Vasárnapi Ujság – 1875
1875-11-28 / 48. szám - „Lapok Petőfi Sándor naplójából” 761. oldal / Történelem; régészet és rokon tárgyak
48. SZÁM. 1875. NOVEMBER 28. VASÁRNAPI UJSÁG. „Lapok Petőfi Sándor naplójából." A forradalom dicsfényében tündöklő nagy költőnk ezen jegyzetei, melyekből csupán egy ívnyi jelent meg abban az időben Landerer és Heckenastnál, valóságos ritkasággá lettek a magyar könyvtárakban. Ugy látszik, először sem sok példányban volt kinyomatva, azután pedig a forradalom hányattatásai s az ostromállapot könyvkobzó barbárságai még ezt a kevés számot is oly csekélyre olvasztották, hogy ritka ember már az is, a ki egyet látott e füzet példányaiból. Más munkánál nem tűnnék ez fel annyira, de minden esetre meglepő Petőfi egy munkájánál, kinek minden irata, ami csak a sajtó alól kikerült annyira el van terjedve, hogy a magyar olvasó közönségben az a ritkaság, aki nem ismeri. Emlékszünk rá, hogy az ötvenes évek alatt „Az apostol" czimü költői beszélyét mily sokfelé lehetett látni kéziratban, titkon lemásolva, de e naplótöredékek sem nyomtatásban, sem kéziratban nem voltak ismeretesek. Mint ritkaság valósággal a „Petőfi-reliquiák" közzé sorozhatók, s köszönettel tartozunk lapunk azon érdemes barátjának, ki Petőfire vonatkozó gyűjteményéből szíves volt ezt a „Vasárnapi Újság" számára beküldeni, mint amely lap (még a boldogult Pákh Albert idejétől kezdve) lesz többet bocsátott közre a Petőfi életére és műveire vonatkozólag fennmaradt adatok és hagyományokból. A lelkesedés és küzdelmek forrongó napjait annyira jellemzik e naplótöredékek, hogy érdek nélkül olvasni még akkor sem lehetne, ha különben is nem nyerne minden dolog kétszeres érdeket, mihelyt oly ritka lángszellemre vonatkozik, minő Petőfi volt. Ma, a higgadtabb kor ítélete nem minden állítását fogadja el az elragadtatásában csak a szabadság rögtöni előteremtésére vágyó költőnek, de ki is várná, hogy a költő, ki a maga korát rohamosan akarja ragadni, mindent a történetíró higgadt ítéletével mérjen. A Kliegl és Széchenyire vonatkozó megjegyzésnél például az idő nem Petőfinek, hanem Széchenyinek adott igazat. De nem bíráljuk most e naplótöredékeket,hanem átadjuk olvasóinknak, kik ebben Petőfi szellemét mindenütt megtalálhatják, mely az egész rögtönzött czikksorozatot átjárja, és sok helyen szépen, mindenütt pedig jellemzően nyilatkozik Lapok Petőfi Sándor naplójából. — Első iv. — Tartalom: A magyar szabadság születése. — Márczius 15-ke. — A német polgárok és a zsidók. — Az országgyűlés és az úrbér. — Királyi leirat a minisztériumról. — Monarchia és respublica. — Nagy péntek napja. — A katonaság. — Kliegl, Széchenyi, hivatal, rágalmak. — Pest, 1848. ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugott élet fél halál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni! Késő éj van. Jó éjszakát szép csecsemő . . . szép vagy te, szebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak, és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szivek. Jó éjszakát! . . . ha elalszom, jelenj meg álmomban ugy, amilyen majd leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek! 7 1 1 Pest, márczius 15. 1848. Szabad a sajtó! .... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s ugy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugárai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs. . . . vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága ? Üdvez légy születésed napján magyar szabadság, először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözöllek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet! o O Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utosó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled . .. gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség. Ezzel köszöntelek, ez legyen utravalód az életben. Élj boldogul! . . . nem kívánom, hogy Pest, márczius 17.1848. Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a franczia forradalmak története, a világnak ez uj evangyelioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem! A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam! Így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kinszenvedésök helyét .... vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanúbizonyságaim erre a költemények, melyeket több mint egy év óta irtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből — vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek, — mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki sem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, átaljában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást élt bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt. Politikai életünket távolról néztem vagy rá sem néztem, amiért részint egyoldalúsággal, részint bűnös egykedvűséggel vádoltak. A rövidlátók ! Én tudtam azt, amit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politika kurjogató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, melyet maguknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör ; tudtam, hogy ők nem azon nagy szinészek, kik a világ szinpadán az újjászületés óriási drámáját eljátszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a színpadra székeket és asztalokat hordanak. Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égre vetettem szemeimet, a jelenből a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő .... a forradalom kitört Olaszországban! Amint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen uj meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyobbszerü volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt irva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot. És ugy jőn, Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, s onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából. Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték s Francziaország respublica!... Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte .... rohanta meg e hit szivemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. Vive la republique! kiálték föl, azután némán merően álltam, de égve, mint egy lángoszlop. A mint eszméletemet visszanyertem, egy agyalom kezdett bántani, — a jelszó ki van kiáltva, gondolom, ki tudja, mi nem történt vagy történik, mig én haza érek ! nélkülem kezdődjék a forradalombah! Nyakra főre siettem a fővárosba .... reszketve, lélekzet nélkül értem haza .... Átalános volt a lelkesedés, de még semmi nem történt. . . . Nagyot lélekzettem, mint a búvár, midőn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott; végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset! .... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd, és nem tett. Pesten márczius 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyűlésben inditványoztatott, hogy a tizenkét pont petitioképen fölnyujtassék a királynak, még pedig rögtön, de az akkor virágzott táblabirói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, ugy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy igy történt .... micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! ... a fejedelmek ugy sem adnak soha semmit, azoktól, amit akarunk, el kell venni. Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét, vagyis eredménytelenségét, nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallattára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem. 7 OÖ Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra 7 OO emelt zászló. — Azon tanácskoztunk, mit kell tenni, mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell, és mindjárt holnap .... hát ha holnapután már késő lesz! Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót! .... azt fogjuk tenni! a többit az istenre bízom, és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetieket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot, és ha lelövöldöznek? isten neki ki várhat ennél szebb halált? . E gondolatokkal aludtam el. Korán reggel . Oe az ifjak kávéházába siettem. Az után Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz, s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy busán politizáltak. Bulyovszki Gyulát, ki közöttök volt, meghittam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk. Haza menvén, előadtam szándékomat sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl és alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. — Jó jel! kiáltánk fel egyhangúlag. Amint a proclamatió elkészült, és induló félben voltunk, azt kérdem, micsoda nap van ma? — Szerda, felelt egyik. — Szerencsés nap, mondom, szerdán házasodtam meg. Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta fel, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. (A nemzeti dalt két nappal előbb, márczius 13-kán irtam azon lakomára, melyet az ifjúság márczius 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Mig én az egyik asztalnál a nemzeti dalt irtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.) A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjuságot s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utczára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét felolvasta Jókai a proclamatiót, és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt perczenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professzor, és ezt mondta nagy pathossal: — Urak, a törvény nevébe Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása s a tisztelt tanár többé nem