Vasárnapi Ujság – 1877
1877-06-03 / 22. szám - Indali Gyula. Barnult avar 338. oldal / Költemények
342 VASÁRNAPI ÚJSÁG. A sírkő négy oldalán a következő föliratok olvashatók: A homlok-oldalon: Itt nyugosznak az 1849 május 21-én Budavára bevételénél elesett vitéz honvédek porai. Áldás emlékükre! A hátsó oldalon: Az 1848/9-ki honvédek emléke éljen örökke! A jobb oldalon: A honért és függetlenségért vérzettek el. Végre a negyedik oldalon : Felállította a budai honvédegylet által kiküldött bizottság 1877 május 21-én. A közönség — közte Damjanics tábornok özvegye — körül állotta a síremléket, mire előlépett dr. Szénássy Sándor, 1848/9-ki honvédfőorvos s az emlékbizottság elnöke, és rövid, egyszerű beszédben emlékezett meg az itt nyugvó bajtársakról. „Ide gyültünk, úgymond, hogy áldást és békét kívánjunk a hősök porára s a nemzet kegyeletéből lerójuk szent tartozásunk egy részét irántok." S ezzel előadta a síremlék történetét, melyből átvesszük a következő adatokat. A buda-óbudai honvédegyesület által öt év előtt kiküldetett egy bizottság, hogy a nemzet e czélra kegyűlt adományaiból oszlopot emeljen a Buda ostrománál elesett honvédek emlékének — addig is, míg a fővárosi közönség s a nemzet lelkesebbjeinek támogatásával sikerülend a tervezett nagyobb szabású csataemléket felállíthatni. Az emlékbizottság két rendbeli folyamodására, melyben a csataemlék méltó és azt megillető hely kijelölését kérte, olyforma elutasító választ nyert, hogy a sírkertben, az elesettek sirhalmai fölött állittassék föl az emlék. A bizottság följebb folyamodott e határozat ellen, kérve a csataemlék megillető helyéül valamely köztérnek kijelölését; de, mig erre végleges határozat érkeznék, addig is kötelességének ismerte nem hagyni e megszentelt helyet sem jeltelenül, s elhatározá e sirkő felállítását, hogy fenntartsa az itt nyugvók emlékezetét addig is, mig megjövend az idő, mikor az ezerekbe kerülendő nagy csataemlék Magyarország fővárosának köztereiről nem lesz a sírkertbe utasítható, mely sírkert már csak néhány évig marad meg temetőnek s néhány évtized nyomát is eltörli, s az itt található emlékkövek halomra döntetnek, vagy legjobb esetben a muzeumba kerülnek. Igy támadt e síremlék, mely nem akar egyéb lenni, mint ideiglenes jelzője e nap hősei dicsőségének. A szóló fölemlitő beszédében, hogy a csataemlékre eddig elé begyült összegből levonatván az összes kezelési, levelezési költség, ugy szintén az e napon szokásban volt requiem és a sírhantok fenntartásának, tisztogatásának , kővel körülrakatásának költségei : összesen 408 frt, az emlékminta elkészítéséért kifizetett 200 frt, s végre a Gerenday Antal szobrász részére, a sírkő hazafias áldozatkészséggel a legcsekélyebbre szabott költségeinek fejében kifizetett 458 frt, s összesen tehát 1066 frt, a takarékpénztári kamatokkal együtt még mindig 8260 frt marad a csataemlék költségeire, melyhez hozzá számíttatván a még künn levő nagy számú gyűjtőivekből remélhető adakozás: remélhető, hogy nem sok idő kelend, mikor oly alap lesz együtt, hogy abból szabadságharczunk Buda váránál elesett hőseihez méltó csataemlék lesz állitható. E szavakkal végző beszédét: „Ne csak hideg kő jelezze az 1848/9-ki honvédek emlékét, hanem meleg keblekben is éljen az, s virágozzék kedves hazánk örökké!" A beszéd után a budapesti polgári dalkör elénekelte a Szózatot a Gerenday által leleplezett emlék előtt, s azután Feleki Miklós tartott meleg, hazafias beszédet a „dicsőült hamvakhoz" intézve szavait. „Mint az igaz muzulmán Mekkájához — igy szólt, — ismét elzarándokoltunk dicső halálotok ez évfordulóján sírotokhoz, az enyészet e bús lakához. Nem azért, hogy leróvjuk köteles tartozásunkat, mert ez soha le nem róható, hanem azért, hogy fáradságos napi munkánk után fellelkesedjünk sírotoknál, hogy emléketeket átadhassuk az ifjabb nemzedéknek, hogy az viszont, oly tisztán és kegyelettel adhassa át azután a következőnek, mint a mily kegyelettel mi, veletek egy eszméért, egy sorban küzdő bajtársak őriztük azt". Feleki beszéde után a dalárda a Hymnuszt énekelte. Jámbor Endre mondott végül beszédet, kifejezve reményét, hogy a polgárok, az országgyűlés, a kormány, az uralkodó egyetértése nem sokára oda juttatják a csataemlék ügyét, hogy az a dicsőültekhez méltóan magasodhatik bármelyik dísztéren. Végül hazafiúi indulók dalainál szétoszott a közönség. A 1848/9-ki honvédek és a honvéd menedékház tagjai, kik az ünnepély alatt sorfalat képeztek a síremlék körül, testületileg vonultak el ünneplő egyenruhájokban. Fény, külső pompa, nagy közönség nem volt jelen. Szerényen folyt le a szertartás, de annál meghatóbb ünnepe volt igy a kegyeletnek, melynek e most emelt oltára körül összegyülekeztek, a kik hiven ápolják szabadságharczunk emlékeinek soha ki nem alvó vesztalángját. ^ Barnult avar . . . Barnult avar búsan susogja: „Nézd, én valék a zsenge pást!" Haraszt csörög: „Én voltam egykor Árnyas berek fris lombja, lásd!" Szálló pehely mond: „Fészek enyhe, Gyönyör párnája voltam ám!" Száraz virág szól: „Rózsa voltam, Május mosolygó hajnalán!" A szél süvölt: „Ifju tavasznak Meleg fuvalma voltam én!" A csönd sóhajt: „Dal voltam egykor !" Az árny susog: „És én a fény!" Savar, haraszt, szálló pehelyke, Száraz virág, szél, csönd, ború, Egyként zokogják: „Oh a végzet Milyen sivár, mily szomorú!" S ködön keresztül im az égből Egy büszke csillám átragyog: „Én csillag voltam a tavaszban, És mostan is csillag vagyok!" Indali Gyula. Déryné naplójából, x. A közelítő. A kútnál. A megzavart nyugalom. Ostrom mindenfelől. Én Déryt soha nem szívelhettem, mert pedig minden ember szerette őt, mert igen mulatságos, jó időtöltő ember volt. De én épen ezt nem szerettem benne s ha dicsérték előttem, mindig csak azt mondtam: Oh az a csúf nagy orra ugrifüles ! — De igen becsületes ifju, — mondák, — nem korhely, nem iszik, nem kártyás, nem dohányoz; minden erény megvan benne, és nemes ember. Ez igaz is volt mind, de én őt mindezek mellett se szívelhettem. Azt mondák a többi lányok: „No meglásd, ez lesz a te férjed!" Már akkor oly méregbe tudtam jönni, mint egy szárnyas egér, és csakis akkor voltam mérges, ha róla beszéltek előttem. Murányiék most már nagyobb szállást béreltek. Lampel asztalosok is változtattak szállást, és épen az „Arany szitában" bérelték ki az épület hátulsó részét Fáyéktól. Amint ezt meghallottam, nem szóltam semmit, de gondoltam magamban : „Csak ti menjetek oda lakni, — de velem ugyan nem!" — Teresa mama, én megint magokhoz jövök lakni,— ezzel léptem be Murányiékhoz, — én nem lakom abban az udvarban, ahol az a szeles lakik. — Gyere lelkem, — mondá Murányiné, — tudod, hogy én mindenkor szívesen fogadlak. Én hát ismét ott laktam Murányiéknál. De itt ismét meggyűlt a bajom. Murányiné is , én is igen szerettünk olvasni, de nappal nem igen értünk rá. Murányiné még azonfölül a gyermekekkel is el volt foglalva, — kivált a sok foltozás ! Én néha csak loptam egy kis időt magamnak és fölolvastam. Épen erről panaszkodtunk valakinek. Erre Déry hirtelen odaugrik Murányinéhoz: — Noha mind a ketten megcsókolnak, ugy én minden délután eljövök s fölolvasok magoknak estig is, s szép könyveket veszek. Magok varrhatnak az alatt. Én félrementem onnan s csak annyit mondtam: „jaj !" Murányinét hallottam mondani: — Maga bolond! majd adok én magának csókot, — s azzal elkezdte kergetni a szobában, s jókat püfölt rajta. Mikor Déry elment, mondom: — Teresa mama, ha maga elfogadja a Déry ajánlatát, én akkor nem tudom, mit csináljak. — De hát miért haragszol oly nagyon reá ? — Nem tudom, — mondom, — de kiállhatatlan a modora előttem. — No de az nem szép! Te nagyon visszataszító módon viseled magadat irányában. — Ha látja, ne szóljon hazám, — mondom,—azt akarom ne álljon utamba, ha előtalál. Mert azt megtette. Ha föl akartam menni a színházba öltözködni, épen oda állott a lépcső aljára, mintha oda czövekelték volna. És én nem mentem föl, míg ott állott; már néha meg is késtem, még se mentem, ugy ki nem állhattam. Egyszer Murányiék elmentek hazulról s csak a gyermekek maradtak honn. Én kértem Murányinét, engedné meg a cselédnek, hogy délután mosson ki nekem egy fehér mousseline-ruhát holnapra a színpadra, s mutatom a ruhát. — Hiszen tiszta még ez, — mondá Murányiné, — csak egyszer volt rajtad. Csak kivasalod s megvan. — Oh nem, nem! én igy föl nem veszem! Sokkal szebb, ha újra keményitve lesz. — No ha épen oly hiu vagy gyermekem, hát csak mosd ki szépen magad; én már a cselédnek dolgot adtam. Én nem tudtam mosni. Csak néztem