Vasárnapi Ujság – 1877
1877-04-01 / 13. szám - A husvéti pirostojások. Rónaszéki 202. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - Kossuth az arczképeiről 202. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
202 VASARNAPI UJSÁG. 12. SZÁM. 1877. XXIV. ÉVFOLYAM. Mi csak hódolunk és — hallgatunk. De minden nagy hódolatunk mellett sem tagadhatunk el egy szörnyű nagy hibát, melyet az isteni művésznőben, legmélyebb sajnálkozásunkra, felfedeznünk fegyvertelen szem nélkül is sikerült. Igen nagy hiba. Hiányzik benne valami, hogy a mi szemünkben tökéletes művésznő legyen. „Mi hiányozhatik Pattiban ?" — fogja kérdeni a megbotránykozott olvasó. „Nem elég szép talán?" — Oh, szebb a barna angyaloknál. — „Talán a szeme?" — Dehogy! hiszen ehhez a szemhez az „ökörszemű" Juno tekintete valóságos pislogás, afféle, amit a miskolczi kocsonya tett közmondásossá. — „Hát ? a termete?" — Szent isten, dehogy az hisz erről a hajlékony, légies, csupaideg termetről a szilfidek vehetnének mintát. — „Csak nem a hangja ?" — Dehogy, dehogy! hiszen ez, amiben utolérhetetlen. — „Tehát a játéka, taglejtése, mozgása, arczjátéka?" — Nem, nem! Ezekkel a hang nélkül is a legnagyobb művésznőknek volna egyike. Énekelne a kezével, lábával, szemével, minden izével. „Hát akkor mi az a nagy hiba?" — Az, hogy nem — magyar. * Még egy esztendőben se jutott ki Budapestnek olyan busás osztályrész a zene élvezetből, mint ez idén. Alig van világhírű művész, aki meg ne fordult volna fővárosunkban ez év alatt. Itt volt Wilt asszony, a bécsi opera páratlan erejű hang felett rendelkező soprán énekesnője , Donadio az ő üvegstaccatóival; Nilsson a svéd csalogány, ki, ha Patti a verőfényes nap, ő a holdvilágos éj; itt volt Ehnn kisasszony, Labatt és Hablavetz, a bayreuthi Wagner-ünnepélyek hősei,— aztán itt volt Wieniawszky, Sarasate a hegedűjével, Popper a gordonkájával, Menter Zsófia a zongorájával, és hallottuk Lisztet, a zongorák királyát zongorán és ötszáz tagból álló ének- és zenekar élén. Nem kevesebb mint ötvenhét hangversenyben volt részünk ez idén. Tele volt a levegő aeolhárfa-hanggal s most itt van Patti, egy sereg művésszel, Nicolini-val, Strozzi-al stb. Nem sokára meghalljuk Trebelli kisasszonyt a nemzeti színpadon, a páratlan alténekesnőt, majd a jövő hónapban Gerster Etelkát, a magyar énekesnőt, ki most kocsiszámra aratja külföldön a babérokat, aztán megint Donadiot, majd végre júniusban Lucca Paulinát, aki még Pattinak és Nilssonnak is erős konkurrencziát csinál. Úristen! mennyi hangjegy! Úristen! adj e tömérdek hangjegyhez elegendő bankjegyet nekünk! Junius Brutus: A húsvéti pirostojások. A keresztyénség minden felekezeténél már régesrégtől fogva dívik az a szokás, hogy a húsvéti ünnep másodnapján festett, hímes tojással ajándékozzák meg egymást az ismerősök, barátok, rokonok, kiváltképen a gyermekek azok, kiknek ebben legnagyobb részük van. Ha a krónikában lapozgatunk, úgy találjuk,hogy a tojás már réges régen majd minden népnél jelentékeny szerepet játszott. A legrégibb történet előtti idők mondái szerint az egész mindenség a világtojásból (Welter) keletkezett. Már az~ indok vallása.L £ £eut könyvében a Wédában is nagy szerepet játszik a tojás, s mint jelképi ékesség ott található az ősrégi egyiptomi sírokon, nemkülönben a zsidó zsinagógákban s a török mecsetekben, — sőt még maga a keresztyén egyház is fontos helyet jelölt ki számára; nem tekintette ugyan a teremtés, hanem inkább a megváltás jelképének. A Germánia éjszaki részén lakó ószászok a tojást a természet újraébredő éltének jelképéül tekinték, és a világosság, illetőleg a istennőjének a szűz Osterának tavaszi tavasz ünnepélyein tojással ajándékozták meg egymást. Hasonlót hittek és tettek az ókorban az Ázsia belsejében lakó persák is újévek beköszöntével — mely mindig a tavasz első napjával kezdődött — a kosünnepély (Nevruz Hamnal) alkalmával. Tudva lévő dolog az is, hogy a keresztyén vallás buzgó, fáradhatatlan terjesztői is mindenütt, ahol megjelentek, hogy az új isteni vallást hirdessék, a régi nemzeti hagyományaikhoz szívósan ragaszkodó népek szokásaihoz alkalmazkodtak és sokat tartottak meg azokból, amennyire azok a keresztyén vallás szellemével össze nem ütköztek. E tapintatos eljárásnak köszönhető egy részben a keresztyénség gyors, nagymérvű elterjedése. Természetes azonban, hogy e népszokások csakhamar keresztyén mezbe öltöztek, és a pogány szokások hovatovább mind inkább és inkább háttérbe szorultak s lassan-lassan eltünedeztek. Németországban régente a húsvét nem volt más, mint a pogány istennő Ostrea tiszteletére szentelt ünnep, sőt a húsvétot is (a keresztyén egyház értelmében véve) ez istennő után nevezték el Oster-nek, Ostrea ünnepének. De nemcsak Európa éjszaki, hanem déli részében is nagy szerepet játszott a húsvéti tojás. Itt e nevezetes ünnep megüneplésére alkalmat nyújtott a dioszkárok, Castor és Pollux születésnapja, kiknek ez ünnepnapon tojással áldoztak. A rege ugyanis azt mondja hogy azon tojásból származtak, a melyet róluk, Leda mint hattyú költött ki. E nap nagy ünnepélyességekkel volt összekötve: versenyfutás, birkózás és más egyéb mulatságokkal. A legnagyobb pályadíj egy arany vagy ezüst tojás volt. A szobákban, mezőkön, kertekben eldugták húsvéti nyul tojását s tréfa, bohóskodás s míg a zene hangjai közt keresték elő. A keresztyénség is adoptálta e tréfás tojáskeresést, s még most is civik ez kivált a németeknél, sőt még azon babonás tréfás hit sem halt ki egészen, hogy az a hajadon, ki a kertben a jól eldugott koronával ékített húsvéti pirostojást legelőször s megleli, az még ugyanazon év folytán férjhez megy, vagy legalább is megtartja kézfogóját. A tojásfestés eredete a régi korban gyökerezik. A zsidók már Gózen földjén való tartózkodásuk alkalmával ismerték, és a puskaünnep alkalmával mindig kedvesen látott vendége volt asztaluknak. A festés vereshagymahéjjal igen könnyen volt eszközölhető. Hogy e szokás innen szivárgott át a keresztyénség húsvéti ünnepébe is, az több mint valószínű. Itt azonban sokkal nagyobb jelentősége volt, amennyiben nemcsak egyszerűen befestették, hanem reá festették egyszersmind Krisztus kínszenvedéseinek minden jelvényeit is : a keresztet, a szögeket, a fájdalom nyilával átszúrt vérző szivet; — vagy a bárányi békesség zászlójával, galambot, pálmaágat stb. a Mind oly jelvények, melyeknek jelentősége magától értetődik. A húsvéti tojásnak van azonban még egy más, sokkal mélyebb értelmű jelképi jelentősége is. A tojás tudniillik (a régi pogány népek nézete szerint is) képe egy még csírájában eltemetett, majdan keletkezendő uj életnek, jelképe továbbá a sirba zárt s feltámadása által a sir hatalmát megtörő istenembernek, nemkülönben egykori feltámadásunk és porladozó testünk újjászületésének is. A keresztyénség későbbi századaiban a tojás a papok, segédlelkészek és egyházi szolgák egyik jövadelmli forrását képezte .A husvét táján köteles volt minden hivő a reá kivetett tojás-mennyiséget papjának átszolgáltatni, ellenkező esetben törvényes úton hajtották be rajta e különös adónemet. Így például a reformáczió első éveiben Szászországban és Magdeburg városában, melyek lakói áttértek az uj hitre s volt lelkészeiknek vonakodtak az őket illető tojásmennyiséget átszolgáltatni, beekzekválták a tojásadót. Ami a húsvéti piros tojásokhoz kötött nagy örömöt illeti, a keresztyén egyházban, ennek oka a régibb időkben szokásos szigorú böjti parancsokban kereshető. Ismert dolog ugyanis, hogy régebben a 40 napi böjt tartama alatt meg volt tiltva nemcsak a húsételek élvezete, hanem a tej, vaj, sajt és tojás is, ez utóbbi kiváltképen nagy tápereje miatt, sőt még a tojás árulása is el volt tiltva ez idő alatt. Nagyon természetes tehát, hogy a húsvéti ünnepek megérkezésének mindenki a legnagyobb örömmel nézett elébe, s a szív repesve várta ezt, s az öröm általános volt a hivők közt, hogy az ízletes, tápláló, s ép ezért oly rendkívül kedvelt eledelt ismét élvezhetik. Innen igen könnyen megmagyarázható, hogy mi volt az oka annak, hogy e korban épen a tojás volt az a kedves ajándék, mellyel egymásnak kedveskedtek, s amely szokás még napjainkig is fenmaradt. 1550-ben Gyula pápa megengedte, hogy a tojás a böjti ételek közé fölvétessék, a hivők nem csekély örömére. A tojás-kocczantás kiváltképen a magyarországi óhitü ifjúságnál divik nagyban, és jó előjelnek tekintetik, ha valakinek húsvéti szentelt tojása e közben épen marad. Az a nevezetes szerep, a melyet a tojás mindenütt és minden időben játszott s játszik még korunkban is, nem tulajdonitható egyedül azon szymbolikus jelentőségnek, melylyel fölruháztatott, hanem roppant hasznavehetőségének is. A tojás és a tojásételek már a régi korban az étkezés egyik legfőbb tárgyát képezték. A római inyenczek nem is képzelhettek lakomát főtt tojás nélkül. „Ab ovo ad malum" i (a tojástól az almáig), ez a példaszó is megerősíti ezt, s Latiumban például minden valamire való ebéd tojással kezdődött s almával végződött. Mint hajdan, ugy most is a világ legkedvenczebb ételei közt foglal helyet a tojás. — Itt is azonban, mint sok egyébben — a mi kedves czopfos chinai testvéreinknek egészen más, eltérő, bizar ízlése van. Ők szintén felette kedvelik a tojást, de hogy mennél pikánsabb legyen, a földbe ássák s ott hagyják két hónapon át, mig tökéletesen megrohad, s vagy ezt, vagy pedig már egészen kotlós tojásokat használnak kedvencz nemzeti eledelük készítésénél. Hja! valahány ház, annyi szokás ! Még mai napság sincs hossza vége az örömnek a pirostojások napján, ép úgy mint egykor a dioszkárok ünnepe alkalmával a régi Róma falai közt. Rónaszéki, Kossuth az arczképeiről. Madarász Viktor újévkor megküldötte Kossuthnak Petőfi halálát ábrázoló képének olajszínnyomatát nagy alakban, s ez alkalommal kifejezvén óhaját, hogy szeretné lefesteni Kossuth arczképét, egy nagyobb alakú fényképet kért Kossuthtól. Kossuth most megküldötte Madarásznak a kért képet, a következő érdekes levél kíséretében: Collegno (al Baraccone) márczius 14. 1877. Uram Barátom! Igen igen kedves meglepetésben részesített Ön nagy művészi becsű ajándékával. Fogadja legjobb, legőszintébb köszönetemet, melynek kijelentésével azért késtem ekkorig, mivel a kívánt fénykép elküldése nálam, megvallom, nem könnyű feladat volt. Nekem hóbortjaim közé tartozik, hogy arczom „megörökítése" ellen különös ellenszenvet érezek; el annyira, hogy hacsak absolute kényszerítve nem vagyok reá, én nem bírom magamat semmi „posírozásokra" elszánni. Még az én jó fiaim is hiában unszoltak évek óta, hogy vegyem kedvükért igénybe a Nap chemiai sugarait. Nem tettem, mert jól vagy roszul, de nekem úgy látszik, hogy ez alatt mindig egy kis hiú gyarlóság rejlik, ami nem jól áll a férfinak. Aztán magasabb alapja is van nálam ez ellenszenvnek. Ha én művész volnék (fájdalom nem vagyok), én soha sem vesztegetném agyam prometheusi szikráját arra, hogy akármely halandó ember romlékony arczvonásait feltartsam az utókor számára, hanem igyekezném vonásokat találni fel (amint Ön művész keze „Petőfi halálánál" tevé), melyek az eszmének