Vasárnapi Ujság – 1879
1879-02-23 / 8. szám - A ki örökké bujdosott. Igaz történet. Eötvös Károly 114. oldal / Elbeszélések; genreképek - Lukács Ödön. Mint haragos szélvész 114. oldal / Költemények - Vargha Gyula. Beatus ille 114. oldal / Költemények - Vargha Gyula. Nő az alkony kétes árnya 114. oldal / Költemények
114 VASÁRNAPI ÚJSÁG. annak emlőin izmosodott: kizárólag protestáns intézetekben tanulva — csupán a jogot a pozsonyi kir. akadémián — élete végéig meg volt győződve, hogy a protestáns tanrendszer és iskolák a legjobbak a világon, vagy legalább hazánkban. E meggyőződésben őrizte és védte a protestáns egyházi autonómia mellett az iskolai autonómiát is s abból, egy vonás kevés, annyit sem volt hajlandó föladni vagy az állam kezébe átereszteni. Életének egyik elévülhetetlen fényű emléke s egyik fordulópontja egyszersmind, az 1859-diki pátens által megtámadott protestáns autonomia védelme s érette vivott szívós küzdelem, mely őt magát is a börtönön át vezette a diadalra. S ez, Zsedényire nézve annál többet jelent, mert ő nyugalmazott udvari tanácsos volt, a ki először czimétől, rangjától és nyugdijától fosztatott meg s ugy ítéltetett börtönre. Hazánkban — könnyen megfogható okokból — régebb és ujabban szokás volt a katholikus és a konzervatív irányokat s velleitásokat azonosítani, de Zsedényi mint konzervatív sem tagadta meg protestánsságát s mikor a kettő nem fért össze, a konzervatívot és az udvari embert áldozta fel a protestánsnak; s az anyagi érdekek iránt különös érzékkel bíró, a pénzt és vagyont kétségkívül szerető, a saját személyét illetőleg fukarságig takarékos ember: ezt a tekintetet is habozás nélkül feláldozta vallásos meggyőződésének. Különben ő a vagyont nem magának gyűjtötte; frugális élete, szigorú spártai jelleme, nagyon keveset kivánt nemcsak a subarita elvekből, de még a kényelem közönséges követelményeiből sem ; tulságig egyszerű és költségtelen ruhában, szegényes külsővel, fénytelen háztartással szaporította évről évre növekedő vagyonát. Családjának sem, — mert végig nőtlen maradt s egyenes utódok nem vártak dús örökséget tőle. De hogy nem volt a pénzt a pénzért vakon szerető zsugori, nagyszerű áldozatokkal bizonyította be már életében. Nem egyszeri fellobbanással, hanem évről évre rendszerint, mint a tiszai egyházkerület felügyelője (világi elnöke) előbb, majd mint a magyarországi evang. egyház egyetemes főfelügyelője, minden évi gyűlésen azzal fejezte be, a protestáns érdekekért buzgó elnöki beszédét, hogy most két, majd négy, most tíz, majd huszezer forint alapítványt tett le, a kerület asztalára, mindig az egyház és iskola azon idő szerint legégetőbb szükségeinek egyhitésére vagy fedezésére szánva; papi és tanítói gyámintézeteknek, szegény tanítók segélypénztárának, egyes közép vagy felső tanintézeteknek, szegény egyházaknak stb. Bölcs takarékossággal, a közügy számára gyűjtött vagyont; s hisszük, hogy végrendelete méltóan fogja megkoronázni eddigi, máris fényes áldozatai sorát. Politikai pályája változatos volt, két fő részre oszló, de lényegében nem ellentétes s önmagával nem következetlen. A pozsonyi országgyűlések fényes tehetségű, éles dialektikájú szónoka, ki a társaságban mint gavallér és előtánczos örvendett közkedveltségnek s a szószéken a szabadelvű reform-iránynyal szemben konzervatív szellemben hirdette a régi magyar alkotmány tanait, annyi ésszel s a meggyőződés oly őszinteségével, hogy tőle a becsülést ellenfelei sem tagadhatták meg, sőt rokonszenveket sem, amidőn később udvari hivatalt vállalt, mindenki tudta, hogy nem a szabadelvűek padjairól adta el magát, hanem meggyőződéseit követte. 1848 s a mi azután következett, őt is igen sokból kiábrándította; s az 1859-diki pátens befejezte rajta a térités munkáját. Ugy hogy mikor 1860-ban a konzervatív államférfiak vették át az alkotmányhoz (akkor ugy gondolták: a régi magyar alkotmányhoz) visszatérés áthidalásának a föladatát. Zsedényi Ede nem akart részt venni ebben a munkában, megvált régi elvtársaitól, s határozottan és tartalék nélkül Deák Ferenczhez csatlakozott. Oldalánál maradt 1865—6-ban is, mikor Majláth, Sennyei, Apponyi és Bartal még egy utolsó kísérletet tettek az „opportunitás" politikájával, s mint a Deákpárt rendületlenül hű tagja érte meg az alkotmány helyreállításának örömét 1867-ben. Azóta folyvást e párt kebelében maradt, s a volt balközéppel való egyesüléskor ő is a szabadelvű pártba lépett be. Volt elég panasza a kormányzat ellen, kivált pénzügyi aggályai; mameluk soha sem volt s a pazarlás és könnyelmű gazdálkodás ellen óva intett mindig; milliókban és garasokban tudott s akart gazdálkodni; a vén „Sparmeistert" meg is unták, ki is nevették néha; de ő azért nem tágitott s vajha meghallgatták volna! Most végre tágított ő is. Utoljára a pénzügyi bizottság elnöki székén láttuk, a mostani költségvetés tárgyalásakor. Testben, lélekben megtörve, megaggva — de buzgólkodva még a takarékosság s munkásság elveiért. Elhallgatott. S szavát nem emeli fel többé, óva, intve! Legyen neve, emléke, sokáig eleven még a padokon, melyekről közel ötven év óta hangzik erélyes szava ! S legyen példa a munkásságban, takarékosságban, meggyőződésben és hazafiságban, sokáig, nemzedékeken át. —á—r— Beatus ille. Boldog, ki elvonulva él A békés ősi tűzhelyen S bort, búzát s mindent a mi kell Apái földje megterem. Mellette nyájas házi nő, Mosolygó kedves kis család, És néha-néha ajtaját Megnyitja egy-két jó barát. Ki dőre ifja álmait Felejti könnyen és korán, S keserűség nélkül nevet A nagyravágyás mámorán, Tavasza múltán boldogan Köszönti a termő nyarat S feje mint a gyümölcsös ág Meghajlik az áldás alatt, Nő az alkony kétes árnya. Nő az alkony kétes árnya, Elnémult a napi lárma , Leéltük hát újra a mát, Vívódásit, fáradalmát. Kint ülök a folyam parton, Fejemet kezemre hajtom, Fehér holdfény rezg a vízen . . . Játékát merengve nézem. 19. SZÁM. 1879. XXVI. ÉVFOLYAM. Semmi nesz, a táj oly néma, Csak elvétve hallszik néha Egy-egy lassú loccsanás, a Partot ért hab loccsanása. Majd a szél is elcsitulván Alig-alig kél a hullám, S dagadozva omlik lágyan A széles, mély folyamágyban. Mély folyamágy telt hulláma Mind megannyi puha párna Lágy kezektől egyengetve .... Mintha nekem volna vetve. Vargha Gyula. Mint haragos szélvész . . . Mint haragos szélvész, mely szakgatva lánczát komoran hagyja el börtöne tornáczát. S jajgatva, nevetve, tüzkigyóit szórva Felkavart örvényit az egekre szólja : Ilyen a sors dühe, mely szivünkre támad, Nyomain pusztulás, tört kebel és bánat. És mégis az ember, — bár fizesse drágán, — Szeret vándorolni a lét pusztaságán, S mig előtte messze egy kis remény zöldül. Nem kívánkozik ki a tövis-erdőbül! . . . Ma átkozza sorsát, mert vesszeje verte, Holnap mosolyától mindent elfejte. S bár ritkán mosolyg ránk az öröm gyöngéden: Hosszú bút feledtet egy kis percznyi éden!... A zuhatag ámbár zúzva hull a mélybe , szertehull a sziklán habszilánkra tépve . A magasba fortyant ködszerű vizpárán Diadalt hirdetve csillog a szivárvány. A kiállott vésznek öröme, s a remény így fakaszt szivárványt bánatunk jellegén : S mig szemünk elég ép látni annak fényét: Addig elkerüljük a kétség örvényét; Addig a búbánat habja el nem temet! . . . Életkedv, ne is hagyj soha el engemet ! Lukács Ödön. Aki örökké bujdosott. Igaz történet. Közli: Eötvös Károly. (Folytatás.) A francziák orosz parasztruhában voltak, mindamellett csakhamar elárulták, hogy ők nem oroszok. A hajónak éktelen bűzét és piszkosságát nehezen tűrvén, mindjárt a második napon engedelmet kértek a kalmüktől, hogy a hajó egy részét kitisztíthassák. A kalmük elbámult a kérelemre s aztán elnevette magát. — De én nem adok ám azért nektek egy képeket sem, — mondá a francziáknak. A francziák nem is kértek fizetést, hanem neki álltak a dohány és bagaria kötegeknek, azokat félrerakták s aztán vizzel és csutakal elkezdték a hajónak oldalát és fenekét felzsúfolni s róla az esztendős piszkot, halpikkelyt, juhbelet, enyvszerü állati hulladékokat s egyéb bűzös és ragadós anyagokat letisztogatni. Mind a gazda, mind a kalmük személyzet folytonos gúnynyal és kaczagással kisérte a francziák fáradozását. Felette mulatságos dolognak tetszett előttük, hogy egy egész csapat orosz paraszt ne gyönyörködjék a bűzben és piszokban s azt másnak hajóján fizetés nélkül, ingyen törekedjék eltávolítani s még csak vutkit és erjedt lótejet se igyék hozzá. A hajón levő egyéb személyzet még csak a kezét sem mozdította meg, hogy a francziáknak segitsen. Végre a hajó s különösen a francziák fekhelye annyira-mennyire tiszta volt s akkor a kalmük azt mondá Monteaunak orosz nyelven: — Ti nem vagytok oroszok, miféle nemzetséghez tartoztak ?