kihagyják, Kapja kondért, haladásért Csak iszik a menyasszonyért Kánán menyegzőbe." Még nagyobb derültséget okoz aztán, mikor János apostol tánczba perdül és „Ugy megforgatta Magdolnát, Mind széjjel szórta a kontyát Kánán menyegzőbe." Ez a régi „kánán menyegző" nótája, már többször volt a „Vasárnapi Újság" olvasóinak bemutatva. Az egész kedélyes leírása annak, mikor Jézus tanitványaival Kánán városába beszállott s ott egy lakodalmi alkalmatossághoz Máriával és tanitványaival vendégül hivatott s itt „Első csodáját mutatta Vizet borrá változtatta." Az egész költemény tele van víg epizódokkal s dallama — épen Szegeden, honnét e „menyegző dalt" ismerem — csak olyan kedélyes, mint a szövege; s hogy-hogy nem: olyan polgárjogot nyert a temetési torokban, hogy a hol egy dalos-szent-asszony van (igy nevezik a Máriatársulat éneklő asszonyait) ott a „kánai menyegző dala" sem hiányozhatik. A dalos asszony azonban épen csak kezdi a nótát; — a folytatás aztán elragad a többire is, s tart az éneklése addig, míg „sor-ivás"-ra van bor az asztalon. Arra pedig szokott lenni elég, mert nem is ritka tér az, a hol öt-tiz akó bor csöpög el a busuló halottsiratók közt; s az se ritka dolog, hogy nem csak bátyámuram, komámuram, — de isten bocsá', még néném asszony is támaszfával botorkál haza a szomorúságból. Sok szép szokás kivesztét sajnáltuk meg már e lapokban; — de ha ennek a most ismertetett szokásnak kiveszne az utolja, — bizony azt mondanánk rá, hogy az istennek hála legyen érte! Varga János: 1 659 Baromfi-udvar. (Elmélkedés a szemléltető képekről.) Az angol utazók azt szokták mondani, hogy nincs érdektelen hely, ha érdekes cicerone vezeti az embert. És igazuk van. Minden látvány annyit ér, amennyit ért az ember belőle. Azt hiszem, hogy érdekes kalauz mellett még az elemi iskola is érdekes. Természetesen az elemi iskola alatt nem magát az épületet — a tantermet és falait — értem, hanem az egész tantermet, tanítójával, növendékeivel, felszerelésével s egész életével együtt. Nem olyan iskolát értek, a minőbe mi jártunk — annak idejében , ámbár az is érdekes volt. Mai napig is jól emlékszem arra a vigyázó gyermekre, akinek joga volt mindenkit felírni a táblára, a lármázók és helytelenkedők sorába; joga volt a kályha mellé állítani, ha épen akarta: féllábra is; vagy kitérdeltetni a szoba közepére mezítelen térdre s ha épen kihoztuk a sodrából; joga volt kukoriczaszemet, vagy borsószemet is tenni térdünk alá stb. Szóval nagyon hatalmas gyermek volt: mindnyájunknak az volt az eszményképe. Most is emlékszem még rá, amint a pálczát a fejünk tetejére illesztette, hogy hármannégyen kénytelenek voltunk egyenesen ülni, mint a gyertyaszál, mert ha a fejünkön végig nyújtott pálcza leesett, kaptunk mindannyian „tenyeres"-t, vagy (a mint a költői néven neveztük) „sótalan pogácsát", de olyant, hogy harmadnapig sajgott belé a tenyerünk. Szerencsétlen volt az olyan nyúlánk fiú, akinek mind a két oldalán apró szomszédjai voltak, mert azok akármennyire nyújtózkodtak is, hogy a pálcza a fejükön megtámaszkodjék: utoljára is kifáradtak s a középső hosszú fiú ülhetett egyenesen, mint a gyertyaszál: a pálcza mégis leesett az ő fejéről, a mint a két szomszéd megmozdult! akkor pedig egy lelekzet alatt jött az itélet és végrehajtás. Hanem ez akkor volt, sok együtt, ma már az iskola egészen más egyébbel Akkor egy rozzant tábla volt az egész felszerelés, meg a tanító vonalzója, melyet akkor „lineá"-nak neveztünk, s azzal kaptuk a jobb kezünk öt ujja végére a „körmös"-t, ha csúful találtunk inni, vagy elcseppentettük a tintát, s irtunk aztán sajgó körmökkel, remegő kézzel még csúfabban, s ha az elcseppentett tinta addig csak „malacz" volt, a „körmös" után valóságos „disznó"-nak is beillett. De hát ez mind akkor volt; ma már az iskola egészen más képet mutat. A jó falusi emberek, ha most bemennek egy jól berendezett iskolába, annyi mindent találnak ott, mint egy kis múzeumban. Ott vannak a fali olvasó táblák, a földabroszok, a számológép, a természetrajzi ábrák, állatok, növények és ásványok képeivel; a természettani képek a legátalánosabban használt gépek rajzaival; ott van a természetrajzi gyűjtemény s a természettani szertár, no meg a könyvtár, mégpedig kettő: egyik az iskolás gyermekek, másik a tanító számára, mert hát a jó tanító is holtig tanul, nem csak a jó pap. Mire való mind ez a sok furcsa portéka? — kérdezték tőlem már sokan és sokszor. Amely iskolában jól használja a tanító mindezt a sok „furcsa portéká"-t, ott könnyű a válasz, mert csak ennyiből áll: eredj és lásd meg magad, mikor a tanító tanít s megtudod, mire való! Szorosan véve mindez az egész felszerelés csak egyetlen egy oktatási elv megvalósítására szükséges, s ez az elv azt parancsolja a tanítónak: „ne taníts semmit szóval, ha magát a tárgyat is megmutathatod." Mennyire tudja ezt az elvet minden ember. Sőt bizonyosan ezen kezdődött (s ma is ezen kezdődik minden háznál) a tanítás is az egész világon: mégis századok kellettek, míg az iskolában életbe léptették azt, amit minden ember gyakorol. Jól tudjuk, hogy amit mástól hallunk, felényit ér, mint amit magunk láttunk. Mesélő dajkánk százszor elbeszélte mindnyájunknak a „griffmadár" meg a „hétfejű sárkány" formáját és történetét: mégsem tudunk róla századrésznyit sem, mint arról az elefántról, vagy struczmadárról, melyet egyszer láttunk életünkben. A tanításnál ezt az eljárást, mikor mindent megmutatunk a gyermeknek valóságban is, amit csak lehet, szemléltetésnek nevezi a neveléstudomány s a szemléltetésnek — közönségesen szólva — az a főczélja, hogy az ember ököllel foghatólag megmagyarázzon a gyermeknek mindent, amit csak lehetséges. Igen, mert a szemléltetésnek nem csak a látás szolgál, hanem mind az öt érzékünk s jól mondják a nevelők, hogy az ismeretnek a gyermek fejecskéjébe vezető öt kapuja van: az öt érzék. Szegény, szerencsétlen gyermek, akinél valamelyik kapu zárva marad és sem nevelés, sem gyógyítás fel nem nyithatja! Nem szólok a vakokról, siketekről, azok szerencsétlenségét könnyű felfogni. De nézd meg azt a gyermeket, aki örökölt bajok, vagy egymásután következő meghűlések miatt állandó náthában szenved s meg fogod látni, hogy egyik érzékének megbénulása mily hátrányos rá nézve: sem illatot, sem rosszagot nem érez, s láthatólag bambább, mint ép szaglású társai. Nagy baj azonban — a szemléltetést illetőleg — a tanítóra nézve, hogy bár sok mindent,