Vasárnapi Ujság – 1877
1877-01-28 / 4. szám - Damjanich Jánosné és a magyar gazdasszonyok egyesülete (arczképpel) á–r 50. oldal / Élet- és jellemrajzok
50 VASÁRNAPI UJSÁG. 4. SZÁM. 1877. XXIV. ÉVFOLYAM. borítja e gyásznapot örökre, de homálya alól mint csillag ragyog ki a csaták hősének rendithetetlen bátorsága a halállal szemben, szerelme fiatal nejéhez s bizalma hozzá, melyet az utolsó éjszakán hozzá intézett buncsulevelében s a számára irt és mélyen vallásos kedélyről tanúskodó imában oly meghatóan fejez ki. A rettenetes csapás mélyen megrázta a fiatal nő kebelét, de nem törte össze szilárd lelkét. Kitől az ég elvette boldogságát s még a családi örömet is megtagadta : miben keressen vigasztalást oly női szív ? Emlékeiben először, s ez emlékek édes és fájó táplálékát szívta Damjanich özvegye éveken át, elvonulva a világtól, saját fájdalma mély fátyolába burkolva. De még a gyógyíthatatlan sebek is behegednek s mélyebbre vonulnak idővel. S a nő, ki éveken át csak saját fájdalmából és emlékeiből táplálkozott, megtalálta a legnemesebb, s hozzá — múltjához és nevéhez legméltóbb utat, melyet a gondviselés irt elébe, hogy maga elvesztvén boldogságát, mások boldogitásában keresse azt föl ismét. A női jótékonyság forrásai keresésében ily ellentétekre bukkanunk gyakorta. Nem említve azokat, a kik hiúságból s hogy a lapokban följegyeztessék nevök, állanak a templomok perselyeihez, vagy épen a jelmezeiket ragyogtató bálteremek rendezőségébe: a nemes forrásokból származó női jótékonyság is két ellentétes okra vihető vissza. Aki boldog, dúsgazdag, a nyomorult szenvedőnek is akar valami részt adni abból; a boldog anyának, ki szeme fényeként nézi saját gyermekeit, megesik szive az árvákon. De szintoly gyakori az ellenkező is : ki mindig gyászban jár maga is, fogékony az idegen — s az övétől egészen különböző nemű szenvedés iránt is, és kényeket letörölni siet, hogy az e fölött érzett öröm enyhítse legalább némileg a magáéit is. 1861. elején Lukácsy Sándor a ,,Kertészgazda" czimű lap szerkesztője egy ,,Nemzeti gazdasszony-egylet" létesítése iránt tett indítványt. A felhívást siker követte, s már azon év márczius 15-én, megalakult Damjanichné elnöklete alatt az egyesület, s első ténye egy gazdasszonyi kiállítás rendezése volt. Alapszabályai, az akkori helytartóság a ,,Nemzeti" jelzőn fennakadván, az egyébiránt helyesebb „Magyar gazdasszonyok egyesülete" czím alatt nyerték meg a hatósági megerősítést. Az egyesület a női hivatások betöltését tűzte czélul maga elébe, és pedig az anyai, hitvesi s gazdasszonyi, és a honleányi hivatás teljesítését egyaránt, s ezt egyfelől kiállítások és versenyek rendezése, jutalmak kitűzése, — másfelől árvaházak, óvodák, bölcsődék, növeldék állítása által kívánta elérni. Ily valódi (reális) és életrevaló alapokon nyugodott, kezdetétől fogva azon egyesület, melynek élére Damjanich János özvegye, pályatársnői bizalmából, de saját szive sugallataként is állíttatott. S bár a kezdet nehézségei eleinte sokakat elcsüggesztettek, voltak akik visszalépni s mint nem sikerült kezdeménnyel felhagyni is akartak. Damjanichné szilárdsága összetartotta az egyesületet és semmi nehézség által el nem riasztva, kivívta azon fényes eredményeket, melyek ma átalánosan el vannak már ismerve. Az egyesület első közgyűlése 1862. márcz. 15-én tartatott meg, s ott elnöknek egyhangúlag Damjanichné, alelnököknek Simig Istvánné és Vojnics Jakabné választattak meg, kik azonban mindketten, egy év alatt visszaléptek. Az első választmányban oly köztiszteletű nevekkel találkozunk, mint gr. Batthyány Lajos özvegye, Bezerédj Istvánná, Bohusné Szögyény Antonia, Pázmándy Dénesné, Hollán Ernőné, gr. Nádasdy Lipótné, Kralovánszky Istvánné, Braun Lajosné, stb. E nőkkel, s különösen a leköszönt alelnökök helyére megválasztott Hollánné és Braunné, mint tizenkét éven át buzgó és tevékeny alelnökökkel, kezdette meg és folytatta Damjanichné azon közhasznú és áldásos munkásságát, mely egyfelől a gazdasszonyi, — e valódi ősmagyar női — erénynek fejlesztésére, de másfelől az árva leányok nevelésére oly sokat tett. Ez utóbbi téren tett áldozatok s kivívott sikerek azok, melyek a magyar gazdasszonyok egyesületének s különösen Damjani clménak is, érdemkoszorujában a legszebb gyöngyül ragyognak. Mindjárt fenállása első évében, 1862-ben elhatározta az egyesület választmánya egy leány-árvaház felállítását. Semmiből? Nem; saját buzgalma és a társadalmi jótékonyság kimeríthetetlen forrásából. A megkívántató tőkéhez az első alapot egy 1863 márcz. 22-én a nemzeti muzeum termében rendezett hangversenynek 800 frtot csak valamivel felül haladó jövedelme szolgáltatta. Ekkor már folyamatban volt egy jótékony czélú sorsjáték rendezése is, mely a sanyarú évek kedvezőtlen viszonyai miatt több izben elhalasztva, csak 1865 végén volt foganatosíttatható, s a tervezett árvaházra mintegy 20,000 forint tiszta jövedelmet hozott. S ez összeg már elég volt azon szerény telek és ház megvételére, átalakítására, és felszerelésére, mely a városliget szélén, az akkor „Meghosszabbított három dobutcza" nevet viselő, még nagyobbrészt beépítetlen sorban, a magyar gazdasszonyok egyletének leány árvaháza neve alatt 1868-ban junius 6-án ünnepélyesen meg is nyittathatott, a nélkül, hogy az egyesületnek az alapitóktól befizetett tőkéje vagy a rendes tagok évi járulékaiból befolyó jövedelme megtámadtatott volna, de az egyesek jótékonysága s áldozatkészsége, különösen a felszerelési tárgyak ajándékozása által, annál inkább igénybe vétetett. Saját épületében volt tehát az árvaház, holott addig is, a folyó jövedelmekből már előbb tíz, azután húsz árvaleány, részint az irgalmas nénéknél, részint a protestáns árvaházban volt felvéve s ellátva. E 20 árvaleányka lőn az 1866-ban megnyílt intézetben először elhelyezve. De a felvételért folyamodók száma évről évre szaporodott, s a hely csakhamar szűknek mutatkozott. Maga az eredetileg megszerzett telek csak 1200 • öl területű levén, a rajta álló szerény épületnél nagyobbnak alig adhatott volna helyet. Áruba bocsáttatván azonban az épen két akkora (2400 • öl) terjedelmű szomszéd telek, a gazdaszonyok egyesülete ismét csak saját buzgalmában s a társadalom jótékonyságában bízva, belevágott a telek megvételébe (22 ezer forinton) s az 1871 évi közgyűlés, a választmány indítványára, elhatározta, hogy az árvaházat, a háromszorosra nagyobbodott telken 100 árvaleány befogadására építi ki. És újra hozzá fogott a gyűjtéshez; igénybe vette saját évi jövedelmeit, sőt tőkéit is, mert gyarapodása oly nagy volt, hogy míg 1872-ben csak 16 volt az alapítók száma, 1863-ban 71-re, 1865-ben 112-re, 1867-ben 167-re, 1869-ben 233-ra, 1871-ben 250-re szaporodott az. (1876-ban az alapítók száma már 319-et ért el). A rendes évdíjas tagok száma is hasonló arányokban növekedett évről évre, valamint ennek következtében az egyesület pénzereje is, mely 1861 végével negyedfél száz forintnál kevesebbet tett, 1875-ben pedig közel 35 ezer frtra emelkedett. E számok ékesszólóan hirdetik a magyar gazdasszonyok fáradhatatlan kitartását, s hogy a bennök foglalt dicsbeszédből a legtöbb Damjani címét illeti meg, bizonyításra sem szorul. Az 1871 -ben elhatározott nagyobbszerü építkezés azonban csak 1875-ben foganatosíttathatott s 1876-ban fejeztetett be, s a f. évi januárban avattatott ünnepélyesen föl azon árvaleányház, mely a most már Damjanich nevét viselő utczában, a magyar gazdasszonyok egyesületének jótékony munkásságát oly hathatósan hirdeti. Jelenleg az intézetben 78 növendék van elhelyezve, és négy elemi s két polgáriskolai osztályba beosztva; az intézet azonban 100 árvaleány befogadására van berendezve s ellátva. Évenként 100 árvaleány áldása keresi az eget, a mindenható trónját jóltevőiért, 100 árvaleány mentetik meg a nyomor, talán a bűn és elaljasodás örvényeiből s adatik vissza a társadalomnak. S pedig a magyar gazdasszonyok egyesületének jótékonysága nem csupán az árvaleány-ügyre terjed ki. Felkarolta az, időnként, a hazai nyomor és csapások egyes eseteiben, a jótékonyság minden irányú kötelességét. Alakulásának már első évében, az aldunai vízár által okozott nyomor egyhitésére adakozásokat gyűjtött s egy nagyszerű bazárt rendezett, melyben legnagyobb részt jótékony adományokból bejött tárgyakat az egyesület hölgyei magok árusítottak el, s ez által oly tetemes összeget, mintegy 21,000 forintot gyűjtött s egybe, hogy abból egy egész hajót, élelmiszerekkel megrakva küldött le s azokat a helyszínen saját tagjai által osztatta ki. 1863, 64, 65, 66. és 1871. években az aszály-, s Erdélyben és a Bánságban a vízáradások által károsultak részére mind annyiszor gyűjtéseket eszközölt, bazárokat, hangversenyeket, sorsjátékokat, a tárosban évenként levesosztást, stb. rendezett — s összesen nem kevesebb, mint másfél százezer forintot megközelítő összeggel járult a nyomor enyhítéséhez. Az utóbbi években az állam is, látván az egyesület áldásos működését, évenként kétezer frttal segélyezi azt. Jobb kezekre alig is bízhatná e jótékonyságra szánt filléreit. Mennyi köny töröltetett le, e nemes és kegyes kezek által! Pedig ha van harmat, mely nem hull a porba, hanem a felszívó napsugáron égbe száll, az árvák és nyomorultak letörült könye az, mely áldásban tér onnan vissza a jótékony kezekre. Ily áldás követi minden léptét ama nemes keblű nőnek is, ki a sors által feldúlt életét a jótékonyságnak szentelte s önmagát és sorsát jótétemények és azokért nyert áldások által békítette ki az éggel! —á—r—