Vasárnapi Ujság – 1879

1879-03-16 / 11. szám - A szegedi vész. Eötvös Károly 177. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Az árviz pusztitása 177. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek

* 177 A szegedi vész. Épen harminczhárom éve annak, a­mikor Európa egyik vízműépitészeti tekintélye Paleo­capa Péter velenczei mérnök gróf Széchenyi István kértére a Tisza-szabályozási terveket és műveleteket megtekintő, szakértő gondos sze­mével megvizsgálá­s a tudomány meggyőződé­sével kimondá, hogy a Tisza-szabályozás elfo­gadott rendszere előbb-utóbb Szegednek, a leg­nagyobb magyar városnak, az alföldi magyar­ság anyafészkének végveszedelmét idézendő elő. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, sok millió forint bele lett ásva a Tisza töltéseibe a jobbparton és a balparton, sok aggodalmas agy és sok szak­férfiú megemlékezett Paleocapa jóslatáról, de a Tisza-szabályozás rendszere maradt a régi. Három évvel ezelőtt már komoly veszély fenyegeté Szeged városát. Harmincz év alatt jobbról-balról hatalmas töltések készültek a Tisza partjain. Kétszáznegyven mérföldnyi csa­vargó medrének hosszúsága az átmetszések ál­tal egy harmadrés­szel megrövidült. A termé­szet alkotta nagy medenczék, az óriási árterek és öblözetek a Tiszától elzárattak. Az áradat, melynek hullámai egykor három hét alatt érték el Szegedet, most oda hömpölyögnek négy nap alatt. A meder eliszapodása folyton nagyobb jen. A felső és közép Tisza szabályozva lévén, az ár ellenállhatlanul tódult Szeged felé, miután az alsó Tiszánál még nagy kanyarulatokkal kellett küzdenie. Minél magasabbak lettek a töltések, annál magasabb lett a Tiszának árja. Három évvel ez­előtt szegedi férfiak vas­karja és fáradatlan elszántsága megmenté Sze­gedet. Most már eljött az utolsó óra, a pusztu­lás ideje. Az elemek hatalma erőt vett a szegedi nép hősi kitartásán. Szeged városának el kel­lett pusztulnia. Áttörhetlen gát védte Szegedet a Tisza fe­löl. Ezt a gátat maga Szeged emelte. Ezen nem tudott győzni az elemek hatalma. Szeged népe, népének vénei és okosai a várost köröskörül ilyen gáttal akarták körülvenni. De jöttek a ta­nult emberek, a hatalmas emberek és az ő taná­csuk győzött a szegediek józan okosságán. Az ő tanácsuk abból állott: Algyőn felül a percsorai gátat kell fölépiteni, mert e gát lesz az, mely megmenti Algyőt, Tápét, Dorozsmát és Szege­det s e négy községnek, városnak húsz négy­szögmérföldnyi határát. Ha pedig a percsorai gát valamikor ketté szakadna: Szegedet meg­védi északról a baktó-szilléri gát, keletről az alföld-fiumei vasúttöltés, délről pedig az állam­vasút töltésvonala, belső körgátra tehát nincs semmi szükség. Ebből állott a bölcseség és ez a bölcseség lett Szegednek örök veszedelme. A peresorai gát ketté szakadt s Algyő, Tápé, Dorozsma és Sö­vényháza viz alá jutott, s a roppant tereket és rónákat végignyargalá az áradat. Az alföld­fiumei vasúttöltés is ketté szakadt s a nagy magyar városnak bekövetkezett végső pusz­tulása. Talán kellő erő, ásóval és czölöppel, zsák­kal és sánczkosárral képes lett volna új gátat emelni, melyhez a külső gát miatt oda nem juthattak volna az áradat viharhajszolta hullá­mai. De erről most már nem beszélhetünk. A szegedi nép kifáradt. Étlen és álmatlan nyolcz napon és éjszakán át lehanyatlott a ka­rok izma. És otthon a nő, a gyermek az ősi hajlék, a kis ingó érték, apró barom, lábas jó­szág, mind a gazdát várta, a­ki majd, ha jön a vész, meg fogja menteni. És jött a vész. Éjjel jött és rettentő vihar volt kísérője. Kedden este még nyugodtan néz­ték a nyugvó napot sokan, a­kik szerdán reggel már nem láthatták a kelő napot. Tenger volt az, a­mely bekergeté hullámait Szeged utczáiba, Szeged házaiba. Mire a nap fölkelt, a régi Sze­ged nem volt többé a föld színén, hanem ott vonaglott a víz fenekén. Hetedfél ezer házból állott egykor Szeged városa. És a hetedfél ezer házban lakott öröm­ben és boldogan hetvenezer magyar ember. Huszonnégy óra alatt összeomlott ötezer ház, ötvenezer magyarnak ősi hajléka. S romjai alá temette múltnak keresményét, jeleinek örö­mét, jövendőnek reménységét. S romjai alá te­metett embert és állatot, öreget és ifjat, beteget és csecsemőt, nőt és férfiat százanként és ezeren­ként. S a pusztulásnak nem lett vége ezzel. Az ár újra nőtt és a vihar újra rombolt a második huszonnégy órában is. Mire e sorok napvilágot látnak, nem áll fenn a házak közül annyi száz, a­hány ezer fennállott egykoron. A nép menekült. A férfi, komoran, a nő kétségbeesve, a gyermek siránkozva. Kisded szigetecskék, keskeny töltések, fáknak ágai, recsegő házak tetőfái, csolnakok és hajók ad­tak menedéket. Hetvenezer lélek menekülése éjben, viharban, meleg nélkül, ruha nélkül, vigasztalás nélkül. Rettentő éjszaka és még rettentőbb nappal. Az éj elfödé a nyomort, a nappal megvilágitá azt. Haldoklók nyögését, élőknek jajhangjait elnyelé a rohanó árnak zú­gása. S élők fölött, holtak fölött és az áradat fölött süvöltött a vihar. Szeged nincs többé. Templomai és tornyai mutatják csak, hol álla egykor Szeged városa. Népe szétszórva mindenfelé. Uj-Szegeden, Sző­regen, Hódmezővásárhelyen, Temesváron, Buda­pesten, hajókon, szigeteken, szétszórt tanyák maradványain, ínségben és nyomorban, itt-ott, mindenfelé, lehet csak megtalálni a szegedi népet. De Szegeden meg nem találhatni. Ott csak egy nagy városnak emléke nyugszik s egy gazdag városnak semmivé lett milliói enyész­nek az iszapban, zajló áradatnak mélységes fenekén. Szeged még fölépül. Föl kell épülnie. A szegény özvegy asszonynak, szegény magyar hazának nem fogyott még ki olajos korsója. A­mi szolgálatot tett Szeged ezer éven át a ma­gyarságnak , azt le kell most róni egy éven át. A királynak és a nemzetnek, egyeseknek és az ország törvényhozásának egyaránt meg kell tennie kötelességét. S meg is fogja tenni. Cson­grád, Szentes, Hódmezővásárhely, Mindszent, Dorozsma : e nagy magyar telepeket hasonló vész fenyegeti, mint a minő Szegedet eltemette. Rettentő a példa : örökké tartó és termékeny legyen a tanulság. Ama nagy városokat végkép meg kell menteni, Szegedet újra meg kell ala­pítani. Fiai védték meg az országot ezer éven átal, mikor veszélyben volt, az országnak kell most megvédni és megmenteni fiait, mikor ve­szélyben vannak. Szeged volt. Magyarország térképén most üres a hely, a­hol egykor Szeged állott. De e helynek nem szabad sokáig üresen állani. Egy szó hangzott egykor a végtelenben : legyen vi­lágosság. És jön világosság. A magyar nemzet egyesült és elszánt akarata mondja ki a szót : legyen Szeged. És lesz. Nagyobb, dicsőbb, gaz­dagabb és boldogabb mint egykoron ! Eötvös Károly: Az árvíz pusztítása. Szeged városa nyolcz napig viaskodott az árvíz ellen. Mindenki tudta, hogy borzasztó csa­pásnak kell bekövetkezni, ha az áradat fékét veszti. A város e lapos vidék egy völgyületében terjed el, s alig van egy-egy pontja, mely maga­sabb a Tisza jelenlegi vízszinénél, az az áradás pedig, mely a várost megkerülte, két lábnyival magasabbra duzzadt fel, mint maga a folyó. A házak legnagyobb része vályog, legfeljebb az alját képezi néhány téglasor. Még az erősebb kőházak sincsenek mély alappal épitve; még az emeletes házak egy része is pincze nélkül épült, keskeny, alacsony fundamentumra. Maga a talaj pedig homok, mely átázik, laza lesz és megros­kad gyorsan. A víz eláztat itt mindent. De Sze­geden bent a városban nem járt eddig a Tisza árja, s a derék város emelkedett, gyarapodott, szépült; nemcsak az ország második népességű­ városa volt, hanem egyik legszebb városa is, és egy vagyonos vidék központja, hozzá pedig ipar­űző város, a­mi nálunk ritk­aság. A Tisza rombolása valóban ott pusztít, a­hol legtöbb pusztilni való van. Szeged, Csongrád, Szentes és Hódmező-Vásárhely az ország legjobb módú, legnépesebb része és tősgyökeres magyar. A csapások rövid idő alatt oly megdöbbentő kö­vetkezetességgel épen a legmagyarabb városok ellen fordultak. Kolozsvár egy része nem­régiben leégett, Maros-Vásárhely legszebb része elham­vadt, Miskolczot, Egert egy napon érte a pusz­tulás orkánja. Szeged nincs. Hódmező-Vásár­helyről, Csongrádról, Szentesről ép e pillanatban érkeznek vészteli hirek, melyek a minden pilla­natban bekövetkezhető katasztrófa rémületével beszélnek. A vizár e hó •"*>—G­ika közti éjjel intézte első szilaj rohamát az alföld nagy városa ellen. Ekkor szakította át a várostól éjszakra levő per­csorai töltést, aztán nekizúdult Algyő és Tápé tiszaparti községeknek és elsöpörte. Egy másik rohanó ár a Szeged mögött, a folyótól elég távol eső Dorozsmát pusztította el, s ezzel körülfogta Szegedet, melyet az osztrák állami vasút, az alföldi vasút töltései és a baktói töltés védtek. Az elöntött községek és tanyák lakói a vízből kiemelkedő töltésekre menekültek, s ott töltöttek napokat. Egy részük Szegedre futott, aztán szerte vitték őket Vásárhelyre, Szentesre, Csongrádba, Temesvárra. • Szeged pedig védte és erősítette belső töl­téseit. E hó 8-ika és 9-ike borzasztó küzdelmek közt telt el. A lakosság már csak saját vagyoná­nak megmentésére gondolt, erőszakkal kénysze­rítve sem akart a közmunkára menni. Előkészü­leteket tettek a menekülésre. A főváros felé a vasúti közlekedés már megszűnt, csak Temes­vár felé jártak vonatok. Erről a vidékről hoza­tott munkásokat Lukács György kormánybiztos. Újult erővel szilárdították a töltéseket. Az alföldi vasút töltését fölmagasították, a beszivárgásokat elkosarazták. E hó 10-én új remény éledt, hogy ha közbe nem jön valami váratlan, leküzdhetik a víz erejét, s­­ me­genthetik a várost. Másnap már nyugodtabbak voltak e kedélyek, de délután szél kerekedett, mindig szilajabb. Este vihar­verte hullámok ostromolták a töltéseket, át-át­csaptak azokon. A szél és víz eloltotta a védők fáklyáját. Több helyen az átcsapó hullámokat a töltés áttörésének gondolták, s az emberek meg­ijedtek és elfutottak. Márczius 12-én hajnali két óra felé a mak­kos erdőnél a viharzó viz csakugyan fölszakitotta a töltést oly erővel, hogy az ott levő munkások közül is sokat elsodort. Hír szerint 15 honvéd és 20 katona veszett el ott. Az ár feltarthatatlanul rohant a városba. A városházán együtt ülő vész­bizottság értesülvén a vész beálltáról, Dáni főis­pán és Pálffy polgármester sírva adták ki a ren­deletet a vészharangok meghúzására. Az éj borzalmai leírh­atatlanok. Az emberek menekültek a túlsó part felé, Új-Szegedre, melyet hajóhíd köt össze a várossal. A legtöbben azon­ban azt hitték, hogy a házak elég oltalmat nyúj­t­anak, s otthon maradtak. A víz legelőször a Rókust, aztán a felső várost lepte el, s 3 órakor már a város nagy része el volt öntve, viradatra pedig az alantabb fekvő helyeken a víz 8 - 10 lábnyi magasan állt, és emelkedett folytonosan. Zúgva járt az áradat utczáról-utczára, s néhány pillanat alatt már torlaszokat emelt gerendákból, deszkákból, házi szerekből, aztán pedig ólakból, háztetőkből, bútorokból; föltépte hamar a desz­ka­ járdákat is, s e torlaszok közt lehetetlenség volt csom­akkal járni és a mentéshez fogni. A gázcsövek is megromlottak, s a lámpák kialudtak. E pokoli égben egyszerre tűz támadt. Egy mészégető kigyúlt, a gyufagyár felrobbant. A mentésre az utczákon ladikok voltak elhe­lyezve, de csak kevés. Azokkal is alig lehetett járni a törmelékek közt. A házfedelek, a fák ga­

Next