Vasárnapi Ujság – 1880
1880-12-05 / 49. szám - Az udvar társalgási nyelve vegyes királyaink alatt. I. II. Dr. Kerékgyártó Béla 806. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyak
806 VASÁRNAPI UJSÁG. 49. SZÁM. 1880. XXVI. IIVFOLYAM. lambra, — a skipetárok, az albán sasfiak fönnvirrasztottak szikláik ormain, őrizve határaikat. De nem csak a száraz felől vigyáztak honukra. Dulcigno kikötője nagyhírű volt valaha. Ötszáz gálya horgonyozott abban egykoron, rettegésben tartva az Adriai Földközi-tenger partjait. Ez volt főgyülőhelye a kalózoknak és csempészeknek, kiknek hatalmával a szultán maga is csak aggódva mert kikötni. Innen kerültek ki a gyakorlott, bátor tengerészek, kiknek még ma is meg vannak ivadékuk. Könnyű sajkákon, mint egy görögdinnye-szeleten kiindultak öten-hatan a ringó habokra, törékeny járművök könnyedén siklott a tengeren, majd az éj sötétében megállapodtak s kiszálltak a parton. Az már montenegrói határ. Ott lakik az örökös ellenség, éhes őrszemeit az albán hazára vetve. Egy-két lövés, majd egy fölpirosló lángoszlop, talán egy kunyhó, mely lángba borul, aztán elfojtott dulakodás zaja, mely elcsöndesül, mire ismét meglocscsan a lapát, a ladik újra a tengerre siklik, csakhogy most már többen vannak rajta. A csolnak fölmagasló orrára feküdve, hátán kurta báránybundával, fején fehér fezzel, ott látni egy alakot, a mint égő papír szivarkája mögül élesen kémei a távolba. Mögötte egy másik alak, kinek óriás volta meg inkább föltűnik, hogy a csolnak párkányára állt, lövésre készen tartott puskával. A három evezős között ott az ellenség: a hátrakötött kezű két csillagorcz, két leányával, kik közül az egyik szomorún tekint a távolba, a másik a tenger habjaira. S hátul a csibakozó kapitány, bizonyára vezére az expedicziónak, komor arczával, ölében tartott fegyverrel. Kiegésziti a festői csoportozatot a kormányos a hajó falában. Aliig fegyveres valamennyi albán, s éberen vigyáznak foglyaikra. Drága váltságdíj lesz ezeknek az ára, talán épen testvér, vagy fiú, kik ott sinylenek a feketehegyek lakóinak rabsziján ... Az udvar társalgási nyelve vegyes királyaink alatt. I. Róbert Károly utóda, a népe által annyira szeretett Lajos király alatt számtalan adat bizonyít a mellett, miszerint az udvarban kizárólag a magyar képezte a társalgás és egymással közlekedés nyelvét. Maga Lajos király már születésénél fogva magyar, magyar dajkák és nevelők által —a kik közt a nádor fia is említtetik — vezettetve, ha beszélt is más nyelvet, bizonyára nem szívesen használta azt a magyar helyett. Első neje, Margit morva herczegnő, gyermekségétől fogva a magyar udvarban nevelkedvén, szintén folyékonyan bírta a magyar nyelvet; nemkülönben második neje, a szépségéről híres Erzsébet, Kotromanovics István bosnyák fejedelem leánya, kivel fényes menyegzőjét ülte meg Budán, szintén már hosszasabb ideig volt tagja a magyar királyi udvarnak, a finom udvari szokások és magyar nyelv megtanulása czéljából. Hogy leányai mennyire magyar szellemben neveltettek, eléggé mutatja az, hogy leendő férjeiket, Zsigmondot és Vilmos osztrák herczeget, Lajos király udvarába hozatta, hogy a magyar szokásokat és méginkább a magyar nyelvet kká tehessék. Zsigmondnál ugyan az említtetik föl, hogy öt Lajos király utódául szemelte volt ki, miért is neki a magyar nyelv tudása nélkülözhetlen leendett, de ez Vilmos osztrák herczegről nem állitható, ki tehát bizonyára egyedül magyar jegyese kedvéért törekedett a magyar nyelvet és a magyar udvar szokásait elsajátítani. Még a hagyomány is a királyi hölgyek nemzeti nyelven folyó társalgása mellett bizonyít, midőn a hirtelen buzdító szavakra fakadó Mária királyné szájába a következő magyar szavakat adja: «Vágd csak fiam, vágd Forgách! Tiéd leszen Gímes, Gács.» A magyaroknak Zsigmondtól való idegenkedésében nagy része lehetett annak, hogy ő a nemzet nyelvét teljesen nem bírta. Noha hosszasabban tartózkodott a magyar királyi udvarban, nyelvünket — könnyelmű természeténél fogva — helyesen nem tudta elsajátítani, mihez később magyar nejének kora halála is járulván, annak rendszeres gyakorlatától is megfosztatott. Alatta már mindinkább elveszti az udvar magyaros jellegét, hol nem egyszer a magyarok német és cseh kegyenczeknek kénytelenek helyet engedni. Ily körülmények közt nem lehet azon csodálkoznunk, ha a magyar nyelv lassanlassan az udvarból kiszorult, egy vagy más idegen nyelvnek lévén ott kitérni kénytelen. Midőn Zsigmond király Csókához, Kont István bujdosó nemes apródjához, ki ura lefejeztetése alkalmával hangos zokogásra fakadt, vigasztaló szavakat intézett volna, Csóka hirtelen ily választ adott: «Neked, cseh disznó, soha sem fogok szolgálni». A cseh kifejezést bizonyára Zsigmond idegenszerű, rossz magyar kiejtése idézte az apród ajkaira, melyet leküzdeni mindaddig nem tudott. Később Zsigmond a német származású Czilley Borbálát vévén feleségül, már alkalma sem igen lehetett a magyar nyelvet helyesen elsajátítani, noha a jóakarat — a krónikás tanúsága szerint — annyira meg volt benne a magyarok iránt, miszerint látván, hogy a magyarok hosszú szakállat eresztenek maguknak, azok módjára, saját szakállát szintén fölötte megengedte nőni. De a magyar nyelv beszélése mindvégig nehezére eshetett, miért is anyanyelvéhez szivesebben folyamodott. Ő alatta ugyancsak nem találkozunk idegen fejedelmi sarjakkal a királyi udvarban, kik ott a magyar nyelv elsajátítása végett neveltetnének, mert arra ott valami kiváló alkalmuk nem lehetett. S ha ugyan Zsigmond király leánya, Erzsébet, birta is teljesen nemzeti nyelvünket, annál kevesebbet tudott belőle férje, Albert osztrák herczeg, és Zsigmond utóda a magyar királyi trónon; országlása pedig sokkal rövidebb volt, hogysem magyarul teljesen megtanulhatott volna. A fiatal Ulászló rövid, négy éves uralkodása alatt nehéz lenne hozzávetőleg is a királyi udvar társalgási nyelvére következtetnünk. Az ő környezete — noha számos lengyel főúr is jött be vele kétségtelenül — jobbára magyar urakból állott, kikkel való érintkezéseiben a latin nyelvet kelle használnia. Hogy azonban nemzeti nyelvünket rövid idő alatt elsajátítania sikerült, azon kételkednünk alig lehet, ha a buzgóságot tekintjük, melylyel folyton a magyarok kedvében járni törekedett. A magyarok nagy ellenségének, Frigyesnek gyámsága alatt növekedő László királynak aligha volt alkalma magyar szót hallani egész gyermeksége alatt. És ha a környezetet tekintjük, melybe a gyámságból való kiszabadulta után jutott, bizonyára meg fogunk győződni, miszerint nemzeti nyelvünket elsajátítani később sem nyújtatott neki alkalom. Pedig nem a fiatal fejedelmen múlott, hogy a királyi udvarba a régi jó magyar szellem — mely azt Róbert Károly vagy Lajos királyok alatt átlengette — visszatérjen. Ha tőle függött volna, kétségkívül nem tűrt volna meg mást, mint magyart, udvarában és környezetében ; ő ugyanis — fönmaradt adataink szerint — nagy rokonszenvet táplált keblében a magyarok iránt, s már az őt üdvözlő magyar küldöttségnek is, mely őt a Magyarországba jövetelre fölkérte, határozottan kijelentette, miszerint az ő hazája Magyarország, ott született és soha máshol lakni nem is akar, mint magyar földön. De a fiatal király ez óhaja és akarata nem ment teljesedésbe. A rémképek, melyekkel a reá nagy befolyást nyert anyai nagybátyja, Czilley Ulrik gróf őt eltöltötte, élénk színekkel festvén neki a szeszélyeket, melyek Magyarországban érhetik, s azon alaptalan állítás, miszerint élete ott egy perczig sincsen biztonságban, végre gyanúval törték el Lászlót, s győzelmet vettek a magyarok iránti őszinte rokonszenvén. Czilley czélt ért; az ifjú fejedelmet sikerült kivonnia a magyar befolyás alól, mely — mint azt előre belátta — ellenállhatlanul ragadta volna magával s igy az ő — Czilley — hatalma végkép elveszendett a gyermek fölött. László király tehát hirtelen bekövetkezett halála alkalmával nem sokkal többet tudhatott a magyar nyelvből, mint midőn a szigorú Frigyes király gyámsága alól kiszabadulnia sikerült. * * László király környezetében ugyan némely magyar urak említtetnek; de ezeknek befolyása nagyon csekély lehetett reája Czilley grófé mellett; a mellett ezektől — velük bizonyára latin nyelven érintkezvén — nem igen nagy alkalma lehetett a magyar nyelvet elsajátítani. A magyar vérből származott Mátyás — hosszú idők lefolyta után ismét a nemzet vére — midőn trónra lépett, nehezen állapítható meg, mennyire volt jártas anyanyelvében. Ő ugyanis már kora gyermekségében a klasszikus — és különösen a latin — nyelveket törekedett elsajátítani, és beszélte is folyékonyan. Majd László király udvarába jutván, ott oly kevés alkalma volt magyar szót hallani, hogy az udvarban tartózkodása alatt a német nyelvet beszélni teljesen megtanulta; onnan pedig Podjebrád György cseh kormányzó mellé kerülvén, a cseh nyelvet is sajátjává tette. Ily körülmények mellett, anyanyelvéből, melynek gyakorlatára alkalma egyáltalában nem volt, könnyen sokat felejthetett. De ő ezt, hazaérkezvén, csakhamar helyre is hozhatta, amennyiben tisztán magyarokból álló környezetében más nyelvet, mint a magyart, nem igen használhatott. Első neje is, a cseh Katalin, már gyermekségében udvarába hozatván, nem nagy fáradsággal tanulhatta meg helyesen a magyar nyelvet. És így újra magyar szellem lengett az udvarban, magyar szó hangzott a fényes királyi palota falai között. A király második házassága azonban sokat megváltoztatott. Az olasz Beatrixszal számos olasz jutott Mátyás környezetébe, kiknek — de különösen a királynénak—kedvéért, megfeledkezett a király anyanyelvéről. A társalgás ezentúl többnyire olasz vagy latin nyelven — mely nyelvet a királyné is folyékonyan birta, mig Mátyás jól beszélt olaszul — folyt; s hogy mily ritkán hangzott ez időtől fogva magyar szó a királyi udvarban, eléggé bizonyítja a körülmény, mely szerint Beatrix királyné hosszas Magyarországban való tartózkodása daczára, még férje halála után sem tudott magyarul beszélni. Már pedig magyar környezetben, habár időnkint hallott volna is magyar beszédet, lehetetlen, hogy a nemzet nyelvét oly hosszú idő alatt sem lett volna képes fajtájává tenni. A gyönge eszű és tehetetlen II. Ulászló alatt mindenféle jövevények tanyájává lett a királyi udvar. Hangzott ott többféle nyelv is egyszerre, csak talán a magyar legritkábban, mert annak helyét a latin könnyen pótolta. Ulászló egy szót sem tudott magyarul, midőn a trónt elfoglalta s ugyancsak sírba szállott a nélkül, hogy egy szót megtanult volna. Még az országtanácsban helyeslésének vagy megelégedésének kifejezésére is — az egykorúak tanusága szerint — a «dobre» és «dobzse» szavakat használta, noha abból, a mi ott végeztetett, mit sem értett; mintha «jól van» vagy «ugy van» szavak kiejtése rendkívül nehezére esett, vagy épen lehetetlen lett volna neki. De tekintve rendkívül gyönge észtehetségeit — mely körülmény miatt aztán a legvakmerőbb gúny tárgya is volt sokáig — valamint nejének idegen voltát, kitől magyar szót ugyancsak nem volt hallani alkalma, nem csodálkozhatunk, ha magyarul megtanulni egyáltalában nem volt képes. Habár Ulászló nem nagy érdeklődéssel viseltetett is nemzeti nyelvünk iránt, elismeréssel kell mégis említenünk, hogy gyermekét, Lajost, tisztán magyar nevelőkre bizta s őt határozottan magyarnak kívánta nevelni. Bizonyítja ezt a lengyel Tomliczky Péternek adott egyenes válasza, mely szerint idegen gyámságra bízni Lajos herczeget szándéka soha sem volt és nem is leszen. * Lajos alatt tehát a magyar királyok udvarában még egyszer fölhangzott a magyar szó; a király neje, osztrák Mária, ugyan aligha értett, s annál kevésbbé tudhatott magyarul; de a környezet nagyrészt magyarokból állott, s így Lajosnak alkalma nyílt a nemzeti nyelv folytonos gyakorlására, mit ő tenni — némely reánk maradt adatok tanúsága szerint — el sem mulasztott. Alatta talán fölismerhette még az idegen, hogy a magyar király udvarában van; de utána hosszú időre elnémult a magyar beszéd királyaink udvarában. Magyar királyra mi sem emlékeztetett többé; az alattvalók kénytelenek lőnek nemzeti nyelvüket félretenni, midőn kegyelmes uruk, uralkodójuk trónja elé járultak kérelmük meghallgattatásáért esedezve. Csak a legújabb időkben zendült meg ismét ott, honnan három hosszú századon át teljesen száműzve vala a magyar szó; és legyen szabad remélnünk. * Tomliczky ugyanis azt jósolgatta Ulászlónak, miszerint Lajos herczeg előbb-utóbb Miksa gyámsága alá fog kerülni, s hasonló sorsra császár jutand V. Lászlóval.