Vasárnapi Ujság – 1877
1877-01-28 / 4. szám - Hatem bej paripája. Történeti beszély. P. Szathmáry Károlytól 51. oldal / Elbeszélések; genreképek - Dömötör János költeményeiből: Az égő tűz 51. oldal / Költemények - Dömötör János költeményeiből: Ismét nálam voltál 51. oldal / Költemények - Dömötör János költeményeiből: Sohaj 51. oldal / Költemények
2. SZÁM. 1877. XXIV. ÉVFOLYAM. Dömötör János hátrahagyott költeményeiből. Ismét nálam voltál... Ismét nálam voltál, hozzám jöttél ismét; Oh hát nem feledtél, szeretsz hát ma is még, Oh hát csak rágalom a büszke gyűlölet, Melyet a hit szárnya hord felém felületi ? Ha nappal nem jöhetsz, eljösz hozzám éjjel, Álmom elárasztod földfeletti kéjjel S üdvöt osztogatva oltod szenvedésem, Boldog virradattá teszed ébredésem, Eltűnsz, ha ébredek, oh de nálam marad Mosolygó szemedből rám hintett sugarad, S kezemben a fegyver gyilkossá nem válik, Elzárod az utat tőlem a halálig. Oh szét nem zúzhatom e hitvány homlokot, Mig érzem, hogy lelked hő csókja ragyogott, És föl nem téphetem e szakgatott keblet, Mig éltet önt belé a te hiv szerelmed. Oh jöjj, jöjj el hozzám, utamat támogasd, Bársonyos kezeddel fejemet simogasd, Gyógyító kezeddel bánatom édesítsd, Mosolygó szemeddel homlokom fényesítsd. S ha nappal nem jöhetsz, jöjj álomban éjjel, S adj erőt küzködnöm viharral, veszélylyel, Adj erőt, hogy éljek, a mig megismered, Hogy e szív igazán, örökké hűn szeret. Ne félj álmaimtól, csendes, nyugodt vagyok, Mig látásim között tündérképed ragyog, Ne félj álmaimtól! Legzordabb éjjelem, Szűz hajnalra válik, ha lelked megjelen, Ne félj álmaimtól. Csak jöjj mosolyogva, Bűn, vétek eloszlik bűvös mosolyodra. S szárnyát terjengető bánatos lelkemet A remény egy szálán százszor megkötheted. Oh jöjj ! Tudom, éjjel nincs otthon nyugalmad ! Szived hívogató számra, tudom, hallgat. A büszke hiúság, bár vágya tömérdek, Nem kötheti lelked semmi földi érdek. Eltűnik álmodban sziveinknek gátja, Ha két magasb lélek egymást tisztán látja. Oh jöjj ! Álmaimból ha elmaradsz egyszer, Reszkető kezemben eldörren a fegyver. Az égő tűz. Azt hittem, hogy nincs is bennem, — Pedig hogy ne volna ! ? Milyen hamar lángra lobbant ! Ki is hitte volna ? — Édes lángja ugy hevit, melegit, Hogyha nézem szép szelid szemeit. Hallgat, hallgat és reám néz, — Csak ide ne nézne ! Hiszen ugy is meg vagyok már Teljesen igézve! Azt sem tudom, igazán, mit tegyek? Maradjak-e? Nem , megyek, elmegyek. Hosszú útam van nekem még, Sokat kell még tennem, Mig enyémnek nevezhetlek, Édes szép szerelmem. E tűz vezet, bátorít, melegít a nagy úton , szivedig, kezedig. Sóhaj. Rég beomlott sziklavárak Felépülnek könnyedén, De ott porlad, aki meghalt Sülyedt sírja fenekén. Rengetegben lezuhant fa Vén gyökérből újra kel, De a holtnak sírja zárját Semmi kulcs se nyitja fel. . Tengerekről égre szállt csepp Harmatgyöngyben visszaszáll, Oh én édes angyalom, hogy Végkép csak te távozás. * Elhunyt barátunk irományait rendezve, azok közt számos, eredeti és fordított, részint befejezett, de ki nem adott, részint még töredékben levő költeményre is akadtunk. Lesz talán mód, hogy a korán elhunytnak prózai és költői dolgozatai összegyűjtve is megjelenhessenek valamikor ; mi ezúttal csak néhány kisebb darabot mutatunk be a meg nem jelentek közül. — Szeri.. VASÁRNAPI UJSÁG. 19 Hatember paripája. Történeti beszély. P. Szathmáry Károlytól. IV. Már két hó óta mindennap megújult a véres küzdelem a két ellenséges tábor között. Ezrei és ezrei feküdtek már a bajnokoknak a csatatéren, s az Eufrat apadó vize mindennap véresen hömpölygete odább fölzavart hullámait. Isteni és emberi munkára nem gondolt többé senki, csak a halál véres kezű istenének tett mindennapi áldozatot. Védők és ostromlók száma a sánczokban és azokon kívül napról-napra fogyott; fogyott az élelem is, s a körülzárolt Ali éjjeli kicsapásokkal az ostromseregen áttörve igyekezett megszerezni élelmét. Egy ily éjjeli kirohanás vad riadalma verte fel egy sötét éjszakán az ébren alvó Hatemet, figyelmes őrei sátrába rohanva jelenték, hogy a kitört sereg Abdullah megfogyatkozott csapatát támadta meg. Egy percz elég volt, hogy fegyverét magához ragadva lovára kapjon; a következőben már Abdullah sátrai között volt, hol javában folyt az éji harcz. A sebesült Ibrahim és bajnokai oroszlán módra küzdöttek, de a sokkal nagyobb számú ellenség, mind nagyobb tért nyert, s már lángban állott a sátrak egy része, melyek borzalmas világánál épen a sejk sátra előtt folyt a kétségbeesett küzdelem. Hatem azon pillanatban ért oda, midőn Ibrahim alatt egy reávetett gerely szúrása által összerogyott a gyönyörű fekete mén s gazdáját maga alá temette. A zavar e perczét felhasználva, többen ugrottak le lovaikról az ellenség lovasai közül s kivont karddal rohantak be Abdullah sátorába. Hatem átlátta a veszély sürgető nagyságát s a külső harczot bajtársaira bizva, a sátorba rohantak után ugrott, kik ellen az ősz sejk ereje utolsó megfeszítésével védelmezte magát. De Hatem megjelenése künn és benn megforditá a harcz koczkáját: kivülről a támadók támadottakká válván, jajveszékelve robbantak szét, mig benn Hatem kétélű szekerczése a meglepett rablók közül kettőt azonnal leteritett, mig a többiek rémülten hagyák ott a sátrat. — Atyám élsz-e még — kiált a lova alól kiszabaditott Ibrahim a sátorba rohanva, — künn vége van minden bajnak, csak a sátorok oltását kell befejezni még. — Elek — mond felindulástól reszkető alakkal Abdullah — s hogy még élek, azt Hatemnek köszönhetem. — Uram sejk — mondja Hatem tiszteletteljes meghajlással — amit tettem bajtársi kötelesség volt; egyúttal gondolom, hogy a második fejet is visszaadtam a hovár törzs részéről. Az ősz sejk kezet nyújtott s épen köszönő szavakat akart rebegni, midőn a sátor hátulsó részéből a Szelima szolgálatára szolgált hölgyek rohantak elő s Abdullah lábaihoz vetve magokat, egyikök kétségbeesetten sikoltá: — Nagy főnök, leányod e pillanatban elraboltatott Abdullah fejéhez kapva megtántorodék s aztán fia karjaiba hanyatlott, de Hatem, mint villám szökött ki a sátorból és ugrott a szolgájától tartott lova hátára, körülhordozván szemeit a sátrak lángtengerében, ha valahol Szelima elrablóját fölfedezhetné. Szivébe kétségbeesés szállott, rablónak és leánynak semmi nyoma ! Kétségbeesetten repité Szellőjét a legközelebbi halomra s innen a másikra, harmadikra, ha sas szemei az éj sötétében valahol az imádott leány alakját fölfedezhetnek ... Hasztalan, sehol semmi! Végre ugy rémlik előtte, mintha lenn az Eufrat partján egy-egy fehér pont villanna föl s e reményt nyújtó jelenség elég arra, hogy mint zivatar vágjon le a holtakkal fedett csatatérre, nyilirányba követve az egyre közeledő pontot, melyben végre csakugyan fölfedezé a leányt és elrablóját. Most tudta csak becsülni nemes ménét, mely előtt nem volt gát, nem akadály s mintha érezné, hogy lábaitól gazdája élete, boldogsága függ, képzeletet fölülmúló sebességgel rohant a gazdája által adott irányban. A rabló észre vette, hogy üldöztetik s kardja élét sem sokalta, hogy lovát gyorsabb vágtatásra birja, de lova jelessége daczára nem szállhatott versenyre Szellővel, s előre látható, hogy csak perczei vannak. Szerencsére a kétségbeesés nem engedte meg a belátást, lova azon pillanatban rogyott össze kettős terhe alatt, midőn gazdája,Hatem szekerczésétől találva élettelenül hullott az Eufrat homokjára. Hatem sietett a rémültében elalélt leányt tüszkölő és kapáló ménére emelni, s Szelima kezét megfogván, gyalog indult meg derék paripája mellett, mely a könnyű teher alatt déleregen léptetett, mintha érezné, hogy ura megmentett boldogságát viszi hátán. Darabig csendesen és szótlanul mentek egymás mellett, Szelima csak lassanként tért vissza rémület okozta ájulásából. A késő hold most kelt fel Arábia sivatagja felől, s a leány felismeri megmentőjét. Bársony ujjacskái szorításán érezte meg Hatem a leányka magához térését. Egy nehéz sóhaj szakadt fel az eszmélő Szelima szivéről, aztán megszólalt: — Kedves Hatem! Te vagy ? ... Szabaditóm. — Hogyan? honnan ismersz te engem ? — Milyen régen, — zengett Szelima ezüst csengésű hangja, — nem emlékezel-e, midőn fenn a Zab folyó partján először száguldottál föl atyám sátoráig ? — Emlékezem, — mond Hatem — s emlékezem ama sikoltásra is, melyet akkor hallék, midőn atyádtól, halálra üldöztetve, a folyó hullámai közé szöktettem. — Az én voltam — mond Szelima élénken. — Csodálatos — felel Hatem — s nekem úgy tetszett, mintha a folyam túlpartjára érve atyád sátora árnyában fehér kendő lobogtatását láttam volna. — Az is én voltam — árulja el magát hirtelen a leányka, s mintha megbánta volna áruló szavait, hirtelen elharapta a szót. Sokáig némán haladtak egymás mellett, mindketten egymás szivébe láttak, s a viszonzott szerelem boldogságát némán élvezték. — De az mégsem szép, hogy én kényelmesen üljek és hősi megszabadítom gyalog bugdácsoljon a hantok között. Ülj fel tiszteletre méltó Hatem, nem illik, hogy a hadsereg első lovagja gyalog lépdelje át a csatatért, melyen annyiszor látta dicsőségét a felkelő és lemenő nap. *