Vasárnapi Ujság – 1880
1880-10-10 / 41. szám - Gróf Mikes János (arczképpel) 671. oldal / Élet- és jellemrajzok
41. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 671 Ott vad katonák között az én Máriám, kitéve talán a leglovagiatlanabb bánásmódnak; aztán a mi lehető ostromunknak!... Honnan tudod, hogy az első golyó, melyet belövünk — ha ugyan odáig jutunk — nem őt fogja-e találni; s minek lesznek kitéve épen a bennlakó szegény nők, gyermekek egy szenvedélyes ostrom véres rohamában! — Igaz, igaz! — mond elsápadva az ifjú őrnagy. — De hát elvégre is nők irányában rendes csapatok csak nem engednek meg illetlen bánásmódot; a parancsnokban csak lesz annyi szív, hogy a védtelen nőket, gyermekeket még ostrom előtt kibocsássa a várból; de ha nem tenné s a jó isten Máriánkat addig megvédelmezné , arról már felelek, hogy ha mi egyszer a várba juthatunk, ő oly biztonságba jut, mintha szülői karjai között lenne. — Szép ábrándok ezek barátom! — mond a százados jobbját G. őrnagy vállára téve — de az élet rövid, az ut odáig hosszú; — azonban, miután jobbat ugy sem tehetünk, bizzuk az egészet a jó istenre ! Az örökhitü és névtelen hősök dicsőséggel teljes napjai bekövetkeztek. Az erdélyi, szolnoki, isaszegi, váczi és nagysarlói csaták a legnagyobb katonai dicsőség és rendületlen hazaszeretet babérkoszorújával köritve, írták a honvéd nevet a halhatatlanság történetkönyvének elévülhetlen lapjaira. A világ legkevélyebb hadvezérének fényes serege a vereségek egész sorozatával nyert leczkét arról, hogy a puszta fegyelem mint köd oszlik szét a lelkesült hazaszeretet és a jog tudatának fényes napja előtt. Sok gyásznap és nagy csapás érte és fogja még érni e nemzetet; de Piski, Isaszeg és Nagy-Sarló neve a legsötétebb idők ködén is át fog ragyogni; át fog ragyogni, mint a költő mondja «időn s enyészeten». Az isaszegi győzelem után a főváros fölszabadult; a téli hadjáratban annyi nélkülözést szenvedett honvédekre s öreg huszárokra virágzápor hullott Pest utczáin; s az örömöt, a lelkesedést még az sem zavarta, midőn a budai várparancsnok Henczy, a Dunaparton felgyűlt nép éljeneibe tüzet szóró, falat ontó ágyúszóval bömbölt bele. Még az ellenséges golyókat is megéljenezte a lelkesült tömeg. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a kis budai várfészek ellent tudjon állani a győzelmes magyar hadaknak; arra meg épen senki sem gondolt, hogy e kis vár az lesz a magyar seregre nézve, a mi egykor Szulejmánnak Szigetvár, vagy a kőszegi kastély a hatalmas török nagyvezérnek! Hát még midőn a nagy-sarlói győzők Komárom fölmentése után visszafordultak s a budai vár környéke felé 40,000-nyi honvédtábor közeledett ! Azt a lelkesedést, mely ekkor a főváros népességét megragadta, toll leírni nem képes. Nemcsak a szabadelvüségéről már rég ismert pesti polgárság, de az egykor csökönyös s nagy részben nem magyar nyelvű budai is nyilt jelét adta hazafias lelkesedésének; mi épen nem volt tréfa egy ágyukkal ugyancsak megrakott ellenérzelmű vár alatt. Még ennél is különösebb volt, hogy magán a vár falain és bástyáin, kivált a krisztinavárosi oldalon egész biztonsággal és mintha csak valami díszelőadást vagy fölvonulást akarna megnézni, öreg polgárokból, polgárnők és gyermekekből egész tömegek verődtek össze, melyek az élesre töltött ágyuk és égő kanóczokkal kiállott tüzérség között és körül békében foglaltak helyet, hogy a magyar sereg fölvonulását meglássák. Ily csoport állott a vár észak-nyugati legkülső bástyáján, a bécsi kapu közelében, színházi és másféle látcsövekkel szemlélve a szélnek eresztett lobogókat, a huszárok büszke forgóit s az azt követő könnyű tüzérséget. Nem is volt az utolsó látvány. Elül gyalog dandárok aranygallérú törzstisztek által vezetve, azokban a szép barna, vörös zsinóros attilákban, melyeknél szebb, festőibb öltözetet a kék nadrág mellett azóta sem tudtak föltalálni. Azután a fürge huszárság, a világ legelső lovassága, különböző színű csákók és dolmányokban, lobogó mentekben, melyeken egymást érte az ötszörös fényes gombsor és az aranyszínű sárga zsinórzat. Az egészen ifjú tüzérség szine és kiállítása egyenlő volt a sorhadbelivel, — csakhogy szabása, zsinórzata magyar. A városmajortól kezdve az egész völgytöl a Kijiót-mezőig meg volt telve és elevenülve, mintha a föld röge egy rakáson nyüzsgő embereket termett volna. Néhány tiszt közeledett a csapatok élén lassú, méltóságos léptekkel és a várfokára szegzett látcsövekkel. Épen a mi zászlóaljunk jött legelül, élén G. B. őrnagygyal és Sz. századossal. — Nézd csak lehet, hogy csalódás — mondja az őrnagy — de én abban a szürke ruhás nőben, a ki a legszélső ágyú mellett áll, Máriát s a barnában nagynénjét ismertem föl. Sz. átvette a távcsövet. — Semmi kétség — mond lángban égő arczczal a százados — ezer közül is fölismerném. Ezzel fehér kendőjét vonta ki, s intett vele a kerek bástya felé. E pillanatban a bástyán állók is fölismerték a közeledőket. — Nézd, Margit néném. Azok ott atyám és — itt szava elakadt. — Helyet urak és hölgyek — kiált egy osztrák tűzmester durva hangon. — Ajánlom az elvonulást, mert itt nem kedélyes mulatság, hanem harcz kezdődik. És egy öreg 24 fontosnak jelt adott a lövésre. Az ágyú elbődült, a vegyes csoport szétszaladt, s az elszálló füst után a bátrabbak az eredmény után néztek. A legelül jövő őrnagy és százados a fölcsapott portól nem voltak többé láthatók. Egy éles sikoltás metszette át a léget, melyet a keleti szél egész a zempléni zászlóaljig elszállított. — Ez Mária sikoltása! — mondja a százados. — A golyó elég udvarias volt, de a port reánk verte s a szegény leány azt hiszi oda vagyunk. De elég is volt idáig jőni; ez a legvégső lőtávol. Mária csakugyan azt hitte, hogy atyja és jegyese elvesztek; eszmélet nélkül vezették el nénje s egy udvarias tiszt országház-utczai szállásukra, miközben folyton zúgni kezdettek, bár inkább csak ijesztésül, mint látható eredménnyel a vár ágyúi. * A nagyobb események a történelem tulajdonai. Ez jegyzi föl, miként mulasztja el a makacs fővezér a legkedvezőbb pillanatot ellenei üldözésére ; ez beszél a hősi védelemről, melyet a csekély s közeli magaslatok miatt alig védhető vár kifejt; ez mondja ki az ítéletet, mely a várvédő tábornokot koszorújától nem fosztja meg, de elitéli az embert, ki oktalanul és embertelenül égette föl az ország fővárosát. És a történelem ítéletétől, mint az öntudattól, nincs fölebbezés. Pest lövetése csak fokozta az ostromlók szenvedélyét s borúsabbá tette a hangulatot ; kivált azon kedvezőtlen körülménynél fogva, hogy öreg ágyuk hiányában a győzelmes magyar sereg egyelőre tétlenségre volt kárhoztatva. Végre azonban ezek is megjöttek s mig a nappalok közönségesen a falak törésében s a dunaparti palliszádok ostromában törték el, az éjeken át borzalmasan szép tűzijáték terült el a honvédtábor előtt.Henczy bombái, gránátjai Pestet, a szép Dunapartot gyújtogatták föl; a magyar sereg mozsarai a vár épületeit s ezek között az eddig nemzeti kegyelettel tisztelt főpalotát dobták lángba. E rémes, de nagyszerű világítás hátterében táborozott, fedve a városmajor fáitól a mi zászlóaljunk. A legénység gulyába rakott fegyverek mellett a zöld pázsiton, a tisztek zöld ágakból hevenyészett sátor alatt durva falóczákon a hosszú asztal körül. Mindnyájan komoly gondolatokba látszottak merülni; az öreg kancsó nedve nem igen ürült a poharakból. — Tehát holnap hajnalban ! — mond komoran G. őrnagy. Aztán mintegy uj gondolatra ébredve fordult Kende százados társához : — Kedves barátom, tégy meg nekem egy szívességet. Én az első századot vezetem. Vedd magadhoz e levelet és a reliquiákat. Ha elesem, tudod, hogy kinek kell adnod. — Jó, de ki biztosit téged, hogy én megmaradok ? — Akárki marad meg urak — mond Sz. százados — egy kötelességet elvállalhatna. — Mi az ? kérdik többen. — Följutva vegye oltalmába az x. számú házat az országház utczában, hol leányom és nővérem laknak. Ha eddig el nem pusztultak, legalább saját embereinktől ne legyen bántódásuk. fiatal — Erre esküszünk! — kiált föl Marczi, a százados felállva s kezét ünnepélyesen esküre emelve, mit a többiek is követtek. — Köszönöm pajtások, ez nagy megnyugvás nekem. És is elül megyek és sorsom nem tudom mi lesz. Béla! nem vállalnád el az én hitbizományomat is ? — Dehogy nem — mond a vállas ifjú nevetve. — Adjátok ide mindnyájan. Nálam jó helyütt lesz, mert én ugy is megvonulok valami árokban. — Tréfa a mi tréfa — mondja az őrnagy — de neked nem szabad magadat koczkáztatnod; te meg Marczi még alig ismeritek az életet, tegyétek el magatokat holnapra. — Jó, jó — mondja Marczi s odasettenkedett Kendéhez, súgott is valamit, melynek csak végét lehetett hallani : «anyámnak». — Ejh, mit hagyakolóztok — mond ez végre türelméből kifogyva. — Nem minden golyó talál; a főharcz nem is erről lesz; aztán három legvitézebb zászlóalj előz meg bennünket ... Igyunk egyet, én az igaz az utolsó ember leszek a falon; ti már akkor minden granicsárt meg tüzért megesztek. De egy profontot nekem is hagyjatok, mert régi nóta: «legjobb izü az ellenség kenyere». A poharak összekocczantak, az őrnagy órájára tekintett s száraz parancshangon mondá: zelget — Kiki helyére! Az indulás percze kö(Vége köv.) Gr. Mikes János. (1804—1880.) A közélet egy mindenkitől becsült, derék férfiával ritkultak meg ismét a sorok, ama régi gárda sora, mely már e század első felében tevékeny részt vett a hazai közügyek minden részében, a szabadelvűség és nemzeti művelődés érdekében. Az elhunyt az erdélyi kitűnőségek régi alakjaiból való, Wesselényi Miklós és Kendeffy