Vasárnapi Ujság – 1880
1880-09-12 / 37. szám - A magyar tengeren. Dr. Dezső Béla. / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - A magyar tengeren. Dr. Dezső Béla. I. 615. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
35. SZÁM. 1880. xxvii. ÉVFOLYAM. rendkívüli veszedelmes területeken vonul át, a hol előfordulnak 1 , 50 maximal emelkedésekig s kanyarulatok 60 öl minimal ívsugárral. A többnyire sziklába vájt 14 alagút hossza együtt 1129 öl. Az oravicza-steverdorfi vonal kezdetben csak a vaspályatársulat bányaüzleti czéljaira szolgált, 1869 végén azonban a közforgalomnak is átadatott. E hegyi pálya tömérdek részletet nyújt, mely festő ecsetjére volna érdemes. Egy kitűnő művészünk egy régebbi kirándulás alkalmával készített is vázlatokat a helyszínen, s azok közül egyet rajzban is elkészített a «Vasárnapi Újság» számára. A pályának egy részletét mutatja ez, ahol a vonat egy hegy tunneljéből előbukkanván, a völgyet átívelő hatalmas hidon keresztül az átellenes hegy oldalának tart, hogy az annak gyomrába fúrt alagúton ismét eltűnjék. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 615 A magyar tengeren, i. A trieszti cs. kir. állattani állomáson. Első kirándulásom a magyar tengerre. Sirocco vihar az isztriai partokon. Hajótörés. Úszva menekülünk Abazziába. Ujabb utazásom Fiuméba a magyar természettudományi társulat megbízásából. Fiuméban nem fűtik a szobákat. A tengeri révmunkálatok, Zichy-molo, tárházak, a rakodó part. Temető, Stahlberger Emil sírja. Gyermekálmok, gyermekvágyak, gyermekábrándok — akii nemcsak a kedves gyermekkort teszitek boldoggá, de akárhányszor adtok már az élet küzdelmébe elmerült férfinak is ihletet, bátorságot, lelkesedést, ha titeket véletlenül, nem is remélve a férfikorban, talán már el is feledve, teljesedésbe menni lát. Mekkorát dobbant szivem, mikor északi Németország nekem oly barátságtalannak tetsző vidékein, a mint indulófélben valók az Északi tengerre, megérkezett Leuckart lipcsei egyetemi tanár levele, tudatva, hogy tengeri tanulmányaim sikeresebb kivihetése kedvéért ne menjek az Északi tengerre, hanem menjek Triesztbe, az ottani cs. kir. állattani állomásra, s irja, hogy kérelmére Stremayer osztrák közoktatási miniszter már meg is adta az engedélyt, hogy szobát foglalhassak el az említett intézetben. Ah ! tehát a «magyar tenger» tőszomszédjába! hogy ne mennék! — nem is gondoltam egyébre, egészen gyermekkori vágyaim teljesülésének behatása alatt örvendett egész lényem — hisz én egész életemben ide vágytam ! Bizony, a sors ezer szenvedést, fájdalmat törült le lelkemről, hogy a magyar tengerre küldött s épen búvárlatával is megörvendeztetett. Triesztben alig rendezkedtem be, mármindjárt utak és módok után néztem, hogyan látogassam meg a magyar tengert. Hamar kitaláltam a módját; vágyam és érdekem nem engedett visszariadnom semmi áldozattól s igy 1878. szeptember első napjaiban a trieszti kikötőből vigan vitorláztam ki a magyar tenger első látogatására. Kis vitorlás hajónk serényen haladt le Isztria nyugati partjain s negyednap már Isztria keleti partjain belejutottunk szigettengerünkbe s a Canale di Vegliából csak épen ki kellett jutnunk, hogy magyar vizén haladjunk s hozzáfogjunk a buvárlathoz. Azonban a sors könyvében más határozat állott, mint a mi akaratunk; a vágy által sugalt sietség nem engedte meg, hogy idejekorán kikötőbe menekedjünk, mint azt a tapasztalt tengerészek ajánlották, kik maguk sem számítottak akkora sirocco-viharra, mint amilyen minket utolért és kis hajónkat összetörte. Régi mondás tengerészek között: «Fiuméba mindig ázva jut el a vitorláshajós». Mert vagy a sirocco túl hajt Fiume felé s e szél esővel járva, megáztat, vagy ellenkező szél vagy épen szélcsend van s ilyenkor a beevezés fárasztó munkájának verejtéke izzaszt meg. Mi is azzal kecsegtettük magunkat, hogy a sirocco áthajt a 18 mérföld széles magyar tengeren s bár megázunk, de csak bejutunk valahogy Fiume biztos révébe. E föltevésünkből mindjárt ki is jutott a megázás, mert rettenetes zápor zudult reánk, ugy hogy pár percz alatt bőrig áztunk. Vitorláinkat be se kellett huznunk, kis hajónk gyorsan hullámhegyre emelkedett. «A hajó fölfordul», riadt föl a kiáltás, — ekkor vihart túlsikoltó recsegés hallatszott — és vitorláinkat az árboczokkal együtt kis hajónkról leseperte a szél. Most hajónk rengeteg hullámvölgybe sülyedt, hullám csapott át rajta, leseperni még az árboczforgácsokat is; de ajkainkról hálasohaj repült el, mert kis hajónk a borzasztó válságot kiáltotta. Hajónk őrült vihartánczot járt, s komor arczainkon a hajófentartás és révbejutás fárasztó munkája közben föl volt irva a tudat, hogy most utolsó óránkat érezzük közel. A válság nem sokáig váratott magára : belefutottunk csakhamar a bóra irányába is, kormányunk eltörött s hajónk őrült gyorsasággal futott Abazzia tengeralatti sziklái felé. Ekkor elharsant a vezénylet: «úszásra készülj». Erre mi hamar el is készülhettünk: csak cipőinket kellett lerúgni, a többi ruháinkat rég letépte a vihar, rég lehánytuk, rég elnyelte a tenger. De bizony nem is lett volna több időnk: kis hajónk beleütközött egy sziklába, egy másodperczig próbálkoztak, melyik erősebb, ekkor új hullám feszült neki a hajónak, s éreztük, hogyan hasad végig hajónk teknője. Mintha kés hasított volna testünkön végig. A hajó fara ekkor fölbillent s mi a hullámokba vetettük magunkat. Mily élénken emlékszem e jelenetre ! Soha, soha még csak el sem homályosítja az idő. De bár ily élénken emlékszem, azt még sem tudom, hogy beleugrásomkor utolsó gondolatom, «kedves anyám», váljon szóvá is alakult-e ajkamon? Azt sem tudom, hogyan erőlködtem ki a partra, mert mikor a parton eszméletre jöttem, akkor már a tenger csak hullámzott, majd éreztem, hogy egész testem fáj, nem volt rajta semmi ép bőr s egyik lábam ki is volt ficamodva. Majd a társak után néztem, s meglátva őket, az öröm visszaadta jókedvemet s hahotára fakadtam. De ki ne kaczagott volna rajtunk, magunkon ! Az az állapot, az a ruházat! Egyiké olyan komikus volt, mint a másiké. Az én testemen egy korcz maradt meg, jobb lábszáramon lefityegő lebennyel, egészen beillett fügefalevélnek. Abazziában felöltöztettek, pénzt kölcsönöztek, Mattagliénél vasútra ültünk s haza mentünk Triesztbe. Még egyszer meglátogattam Fiumét s másfél napi ott időzés után aztán bucsut vettem tőle, nem is remélve, hogy két év múlva, 1880-ban egy egész félesztendőre költözöm belé. Folyó év február 4-én megint Fiume felé utaztam Bécsből azzal a szándékkal, hogy a természettudományi társulat megbízásából tanulmányokat végezzek a magyar tengeren. Valahányszor Fiumébe érkeztem, mindannyiszor zavarba hoztak az ottani, különben természetes körülmények. Ezúttal is bár az uton folyvást csattogott az idő, Fiumében szép tavaszi napra találtam s a fák hajtottak: olyan idő volt, hogy tavaszi felsővel kellemes volt sétálni, de mégis hidegebb volt, hogysem a szobában tűz nélkül ülni lehetett volna. De bár a Hotel Európa szobáiban fűtők vannak, szomorúan jöttem reá, hogy azok nem melegítésre, hanem csak bútorzatra valók. Begyújtottam. A szolga vesződve beszélte el begyújtás közben, hogy van két esztendeje, hogy itt nem csináltak tüzet. Lesz itt füst mindjárt, gondolom magamban s csakhamar ugy is lett. A Hotel Európabeli fűtők füstje nem a kürtőbe, de egyenesen a szobába nyomul, hogy az átfázott utast kikergesse a szobából. A tüzet kioltottam, a szobát kiszellőztettem, s megadva magam a sorsnak, hideg szobában nagy fázósan lefeküdtem. Az ut fáradalmai s rettentő hidege, szobám hires levegője csakhamar álomba ringattak, hogy más napig még csak álmot se lássak. Másnap lakásfogadásra indultam s fogadtam is magamnak szép kényelmes, tengerre néző, világos ablakú lakást s egész megelégedéssel beleköltöztem. Csak egyet feledtem megnézni; eszembe sem jutott, hogy ne lenne — íntő a szobákban. Borzasztó állapot az Fiuméban, hogy kályha csak az oda bevándorolt családok házaiban található, kik azt maguk csináltatták. Nem sokára elkezdett Fiuméban a Bóra szele fúni, s ez olyan hideget keltett, hogy reggelenként fagyott, úgyannyira, hogy én egész februárban téli kabátban reggeliztem, ebédeltem, vacsoráltam, dolgoztam s sokszor téli kabátban is úgy fáztam, hogy semmit se tudtam csinálni. És ez a nem csattogó, de folytonos hideg, mely a szobákat hidegebbekké teszi, mint a szabad levegőt, jobban elkínozza az embert, mint a csikorgó téli meleg szobában. Az igaz, hogy Fiuméban ilyen hideg napok csak 10 évben egyszer vannak telenként, de ez engem cseppet sem vigasztalt kiállott fázadásomért s minden ismerős házigazdát rá igyekeztem beszélni kályha beállítására, de hideg télen megígérik, meleg nyáron elfeledik — ilyen természetük van az efféle dologban. A házigazdák mindenütt egyformák. De mégis hasznom is volt benne, hogy néha a fázás miatt nem dolgozhattam : összebarangolhattam Fiumét és vidékét. Természetesen, legelőször is a tengeri révmunkálatokat tekintettem meg. Valóban sokra haladtak. Kiépítették a Zichy-mólót, fölépítették reá a tárházakat, alapját vetik a zár-mólónak, szóval annyira haladtak, hogy nemsokára a fiumei rév néhány évtized használatának megfelelőleg ki lesz épitve — akkor majd meg kell nagyobbítani, ha a dolgok egészségesen fognak fejlődni. Elmentem a csatornakikötőbe, egészen tele volt s van állandólag parti vitorlásokkal. Ez a csatornarév, vagy Fiumara-kikötő már készen volna egészen, ha egy borzasztó siroccóvihar össze nem zúzta volna egyik mólóját, melyet most építgetnek újra. Fiuménak tengerre néző szép palotasora gyönyörűséggel tölti el az embert; kár, hogy a korzó a palotasor háta mögött fekszik. Fiume régi városrésze az olasz parti városok mintája szerint olyan szük utczákból áll, hogy némely utczában két ember is csak kényelmetlenül mehet el egymás mellett. Maga Fiume olyan tiszta s városi szükségletekkel annyira ellátott város, hogy e tekintetben hazánkban mindjárt Budapest után következik s a mi rakodópartját illeti, az jobban van épitve, mint a budapesti. Szép pontja Fiuménak temetője. A Fiume fölötti hegyek egyik üstvölgye a temető, csinosan, tisztán, kegyeletesen tartva. Keservesen esett e temetőbeli első sétám alkalmával, mikor e sétám után épen Stahlberger Emil tengerészakadémiai tanárt s a k. m. természettudományi társulat egyik kitűnő munkáját s «Az árapály a fiumei öbölben» czimü, a természettudományi társulat megbízásából készült kitűnő munka szerzőjét akartam volna meglátogatni, szomorúan esett, mondom, midőn egy szerény sírkövön akadt meg szemem, s olvasom, hogy alatta nyugszik — Stahlberger Emil. Nyugodjék csendesen ! óhajtom magamban s rögtön ott hagytam a szomorú temetőt. Dr. Dézsü Béla: Irodalom és művészet. * Az „Archaeologiai Értesítő", a tudományos testületek kéthavi szünideje végén kettős füzetben jelent meg, dús és válogatott tartalommal. Pulszky Károly nagy gonddal és szakértelemmel szerkeszti e folyóiratot, mely tudományos irodalmi vállalataink közt mind előkelőbb helyet foglal el. A szakbeli irók egész csoportját gyűjtötte össze a vállalat körül és a régészet és történelem közérdekű, a nagy közönségre is kelendőségű tartalmát bőven ellátja illusztrácziókkal is. A most megjelent hatodfél ivnyi kötetben a szövegbe igtatott számos rajzon kívül külön mellékleteken van bemutatva a podlieringi, ercsei, magyar-bényei, pipéri lelet, kardok, ékszerek, arany karpereczek. Első közleményeiben az országos régészeti társulat üléseiről tesz jelentést; ezt követi a beregmegyei Podheringen talált régi kardok ismertetése, Lehóczky Tivadartól. «Az ősmagyar kardok és sisakok alakjáról» Kápolnai értekezik. Fejérpataki László a pecsétekről, a diplomatika ezen segédtudományáról szól «Sphragistika és sphragistikánk» czim alatt. A hazai archaeologiáról, ujabb leletekről illusztráczióval kapunk kisebb-nagyobb közleményeket, még pedig szakavatott tollakból. Tüzetesen ismerteti az idevágó műveket is, s ezek közt Miskovszky Viktor ama művét, mely az akadémia által kiadott «Monumenták» közt jelent meg és Bártfa város középkori műemlékeiről szól. A bírálat nem hízelgő rá nézve. Érdekesen ír Torma Károly az óbudai ásatásokról, hol egy hatalmas kor emlékei vannak kitárulóban ezer évet meghaladó sírjukból. Kápolnainak az «Ősmagyar kardokról és sisakokról» szóló fentebb említett értekezése egész tanulmány, mely az eddigi történelmi nyomokon odáig jut, hogy