Vasárnapi Ujság – 1875

5. Történelem; régészet és rokon tárgyak - „Lapok Petőfi Sándor naplójából” - 761. oldal

48. SZÁM. 1875. NOVEMBER 28. VASARNAPI UJSAG. 7 (j 1 „Lapok Petőfi Sándor naplójából." A forradalom dicsfényében tündöklő nagy költőnk ezen jegyzetei, melyekből csupán egy ívnyi jelent meg abban az időben Landerei' és Heckenastnál, valóságos ritkasággá lettek a ma­gyar könyvtárakban. Ugy látszik, először sem sok példányban volt kinyomatva, azután pedig a forradalom hányattatásai s az ostromállapot könvvkobzó barbarságai még ezt a kevés számot is oly csekélyre olvasztották, hogy ritka ember már az is, a ki egyet látott e füzet példányaiból. Más munkánál nem tűnnék ez fel annyira, de minden esetre meglepő Petőfi egy munkájánál, kinek minden irata, a mi csak a sajtó alól kikerült annyira el van terjedve, hogy a magyar olvasó közönségben az a ritkaság, a ki nem ismeri. Em­lékszünk rá, hogy az ötvenes évek alatt „Az apostol" czimü költői beszélyét mily sokfelé lehetett látni kéziratban, titkon lemásolva, de e napló-töredékek sem nyomtatásban, sem kézirat­ban nem voltak ismeretesek. Mint ritkaság valósággal a „Petőfi-reliquiák" közzé sorozhatok, s köszönettel tartozunk lapunk azon érdemes barátjának, ki Petőfire vonatkozó gyűjteményéből szives volt ezt a „Vasárnapi Újság" számára beküldeni, mint a mely lap (még a boldogult Pákh Albert idejétől kezdve) lesrtöbbet bocsátott közre a Petőfi életére és mű­veire vonatkozólag fennmaradt adatok és hagyo­mányokból. A lelkesedés és küzdelmek forrongó napjait annyira jellemzik e naplótöredékek, hogy érdek nélkül olvasni még akkor sem lehetne, ha kü­lönben is nem nyerne minden dolog kétszeres érdeket, mihelyt oly ritka lángszellemre vonat­kozik, minő Petőfi volt. Ma, a higgadtabb kor Ítélete nem minden állítását fogadja el az elra­gadtatásában csak a szabadság rögtöni előterem­tésére vágyó költőnek, de ki is várná, hogy a költő, ki a maga korát rohamosan akarja ragad­ni, mindent a történetíró higgadt ítéletével mér­jen. A Kliegl és Széchenyire vonatkozó m eo jegyzésnél például az idő nem Petőfinek, hanem Széchenyinek adott igazat. De nem bíráljuk moste naplótöredékeket,ha­nem átadjuk olvasóinknak, kik ebben Petőfi szel­lemét mindenütt megtalálhatják, mely az egész rögtönzött czikksorozatot átjárja, és sok helyen szépen, mindenütt pedig jellemzően nyilatkozik­Lapok Petőfi Sándor naplójából. — Első iv. — Tartalom: A magyar szabadság születése. — Már­czius 15-ke. — A német polgárok és a zsidók. — Az országgyűlés és az úrbér. — Királyi leirat a minisztériumról. — Monarchia és respublica. — Nagy péntek napja. — A katonaság. — Kliegl, Széchenyi, hivatal, rágalmak. — Pest, 1848. Pest, márczius 15. 1848. Szabad a sajtó! .... Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s ugy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabad­ság hajnalsugárai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórái a bilincs. . . . vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága ? Udvez légy születésed napján magyar sza­badsági először is én űdvezellek, ki imádkoz­tam és küzdöttem éretted, űdvezellek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet! o O Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled ... gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség. Ezzel köszöntelek, ez legyen utravalód az életben. Élj boldogul! . . . nem kívánom-, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nvugott élet fél halál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni! Késő éj van. Jó éjszakátszép csecsemő . . . szép vagy te, szebb minden országbeli testvé­reidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szivek. Jó éjszakát! . . . ha elalszom, jelenj meg álmamban ugy, a milyen majd leszesz férfikorodban, a milyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek! Pest. márczius 17.1848. Evek óta csaknem kirekesztőleges olvas­manyom, reggeli és esteli imádságom, minden­napi kenyerem a franczia forradalmak története, a világnak ez uj evangyelioma, melyben az em­beriség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez-jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem! A tűzokádóhegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam! Igy vártam a jövendőt, vártam azt a pilla­natot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kinszenvedésök helyét .... vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanúbizonyságaim erre a költemények, melyeket több mint egy év óta irtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből — vagy ha ugy tetszik, nevezzük állati ösztönnek, — mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkodáshoz. Ezt több­ször leirtam, még többeknek elmondtam. Senki sem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, átaljában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást élt bennem ama hit, s ugy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyat­kozás előtt. Politicai életünket távolról néztem vagy rá sem néztem, a miért részint egyoldalúsággal, részint bűnös egykedvűséggel vádoltak. A rövid­látók ! Én tudtam azt, a mit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politica kurjogató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetke­zendő viharnak első lehellete elsöpör ; tudtam, hogy ők nem azon nagy szinészek, kik a világ szinpadán az újjászületés óriási drámáját elját­szák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a színpadra székeket és asztalokat hordanak. Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tor­nyába a csillagász, s a földről az égre vetettem szemeimet, a jelenből a jövőbe. Egyszerre lesza­kadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő .... a forradalom kitört Olaszországban! A mint nézték a jövendőmondók a gyer­mek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen uj meteort, ezen déli­fényt, mely születésekor is nagyobbszerü volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt irva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot. És ugy lőn. Olaszországban tölté gyermek­ségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, s onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeru­zsálem templomából. Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos­Fülöpöt elűzték s Francziaország respublica!... Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte .... rohanta meg e hir szivemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. Vive la republique! kiálték föl, azután némán merően álltam, de égve, mint egy láng­oszlop. A mint eszméletemet visszanyertem, egy aggalom kezdett bántani, — a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, mig én haza érek ! nélkülem kezdőd­jék a forradalom' hah! Nyakrafőre siettem a fővárosba .... resz­ketve, lélekzet nélkül értem haza .... Átalános volt a lelkesedés, de még semmi nem történt. . . . Nagyot lélekzettem, mint a búvár, midőn a viz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Német­országba, egyre tovább harapózott; végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset! .... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd, és nem tett. Pesten márczius 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyűlésben inditványoztatott, hogy a tizenkét pont petitioképen fölnyujtassék a ki­rálynak, még pedig rögtön, de az akkor virág­zott táblabirói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, ugy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy igy történt .... micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, liogy köve­telni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! ... a fejedelmek ugy sem adnak soha semmit, azoktól, a mit akarunk, el kell venni. Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyű­lésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét, vagyis eredménytelenségét, nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallattára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem. 7 OÖ Az éj nagy részét ébren töltöttem felesé­gemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis fele­ségemmel, ki mindig buzditólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra 7 O O emelt zászló. — Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell, és mindjárt holnap .... hát ha holnapután már késő lesz! Logicailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót! .... azt fogjuk tenni! a többit az istenre bízom; és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetieket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vivnunk a sajtószabadságot, és ha lelövöldöznek? isten neki! ki várhat ennél szebb halált? E gondolatokkal aludtam el. Korán reggel . . OO az ifjak kávéházába siettem. Az uton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz, s Ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy busán politizáltak. Bulyovszki Gyulát, ki közöttök volt, meghittam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, mig vissza nem jövünk. Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabaditásáról. Társaim bele­egyeztek. Bulyovszki és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl és alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hado­nászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé a nélkül, hogy valamelyikünket megsér­tett volna. — Jó jel! kiáltánk fel egyhangúlag. A mint a proclamatió elkészült, és induló félben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? — Szerda, felelt egyik. — Szerencsés nap, mondám, szerdán háza­sodtam meg. Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta fel, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. (A nemzeti dalt két nappal előbb, márczius 13-kán irtam azon lakomára, melyet az ifjúság márczius 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Mig én az egyik asztalnál a nemzeti dalt irtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.) A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi iljuságot s majd teljes erő­vel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, a mint az utczára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a viz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét felol­vasta Jókai a proclamatiót, és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és'lelkesedésben egyaránt perczenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professzor, és ezt mondta nagy pathossal: — Urak, a törvény nevébe Többi szavait elnyelte a sokaság menny­dörgő kiáltása s a tisztelt tanár többé nem

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék