Vasárnapi Ujság – 1880

1880-06-27 / 26. szám - Petőfi Sándor kiadatlan arczképe. (Petőfi S. arczképével) 415. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések

23. SZÁM. 18S0. XXVII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI U­JSÁG. 415 mint egy muzeum. Mind ezt a fiatal gróf készen örökölte, csak bele kellett ülnie. Egy délelőtt megyek föl a próbára s nagy csoportosulást látok a szinház előtt. A színészek mind künn álltak, körülvéve egy különös em­bert, a ki mindenféle test- és kézmozdulatokkal beszélt el nekik valamit. — De bolond! — gondolom, a­mint meg­láttam, — nézze meg az ember, bizony felöltö­zik skót ruhába és skót palásttal jön ki az ut­czára akcziózni a többinek. Ugyan melyik lehet ? hogy összeszidom mindjárt Hát a­mint oda érek, látom, hogy az nem színész, a­ki felöltözött a többi mulattatására, hanem egy idegen gyönyörű fiatal ember. Mind­járt be is mutatják: «gróf Bethlen Domokos, most érkezett Angliából,» — «Déryné». — Ah, az énekesnő? mondá, hallottam felőle. No majd énekelünk együtt, megmutatom, hogy énekelnek az olaszok. Azonnal ott helyben bele is kezdett, elmon­dott néhány taktust, igen ügyesen és élénken , de csengettek a próbára, be kellett mennünk. Bocsánatot kértem hát, hogy nem hallgat­hatom s mentem. De bizony én még akkor is azt gondoltam: «No ez sült bolond.» Nem az előadásért, mert annak meg kellett adni, hogy nem rossz, de hogy mért anglizálja magát ho­nában ? — Ő divatba akarta hozni ezt a veres és sárga nagy koczkájú sleppes palástot, tüniket és térdig érő kamáslit, — de bizony senki nem követte, ő is letette hát végtére. Néhány nap múlva meghívót kaptam a gubernátornéhoz estélyre. A­mily nagy volt örömöm e megtiszteltetésen, és oly nagy volt az ijedtségem is, mindjárt eszembe jutván: no szegény Déryné, száz forintod fuc­cs! ez ne­ked épen annyiba kerül, mert oda nem léphetsz be egy h­osszú estét eltölteni oly ruhában, a­mi­lyen tán megjárná egy rövid hangversenyre; oda fehér uj selyem ruha kell, fejdisz, minden. Bizony nem volt ott mit tenni, mint köl­csön venni száz forintot s abból csináltatni gyönyörű estéli öltözéket. Ezek a nagy urak el se képzelik, a szegény embernek mily drága tő­lük néha még a jóindulat is. Beléptem. Hát akkor látom hüledezve, hogy itt a dámák, kiken csak úgy ragyogott a sok gyémánt, mikor színházba mentek, egész egy­szerűen vannak öltözve s az egész estélynek olyan színezete van, mint a legbarátságosabb összejövetelnek, — bizalmas, fesztelen. Gróf Bethlen Domokos is ott gesztikulál nagy eleven­séggel néhány dáma előtt, a­kik nem győznek kaczagni neki. Nem az angolos kosztümjében volt, hanem azért most is sok angolos volt benne. Sokat beszélt utazási élményeiről, ta­pasztalatairól, látványairól, a muzsikáról, ének­ről s mondá, nem merte volna remélni, hogy honában operára találjon. «Ezt a mi Dérynénk­nek köszönhetjük,» mondák, s ő épen valami lekötelezőt készült mondani, mikor csengettek s mi asztalhoz mentünk, a hol ülve, állva, ki a hogy akart, abból evett, a mi legjobban tet­szett. Visszatérve a társalgóba, a gubernátorné fölszólított, énekeljek valamit. A Bozina áriáját vettem elő a «Szevillai borbély »-ból. A gróf egy pillanatig sem ült nyugodtan, mialatt énekel­tem; minduntalan mondta ugyan, hogy «bravo, bravo!» de azért szüntelen feszengett a széken s jól láttam, hogy nem tetszem neki. Alig is várta, hogy bevégezzem. Fölugrott, odarohant a zongorához s mondá: — Gyönyörű hang! de kár, istenem, de kár! Mi egész máskép énekelnek az olaszok! Igazán kár itt elhanyagolni a hangját, legalább néhány hónapra ki­ kellene mennie Olaszor­­­r­­­­szágba, s ott magának megszerezni azt a bizo­nyos — izé — hogy is mondjam, — azok, tudja, élénkek, mind csupa tűz, minden ideg mozog bennök. — Jaj, gróf úr, mondom, az olaszok szüle­tett énekesek, — ott már a klíma is magával hozza, hogy szebb hanggal énekeljenek, a meleg éghajlat lágyan tartja a gégét; aztán — folyta­tám mosolyogva, — azok mindig narancsosai élnek, mig mi néha egy-egy savanyu almába harapunk. A gróf elértette s igyekezett kimagyarázni magát, a dámák kaczagtak, mert mind jobban belebonyolódott, s végre mondta a guberná­ i [ törné. — Mind nem ér az semmit, hogy itt ma­gyaráz. Mutassa meg, hadd halljuk, minő hát az olasz ének ? — Minden bizonynyal, mondá a gróf s el­kezdte ugyancsak a «Szevillai borbély »-ból a Figaro áriáját. Hát bizony akár mindjárt is quittelhettünk, mert valamint én neki nem, ugy ő se tetszett énnekem. Én ezzel a modorral soha sem tud­tam megbarátkozni. Igazán nem volt benne egy porczika, mely ne mozgott volna, s ha lehúzták volna a czipőjét, harisnyáját, látni le­hetett volna, hogy még a lába kisujja is vele énekel. Én nem is tudom másként leírni azt az­­ élénkséget, azt az ugrálást, mikor mondja: «Figaro itt, Figaro ott,» s mindig szaladgál is hozzá. Mulattató ez szörnyen, az igaz, halálra­­ kaczagott is rajta minden, magam is, — de azért jobban szeretem én a Szerdahelyi Figaró­­­ját, gondolom magamban. Én soha olasz operát nem láttam, se olasz énekeseket nem hallottam, azért nem is tudok véleményt mondani felőle, valamint a felől sem, mennyiben volt a gróf éneke olasz. Ő nem is énekelte azt a szerepet, s mondta, hogy az ola­szok nem is sokat énekelnek az ily szerepben, csak többnyire taktusban sebesen elbeszélik, mint recitativót. — No én, mondom, az ily modorban ének­lést soha se tudnám elsajátítani, ha húsz évig laknám is Olaszországban. Ez nem egyezik meg­­ az én temperamentumommal, s én tudom, hogy visszás volnék, ha más után indulnék, mint a természet és saját érzésem után. Egyszer eszébe jut a gubernátornénak, hogy ő szeretne hallani duettet, terczettet, ha volna még egy énekesnő. Hosszas tanakodás után engem is megkérdeztek, nem tudnék-e va­lakit, s én megnevezem Klein Rózsit. — Igaz, mondja, én is hallottam felőle, hogy igen szép remén­nyel biztat. Hogy lehetne­­ megkapni ? Előcsengette az udvarmestert, tegyen ren­delést s kevés idő múlva megjött Klein Rózsi. De alig találtunk valami operai duettet, a­mit együtt énekelhettünk volna, mert ő mind mást tudott s mindent csak németül. Schodel úgy tanította. Végtére mégis csak találtunk valami csekélységet, a­mit elénekeltünk együtt, s az igen tetszett, ámbár Rózsika akkor még igen együgyű kis leányka volt, soha se fordult még meg ilyen társaságban s meglátszott hangján az elfogultság. Így történt, hogy midőn később Schodelné külföldről Pesten keresztül, — mint mondá­s— Kolozsvárra akart utazni, s Pesten fölszólították vendégszereplésre s ő föllépett és itt is maradt: már mi mint régi ismerősök találkoztunk egy­mással s igen jó harmóniában maradtunk mind­végig. Petőfi Sándor kiadatlan arczképe. A «Vasárnapi Újság» kezdettől fogva kiváló gonddal igyekezett gyűjteni a legnagyobb ma­gyar lyrai költőre vonatkozó minden, még oly je­lentéktelennek látszó adatot is. Nem csoda. E lap 1854-ben keletkezett, abban az időben tehát, mikor az 1849-iki nagy vihar után a magyar irodalom ismét eszmélni kezdett s egyik első föladatának ismerte a hajótörésből megmenteni az elszórt roncsokat is. Hátha az utókor hasznát veszi, ha másként nem, mint szent ereklyének legalább. S e hajótöredékek között, mint azóta eléggé bebizonyult, találkoztak drága gyöngyök is és ezek között bizonyára előkelő helyet foglaltak el azok, melyek a szabadságharcz eltű­nt nagy dalnokára emlékeztettek. Ezeket összegyűjteni, megőrizni, kinek lett volna nagyobb kötelessége, mint épen a magyar irodalom első közegeinek, a hírlapoknak? De hogy a Petőfi-reliquiákat összeszedni épen a «Vasárnapi Újság» tette volt oly specziális föladatává, annak a megfogható kötelességérze­ten kívül más oka is volt. Pákh Albert, Petőfi­nek e benső barátja, volt e lap szerkesztője. Ez sokat megmagyaráz. Nehezére esett elképzelni is, hogy az örök lánggal égő lelkű fiú csakugyan elköltözhetett, s midőn a kételyt apránként mégis csak kiszok­ta a szomorú valóság, azon volt, hogy mentsen meg mindent, a mi ettől a lélektől származott, a mi az ő szellemének vi­selte magán bélyegét, a mihez köze ért, a mi rá emlékeztet. Innen az addig kiadatlan költemények, levelek, jegyzetek, innen a halálára, esetleg élet­ben létére némi fölvilágosító sugárt vető adatok buzgó gyűjtése, innen Petőfi emlékének, külön­ben a költő szellemi nagysága által is eléggé in­dokolt kegyeletes kultusza. E kultusz a régi szerkesztőségről szent ha­gyományként szállt a mostanira. Mint a kezdetben kijelölt irányok mindegyikéhez, hívek kívántunk maradni ehhez is s kiváló gondunkká tettük to­vább gyűjteni, a mi a Petőfi-legenda kiegészítésé­hez tartozik, legyen az irodalmi termék, kortár­sak emlékezése, megőrzött történetek, és minde­nekfölött azok a festmények és rajzok, melyek a korán elhunyt költő arczvonásait tüntetik elő. Petőfinek több addig kiadatlan arczképét a «Vasárnapi Újság» mutatta be. Így 1S70-ben a fönnmaradt daguerrotyp fölvétel után, ez idén pedig a Mezey József eredetije után rajzok­at közöltük. Tudomásunkra volt azonban, hogy van meg Petőfinek egy kiadatlan arczképe, mely azért is kiváló érdekkel bir, mivel utolsó arczképe a költőnek, mely természet után készült, s az egyetlen, természet után készült kép, mely őt egész alakjában tünteti föl.* Azt is tudtuk, hogy e még kiadatlan arczképét a költő rokona és ifjúkori barátja, Orlay Petrics Soma, csak az imént elhunyt festőnk, festette 1849-ben, jul. elején közvetlen azelőtt, hogy Petőfi, Bem had­testéhez csatlakozandó, Erdélybe indult s né­hány napig Orlayéknál Mező-Berényben időzött. Már csak napok választották el akkor még nem is sejtett" sírjától. . . Megkerestük a művészt, engedné át képét lemásoltatás végett a «Vasárnapi Újság»-nak. A kép nem volt nála, ő ugyanis e képet Petőfi özvegyének ajándékozta volt, ennek halála után a kép előbb Petőfi fia Zoltán, majd Petőfi öc­cse István birtokába jutott s nála volt Csákón. Orlay a legnagyobb készséggel megígérte, hogy a kép­nek ide kölcsönzése s Budapestre hozatala iránt intézkedik. Nem is telt bele sok idő s a már akkor gyöngélkedő művész maga hozatta * «Petőfi Debreczenbent czimű képét Orlay csak később, az ötvenes években, emlékezetből festette.

Next