Vasárnapi Ujság – 1879
1879-03-16 / 11. szám - A szegedi vész. Eötvös Károly 177. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Az árviz pusztitása 177. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
* 177 A szegedi vész. Épen harminczhárom éve annak, amikor Európa egyik vízműépitészeti tekintélye Paleocapa Péter velenczei mérnök gróf Széchenyi István kértére a Tisza-szabályozási terveket és műveleteket megtekintő, szakértő gondos szemével megvizsgálás a tudomány meggyőződésével kimondá, hogy a Tisza-szabályozás elfogadott rendszere előbb-utóbb Szegednek, a legnagyobb magyar városnak, az alföldi magyarság anyafészkének végveszedelmét idézendő elő. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, sok millió forint bele lett ásva a Tisza töltéseibe a jobbparton és a balparton, sok aggodalmas agy és sok szakférfiú megemlékezett Paleocapa jóslatáról, de a Tisza-szabályozás rendszere maradt a régi. Három évvel ezelőtt már komoly veszély fenyegeté Szeged városát. Harmincz év alatt jobbról-balról hatalmas töltések készültek a Tisza partjain. Kétszáznegyven mérföldnyi csavargó medrének hosszúsága az átmetszések által egy harmadrésszel megrövidült. A természet alkotta nagy medenczék, az óriási árterek és öblözetek a Tiszától elzárattak. Az áradat, melynek hullámai egykor három hét alatt érték el Szegedet, most oda hömpölyögnek négy nap alatt. A meder eliszapodása folyton nagyobb jen. A felső és közép Tisza szabályozva lévén, az ár ellenállhatlanul tódult Szeged felé, miután az alsó Tiszánál még nagy kanyarulatokkal kellett küzdenie. Minél magasabbak lettek a töltések, annál magasabb lett a Tiszának árja. Három évvel ezelőtt szegedi férfiak vaskarja és fáradatlan elszántsága megmenté Szegedet. Most már eljött az utolsó óra, a pusztulás ideje. Az elemek hatalma erőt vett a szegedi nép hősi kitartásán. Szeged városának el kellett pusztulnia. Áttörhetlen gát védte Szegedet a Tisza felöl. Ezt a gátat maga Szeged emelte. Ezen nem tudott győzni az elemek hatalma. Szeged népe, népének vénei és okosai a várost köröskörül ilyen gáttal akarták körülvenni. De jöttek a tanult emberek, a hatalmas emberek és az ő tanácsuk győzött a szegediek józan okosságán. Az ő tanácsuk abból állott: Algyőn felül a percsorai gátat kell fölépiteni, mert e gát lesz az, mely megmenti Algyőt, Tápét, Dorozsmát és Szegedet s e négy községnek, városnak húsz négyszögmérföldnyi határát. Ha pedig a percsorai gát valamikor ketté szakadna: Szegedet megvédi északról a baktó-szilléri gát, keletről az alföld-fiumei vasúttöltés, délről pedig az államvasút töltésvonala, belső körgátra tehát nincs semmi szükség. Ebből állott a bölcseség és ez a bölcseség lett Szegednek örök veszedelme. A peresorai gát ketté szakadt s Algyő, Tápé, Dorozsma és Sövényháza viz alá jutott, s a roppant tereket és rónákat végignyargalá az áradat. Az alföldfiumei vasúttöltés is ketté szakadt s a nagy magyar városnak bekövetkezett végső pusztulása. Talán kellő erő, ásóval és czölöppel, zsákkal és sánczkosárral képes lett volna új gátat emelni, melyhez a külső gát miatt oda nem juthattak volna az áradat viharhajszolta hullámai. De erről most már nem beszélhetünk. A szegedi nép kifáradt. Étlen és álmatlan nyolcz napon és éjszakán át lehanyatlott a karok izma. És otthon a nő, a gyermek az ősi hajlék, a kis ingó érték, apró barom, lábas jószág, mind a gazdát várta, aki majd, ha jön a vész, meg fogja menteni. És jött a vész. Éjjel jött és rettentő vihar volt kísérője. Kedden este még nyugodtan nézték a nyugvó napot sokan, akik szerdán reggel már nem láthatták a kelő napot. Tenger volt az, amely bekergeté hullámait Szeged utczáiba, Szeged házaiba. Mire a nap fölkelt, a régi Szeged nem volt többé a föld színén, hanem ott vonaglott a víz fenekén. Hetedfél ezer házból állott egykor Szeged városa. És a hetedfél ezer házban lakott örömben és boldogan hetvenezer magyar ember. Huszonnégy óra alatt összeomlott ötezer ház, ötvenezer magyarnak ősi hajléka. S romjai alá temette múltnak keresményét, jeleinek örömét, jövendőnek reménységét. S romjai alá temetett embert és állatot, öreget és ifjat, beteget és csecsemőt, nőt és férfiat százanként és ezerenként. S a pusztulásnak nem lett vége ezzel. Az ár újra nőtt és a vihar újra rombolt a második huszonnégy órában is. Mire e sorok napvilágot látnak, nem áll fenn a házak közül annyi száz, ahány ezer fennállott egykoron. A nép menekült. A férfi, komoran, a nő kétségbeesve, a gyermek siránkozva. Kisded szigetecskék, keskeny töltések, fáknak ágai, recsegő házak tetőfái, csolnakok és hajók adtak menedéket. Hetvenezer lélek menekülése éjben, viharban, meleg nélkül, ruha nélkül, vigasztalás nélkül. Rettentő éjszaka és még rettentőbb nappal. Az éj elfödé a nyomort, a nappal megvilágitá azt. Haldoklók nyögését, élőknek jajhangjait elnyelé a rohanó árnak zúgása. S élők fölött, holtak fölött és az áradat fölött süvöltött a vihar. Szeged nincs többé. Templomai és tornyai mutatják csak, hol álla egykor Szeged városa. Népe szétszórva mindenfelé. Uj-Szegeden, Szőregen, Hódmezővásárhelyen, Temesváron, Budapesten, hajókon, szigeteken, szétszórt tanyák maradványain, ínségben és nyomorban, itt-ott, mindenfelé, lehet csak megtalálni a szegedi népet. De Szegeden meg nem találhatni. Ott csak egy nagy városnak emléke nyugszik s egy gazdag városnak semmivé lett milliói enyésznek az iszapban, zajló áradatnak mélységes fenekén. Szeged még fölépül. Föl kell épülnie. A szegény özvegy asszonynak, szegény magyar hazának nem fogyott még ki olajos korsója. Ami szolgálatot tett Szeged ezer éven át a magyarságnak , azt le kell most róni egy éven át. A királynak és a nemzetnek, egyeseknek és az ország törvényhozásának egyaránt meg kell tennie kötelességét. S meg is fogja tenni. Csongrád, Szentes, Hódmezővásárhely, Mindszent, Dorozsma : e nagy magyar telepeket hasonló vész fenyegeti, mint a minő Szegedet eltemette. Rettentő a példa : örökké tartó és termékeny legyen a tanulság. Ama nagy városokat végkép meg kell menteni, Szegedet újra meg kell alapítani. Fiai védték meg az országot ezer éven átal, mikor veszélyben volt, az országnak kell most megvédni és megmenteni fiait, mikor veszélyben vannak. Szeged volt. Magyarország térképén most üres a hely, ahol egykor Szeged állott. De e helynek nem szabad sokáig üresen állani. Egy szó hangzott egykor a végtelenben : legyen világosság. És jön világosság. A magyar nemzet egyesült és elszánt akarata mondja ki a szót : legyen Szeged. És lesz. Nagyobb, dicsőbb, gazdagabb és boldogabb mint egykoron ! Eötvös Károly: Az árvíz pusztítása. Szeged városa nyolcz napig viaskodott az árvíz ellen. Mindenki tudta, hogy borzasztó csapásnak kell bekövetkezni, ha az áradat fékét veszti. A város e lapos vidék egy völgyületében terjed el, s alig van egy-egy pontja, mely magasabb a Tisza jelenlegi vízszinénél, az az áradás pedig, mely a várost megkerülte, két lábnyival magasabbra duzzadt fel, mint maga a folyó. A házak legnagyobb része vályog, legfeljebb az alját képezi néhány téglasor. Még az erősebb kőházak sincsenek mély alappal épitve; még az emeletes házak egy része is pincze nélkül épült, keskeny, alacsony fundamentumra. Maga a talaj pedig homok, mely átázik, laza lesz és megroskad gyorsan. A víz eláztat itt mindent. De Szegeden bent a városban nem járt eddig a Tisza árja, s a derék város emelkedett, gyarapodott, szépült; nemcsak az ország második népességű városa volt, hanem egyik legszebb városa is, és egy vagyonos vidék központja, hozzá pedig iparűző város, ami nálunk ritkaság. A Tisza rombolása valóban ott pusztít, ahol legtöbb pusztilni való van. Szeged, Csongrád, Szentes és Hódmező-Vásárhely az ország legjobb módú, legnépesebb része és tősgyökeres magyar. A csapások rövid idő alatt oly megdöbbentő következetességgel épen a legmagyarabb városok ellen fordultak. Kolozsvár egy része nemrégiben leégett, Maros-Vásárhely legszebb része elhamvadt, Miskolczot, Egert egy napon érte a pusztulás orkánja. Szeged nincs. Hódmező-Vásárhelyről, Csongrádról, Szentesről ép e pillanatban érkeznek vészteli hirek, melyek a minden pillanatban bekövetkezhető katasztrófa rémületével beszélnek. A vizár e hó •"*>—Gika közti éjjel intézte első szilaj rohamát az alföld nagy városa ellen. Ekkor szakította át a várostól éjszakra levő percsorai töltést, aztán nekizúdult Algyő és Tápé tiszaparti községeknek és elsöpörte. Egy másik rohanó ár a Szeged mögött, a folyótól elég távol eső Dorozsmát pusztította el, s ezzel körülfogta Szegedet, melyet az osztrák állami vasút, az alföldi vasút töltései és a baktói töltés védtek. Az elöntött községek és tanyák lakói a vízből kiemelkedő töltésekre menekültek, s ott töltöttek napokat. Egy részük Szegedre futott, aztán szerte vitték őket Vásárhelyre, Szentesre, Csongrádba, Temesvárra. • Szeged pedig védte és erősítette belső töltéseit. E hó 8-ika és 9-ike borzasztó küzdelmek közt telt el. A lakosság már csak saját vagyonának megmentésére gondolt, erőszakkal kényszerítve sem akart a közmunkára menni. Előkészületeket tettek a menekülésre. A főváros felé a vasúti közlekedés már megszűnt, csak Temesvár felé jártak vonatok. Erről a vidékről hozatott munkásokat Lukács György kormánybiztos. Újult erővel szilárdították a töltéseket. Az alföldi vasút töltését fölmagasították, a beszivárgásokat elkosarazták. E hó 10-én új remény éledt, hogy ha közbe nem jön valami váratlan, leküzdhetik a víz erejét, s megenthetik a várost. Másnap már nyugodtabbak voltak e kedélyek, de délután szél kerekedett, mindig szilajabb. Este viharverte hullámok ostromolták a töltéseket, át-átcsaptak azokon. A szél és víz eloltotta a védők fáklyáját. Több helyen az átcsapó hullámokat a töltés áttörésének gondolták, s az emberek megijedtek és elfutottak. Márczius 12-én hajnali két óra felé a makkos erdőnél a viharzó viz csakugyan fölszakitotta a töltést oly erővel, hogy az ott levő munkások közül is sokat elsodort. Hír szerint 15 honvéd és 20 katona veszett el ott. Az ár feltarthatatlanul rohant a városba. A városházán együtt ülő vészbizottság értesülvén a vész beálltáról, Dáni főispán és Pálffy polgármester sírva adták ki a rendeletet a vészharangok meghúzására. Az éj borzalmai leírhatatlanok. Az emberek menekültek a túlsó part felé, Új-Szegedre, melyet hajóhíd köt össze a várossal. A legtöbben azonban azt hitték, hogy a házak elég oltalmat nyújtanak, s otthon maradtak. A víz legelőször a Rókust, aztán a felső várost lepte el, s 3 órakor már a város nagy része el volt öntve, viradatra pedig az alantabb fekvő helyeken a víz 8 - 10 lábnyi magasan állt, és emelkedett folytonosan. Zúgva járt az áradat utczáról-utczára, s néhány pillanat alatt már torlaszokat emelt gerendákból, deszkákból, házi szerekből, aztán pedig ólakból, háztetőkből, bútorokból; föltépte hamar a deszka járdákat is, s e torlaszok közt lehetetlenség volt csomakkal járni és a mentéshez fogni. A gázcsövek is megromlottak, s a lámpák kialudtak. E pokoli égben egyszerre tűz támadt. Egy mészégető kigyúlt, a gyufagyár felrobbant. A mentésre az utczákon ladikok voltak elhelyezve, de csak kevés. Azokkal is alig lehetett járni a törmelékek közt. A házfedelek, a fák ga