Vasárnapi Ujság – 1875
1875-11-28 / 48. szám - A titkos rendőrség az Egyesült Államokban. Láng Henrik 762. oldal / Általános nép- és országisme
762 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 47. SZÁM. 1875. NOVEMBER 21. juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utczára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kaczaj és boszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proclamatiót, és a tizenkét pontot, s én velem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mind a kettőt fanaticus lelkesedéssel fogadták, s a reframban előjövő „esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, melly a téren állt. — Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a nemzeti dalt! kiáltott valaki. — Censorhoz nem megyünk,feleltem; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába! Mindnyájan beleegyeztek és követtek. Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot, és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében és a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ez alatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egressi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai, stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután 3 órára gyűlést hirdettünk a muzeum terére, s a sokaság eloszlott. A szakadó eső daczára mintegy 10,000 ember gyűlt a múzeum elé, honnan közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magukénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt és megtelt a néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláirta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! .... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön .... körülnéztem, hogy az arczokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arczot sem láttam .... minden ajkony kiáltás: fegyvert! fegyvert! Ezen, különben alaptalan hír oly felindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, anélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna. — Budára, Budára! a helytartó tanácshoz! . . . nyittassuk meg Stancsics börtönét! Budára! .... Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartótanácsot felszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörülje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szin alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Xacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál. A választmány legalább húszezer ember kiséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kivánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatott, és öt percznyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltörültetett, Stancsics börtönajtaja megnyilt. A rab irót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre. Ez volt márczius 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintetve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek. (Folyt. köv.) A titkos rendőrség az Egyesült Államokban. II. Történnek azonban Amerikában is,mint mindenütt, igazságtalanságok. Ott is, mint bárhol, pénzzel sikeresen lehet valamely helytelen dolgot elleplezni. Az északamerikai nagy háború után, midőn a polgári életbe léptem vissza, egy nagy gyár vezetését vettem át. Egy téli nap egy bostoni ház számára a megrendelt szállítmányt készíttettem el. Márnem volt idő, hogy az elküldendő czikkeket mind ládába rakhatták volna, s az asztalon maradtak értéke körülbelől ezer dollárra rúgott. Másnap reggel, midőn a csomagolási terembe lépek, az asztal üres, az árak nyom nélkül eltűntek. Az épület négyszögű volt, száz méternyi homlokzattal; hatemeletes a földszínről felfelé, kétemeletes lefelé; középen az udvar; három oldalról tűzfalak. A bejárathoz csak két kulcs volt; az egyik nálam, a másik a gépésznél. Rögtön távirtam le az irodába. A főnök feljött s azonnal egy titkos rendőrt hivatott, nem akarva a dolgot a több pénzbe kerülő városi rendőrség kezébe adni. Én följártam vele az épületet, s e közben minden emberünk szokásait, szenvedélyeit és keresetét el kellett nekie mondanom. Azután körülnéztük az épületet kivülről s nyitva találtuk azt a kis ajtót, hogy a szemetet szokták kidobni egy szabad térre. Ezt az ajtót csak belülről lehetett kinyitni. Az az oldal puszta tér volt. Azon éjjel fris hó esett s a nyomok a Houdson folyóhoz vezettek le. Ott kellett az ellopott árúczikkeket hajóra szállítania. Annyi nyilvánvaló volt, hogy házi tolvaj volt, aki az árukat elsikkasztotta. Egy órával később egy másik titkos rendőr is érkezett s kértek, küldenénk fel hozzájuk azt az embert, ki a legalsó földalatti helyiségben dolgozott. Mikor ez följött, nem szóltak egyebet, mint azt, hogy öltözzék fel s kövesse őket. El nem szökhetett, mert csak az irodán keresztül volt a kijárat. Nem értesültem arról, hogy a detectif police mikép nyomozhatta ki a dolgot oly hamar, elég az hozzá, a rendőrök egyike másnap eljött tudatni, hogy az árúczikkeket fölfedezték, de oly ember kezében, a ki minden áldozatra kész, hogy a dolgot egész csendben intézhessék el. A czég nem akart a fölfedezett tolvajságból hasznot húzni, csak azt kivánta, hogy az árúczikkek szállíttassanak vissza, a melyek pedig netalán megromlottak, kárpótoltassanak, a detectiv policek pedig vegyék meg az orgazdán fáradságok diját. A kár teljesen meg lett téritve, a detectiv police pedig, mint értésemre jutott, ezer fontnyi fáradságdijat követelt, — s ekkop az egész ügy el volt intézve anélkül, hogy az igazságszolgáltatásnak dolgot adtak volna. ö O Ö Sokan azt hiszik, hogy köztársaságban található föl az igazi szabadság. Igaz, de a O OÖ " mellett oly szigorú törvények alkotják, hogyha azoknak egynémelyikét itthon" meghonosítani akarnók, nagyon sokan igy kiáltanának föl: „Hiszen ez zsarnokság!" Hanem hát ép az a tudat, hogy oly szigorúak a törvények, teszi ott az életet kellemessé, mert csak akkor élvez az ember, ha háborútlanul élvezhet. Amerikában az ember élete és vagyona csak azóta biztos, mióta a rendőrségek és bíróságok szerveztettek, s melyek hovatovább a tökély foka felé kezdenek emelkedni. Hiszen már most sincsenek oly birák, mint csak 10—15 évvel ezelőtt is voltak Uj-Yorkban, midőn azok ülhettek csak a birói székbe, kiket az irek óhajtottak. Egy példát idézek az akkori időkből saját élményeimből. Ugyanis 1864-ben tíz hónapig feküdtem, mint sebesült, a georgiai fogságban. Midőn kiváltatám, a kormány hazaküldött egy hónapi szabadsággal, hogy erőt nyerhessek. Hazatérve, másnap Brooklynból Új-Yorkba mentem. Néhány könyvre levén szükségem, befordultam a régi Herald-szögletnél a Nassauo o utczába. Epen nagy tolongás volt ott a „bulletin" körül. A háboruhíreket mohón olvasta a nép. Egyszerre minden oldalról összeszorítanak. Tudván, mit jelent ez, egyik kezem tárczámon, a másik órámon volt legott. A tárcza még meg int , volt, de arany oram már hiányzott. Az egész egy pillanat műve volt. Én minden ingerültség nélkül egy ur vállára tettem jobb kezemet, másikat pedig a baloldalára,'s fölkiálték : Gentleman you got my watch, return it immediately or!" („Uram! visszaadja-e ön órámat rögtön, vagy . . .") Egyike szomszédaimnak ekkor előmbe áll, hetvenkedni kezd, mondván, hogy ő titkos rendőr. „Jól van, — mondom, — ugy hát leveszem kezemet, de most fogja el ezt." „Az valódi gentleman, — viszonzás — ön menjen erre, ő meg amarra." „Most már óhajtom látni jelvényét; bizonyítsa be, hogy a detectiv police-hoz tartozik." „Jöjjön ki e tolongásból s akkor majd megmutatom." „Jól van, menjünk." Megyünk egy kis ideig, s akkor megáll, kérdvén, hogy mit akarok? „Semmi egyebet, mit a bizonyítványt." „Nos, jöjjön." Azzal tovább ment. Feledtem elébb említeni, hogy mankón jártam akkor, de ép oly gyorsan tudtam járni, mint ő. Egy igen keskeny zughoz érve, besuhant, én utána, a mankón öles lépéseket ugorva. Látván, hogy tőlem nem menekülhet, a városház felé tartott, ahol a harmadik avenue-i pályán minden perczben egy kocsi indul, míg a negyedik avenue-i csak minden két perczben. A tömérdek kocsi közt azt gondolta, hogy elillanhat. Midőn oda értünk, neki iramodott s a kocsik közt kezdett futni. Én ekkor fölkiáltottam : „thief!" A policeman meghallotta kiáltásomat. A jelzőkiáltás végigfutott, elvágtak minden utczát, s egy percz alatt húsz ember is rohant utána. A broadway-i nagy tolongást akarta most fölhasználni, de azt is elvágták s egy jó angol mértföldnyi hajsz után elfogták. Elvezették mindkettőnket, beirták neveinket. A foglyot elvitték a „Tombs" nagy fogházba, engem pedig másnapra a rendőrségi főszállásra rendeltek föl. Másnap fölmentem s kihallgatás után a „Tombs"-ban tartott törvényszék elé vezettek, hol megkértem az elnököt, vegye tekintetbe ama körülményt, miszerint szabadságon vagyok, nem vesztegethetem az időt és igy végezze az ügyet oly gyorsan, amint csak lehet. Megígérte. Azt hittem, az én ügyemet tárgyalják először, de nem. Vártam délig. Ekkor felugrottam s kérődőre vontam, miért nem tárgyalja még ügyemet. Valami mentséget hozott elő s fogadta, hogy másnap reggel az én ügyemet veszi először tárgyalás alá. Korán reggel ott voltam. Pontban tíz órakor összeült a törvényszék, de az én ügyemről szó sem volt. Vártam félóráig, akkor újra fölugrottam ültömből s midőn épen szünetet tartottak, tisztelettel, de komolyan kérdeztem az elnököt: akarnak-e végre valamit tenni, mert ha nem, én nem várhatok, elmegyek Dix tábornokhoz, kinél tudom, elégtételre fogok találni. (Dix tábornok abban az időben írek rablásai s gyújtogatásai miatt folyvást ostromállapotban tartotta a várost.) Az elnök erősen rám nézett. Arczom merev, szenvedélytelen, de egyúttal tiszteletet kifejező volt. Ekkor elővett egy darabka papírt, s ezt irta rá: „Akarom, hogy ez ember megkapja óráját." Sem czim, sem aláírás nem volt papiroson, csupán szóval mondta az elnök, hogy menjek Attorney H . . . hoz (tolvajok és gonosztevők hires ügyvéde). Azonnal irodájába siettem. Ott is paczkázni akartak velem, de félórai várakozás után ismét fölugrottam s vissza akartam térni, de lecsilapítottak. Körülbelől tíz percz múlva egy fiatal ember lépett be, körülnézett a teremben s kérdezé: hol van az az ur, a ki óráját elvesztette? Fölszólaltam, hogy én vagyok az. Kért, lépnék ki az utczára. Ott eleimbe állott, bemutatta magát: fiatal ügyvéd, aki Bowery körül született s ismeretes az egykori híres Bowery Boy-okkal; és igy, minthogy ő ügyvéd, kötelessége rajtok segíteni, mihelyt bajban vannak. „Eszerint — folytatá az ügyvéd — értekezni akartam önnel, nem volna-e itt és mód az ügyet úgy egyenlíteni ki, hogy barátunk a fogházból kijöhetne, mert a lopás büntetése nem oly súlyos, mint ha valaki az álrendőr szerepét játsza. Ezt három évi súlyos börtönnel szokták büntetni. Ejh, de rostak is ezek a ficskók ! Ugyan rájuk ismerne-e ön?" „Bizonnyal!" „Csakhogy az a baj, hogy oly tettek után fölöltözködnek oly csinosan, mintha örökké az ötödik avenue-i hotelben laknának, pirosra festik arczokat, kifodoritják hajukat. Szóval az egyik a hűvösön van, a másik meg egészen önhöz hasonlít, csakhogy az ember nem akarja addig felismerni, míg szükségét nem látja." — „Oh, természetes, az önként érthető." — „Azonban, hogy időt ne veszítsünk, mondok valamit. Tegye órámat abba a zsebembe vissza, amelyikből kivette. Önök fizetnek minden kört-