Vasárnapi Ujság – 1883
1883-09-09 / 36. szám - A kerületi orvos. Turgenyev Iván rajza. Oroszból Csopey László 578. oldal / Elbeszélések; genreképek - Szász Károly. Máramarosi kép 578. oldal / Költemények
578 VASÁRNAPI ÚJSÁG vetéje lett egy nagyobb rajzgyüjteménynek, mely 25 kisebb-nagyobb darabból áll, felöleli az 1847—1876. években e gemeben írott páratlan szépségű vázlatokat és képeket, s «Egy vadász emlékiratai» czimen Turgenyevnek ma is leghíresebb műve. Ez a könyv az orosz életnek bámulatosan hitt ecsetelése ; belőle értjük meg a lakosság zömének gondolkozásmódját, világnézetét; előttünk áll a poczakos nemes, sovány életpárjával, — a se nem pór, se nem egész földesúr — az úgynevezett egyudvaros ; itt van az egyszerű pór a maga ronda viskójával; itt a türelem megtestesülése, az élő ereklye, egy hirtelen súlyosan megbetegedett parasztleány, aki éveken át ágyhoz szegzetten, zúgolódás nélkül viseli kínjait. Itt van egy fölösleges ember is, a «scsigrovszki kerület Hamletje», ki nem tudja, mi keresni valója van neki a földön, és akihez Turgenyev legkedvesebb barátja, a negyvenes évek leghiresebb kritikusa, az élte alkonyán csendes őrültségbe, ezen specziális orosz betegségbe esett Bjelinszkij szolgáltatta az eredeti mintát. Ebben van «A kerületi orvos» czimü megható rajz is, melyet mai számunkban találnak olvasóink. Visszatérve a külföldről 1852-ben, Turgenyev kiadta a rajzokat, először összegyűjtve, majd nekrológot irt az ugyanakkor elhunyt Gogolyról, magasztalva a nagy szatirikus érdemeit és pedig oly szabadelvű irányban, hogy magára vonta a szentpétervári körök haragját, s egy hónapra becsukták (ez alatt irta meg a «Mumust !), mely a «Vadász emlékirataiba» eddig még nincs felvéve, bár oda való), azután szülei birtokára, Szpasszkoje-Lutovinovóba száműzték, honnét csak 1854 évben térhetett vissza. Turgenyev ezután regényeket kezdett írni. «A nemesi fészek» megalapítottairói hirét, mint regényírónak és költőnek is; ezt követte az «Egy előestén» czimü, majd a «Rudin», a «Tavaszi hullámok», «Apák és fiaik», «Füst» és «Uj föld» («Novj»). E művekből, jelesül az «Apák és fiaik» meg a «Novj»-ból ismertük meg először Oroszország nagy társadalmi kérdését, a nihilizmust. Ez elnevezést Turgenyev hozta forgalomba «Apák és fiaik» czimü művében, és így határozza meg: «A nihilista olyan ember, aki semmi tekintély előtt meg nem hajlik, és semmi elvet el nem fogad igaznak mások iránti bizalomból és jóhiszeműségből, bármily nagy becsben is álljon az az emberek előtt. A nihilista mindent a kritika szemüvegén bírál meg.» Az «Uj föld» a nihilistáknak a nép körében folytatott balsikerű üzelmeit tárja fel. E művek roppant fergeteget kavartak föl irójuk ellen. Már a «Füst» megjelenése is elég ok volt arra, hogy az orosz olvasóközönség minden része úgyszólván sértve érezze magát, s az «Uj föld» hozta meg a vihart. Maga Turgenyev 1879-ben kiadott összes műveinek előszavában így emlékezik meg róla: «Fölösleges szólanom is, mily barátságosan fogadták ezen utolsó és nagy fáradsággal megalkotott művemet. Két-három írott, tehát nem nyomott visszhang kivételével nem hallottam róla mást a gúnyolódáson kívül. Rám fogták, hogy mindezt csak ugy az ujjamból szoptam ki, hogy huzamos külföldi tartózkodásom alatt elvesztem minden érzékemet, ami az orosz embert és életet illeti, hogy hiúság és a népszerűség hajhászása vezetik tollamat. Egy hirlapíró sietett is kijelenteni, hogy minden jóravaló embernek rá kell köpnie műre és lábbal tiporni azt; egy másik azonban még ennyire se találta érdemesnek. Persze az ismert pörök után a hangulat megváltozott. » E mű után szinte végelhallgatás következett. Azonban akit a Múzsa homlokon csókolt, annak nem engedi meg a végleges hűtlenséget. Így történt Turgenyevvel is, ki három évi hallgatás után nyilvánosságra hozta a «Régi képeket», a Flaubert Gusztáv szellemének ajánlott «Diadalmas szerelem énekét», az «Egy kétségbeesett embert», a «Költeményeket prózában», s végül a «Milics Klárát». Ezen beszélyekben a kortól súlyosan megviselt költőnek szelleme csak oly erővel nyilatkozik, mint régebben írott beszélyeiben, minők a «Pánin és Baburin», «Pusztai Lear király», «Az óra», «Egy szerencsétlen», «Első szerelem», «Aszjá», «Kop, kop, kop» («A fatalista») stb. Költőnk több színművet is irt, melyek ma is repertoiron vannak. Alig három éve, hogy Puskin szobrának leleplezésekor nagyszerű, nemes eszméktől és érzelmektől áthatott beszédet tartott Moszkvában, mely kevés keblet hagyott hidegen s mely után nem sokára ismét Párisba ment, hogy ne lássa viszont őt szándékosan megérteni nem akaró hazáját. Művei le vannak fordítva a legtöbb európai nyelvre s mi is birjuk azokat szinte teljes számban. Amennyire nem akarták megérteni hazájában, annyira kedvelték őt külföldön. Öt, ki a kitüntetésekre nem is gondolt, az oxfordi egyetem «doctor of Common Law»jogtudor czimmel tisztelte meg. Valóságos irodalmi ünnep volt azon lapnál, mely tőle közölhetett valamit. Még élénk emlékezetben van, mily lelkesedést keltettek még nem olyan rég a «Költemények prózában» minden művelt nép nyelvén. írói egyéniségét ő maga ekkép jellemzi: «Törekedtem erőm és tehetségemhez képest jó lélekkel és elfogulatlanul előállítani és megtestesíteni a jelen típusait s azt, amit Shakspere «the body and pressure of times»-nak nevezett, vagyis az idő képét s a kor nyomasztó voltát, továbbá igyekeztem megörökíteni az orosz elemek gyorsan váltakozó fiziognomiáját». Próféta volt, — s a próféta hazátlan a saját hazájában. A külföld babérral övezte halántékát, hazája töviskoszorut font homlokára. Turgenyev az eszmék embere vala. Érthetőn szólam ott, hol a szó bilincsekbe van verve, lángészhez illő feladat ... És Turgenyev ezt mivelé. «Hallani fogod az esztelen ítéletét s a tömeg kaczaját ... Ki ne tapasztalta volna mind a kettőt önmagán? De ezt még el lehet és el is kell tűrni. Azonban vannak csapások, melyek jóval fájdalmasabban érik magát a szivet .... Az ember megtett mindent, amit tehetett; dolgozott serényen, szeretettel, becsületesen ... És mégis undorodva fordulnak el tőle a becsületes lelkek: becsületes orczájukat a szégyen pirja borítja nevének említésekor. «Pusztulj! Ki veled!» mondják neki. — «Nem kellesz nekünk, nem kell a munkád se; te megfertőzteted lakásunkat — nem ismersz minket és nem értesz bennünket . . . Ellenségünk vagy!» íme Turgenyev életének képe, melyet a «Költemények prózában» nója nyilván önmagáról adott. Az utolsó időben Turgenyev maga is küzdve a halálos kórral, valóságos «élő ereklye» volt. Hónapok óta várhattuk a csapást, mely a 65 éves nagy hvó elvesztésével fenyegetett. A katasztrófa szeptember 4-én következett be barátnéja és odaadó ápolónéja, Viardot asszony házánál, Páris mellett, Bougivalban. A roskadt porhüvely visszaszáll az anyaföldbe, hirdetve az anyag halhatatlan voltát, a szellem pedig — az a mienk, mert «nem hal meg az, ki milliókra költi szelleme kincseit.» CSOPEY LÁSZLÓ. 30. SZÁM. 1883. XXX. BVFOLY4.M. MARAMAROSI KÉP. Felhő borong a Pop-Ivánon, Ereszkedik le sűrű köd — Oly lágyan, szinte megkívánom: Ha szemfedőm majd igy beföd... Mint érczkoporsó, a havas bérezéli mintegy nagy ravatalon. Lépcsője is, min fölhághass, kész, Halom után halom, halom. Fölebb, fölebb az út kanyargva, Végpontja míg a ködbe foly. Távol díibörg a vész viharja, Itt lenn verőfény és mosoly. Szorul a völgy s ezorosb lesz egyre, Csert, bükköt fenyvek váltanak. Lenn kanyarog a Tisza medre, S fölöttünk tisztán áll a nap. Dűlő fa reccsen rengetegben . Visszhangja dörrenésitől A büszke sas ijedve rebben És száll a kéklő égbe föl. Fenn kék ég — de a fenyves árnyba Nem hat be fénye, melege. Mohos forrásnál, félhomályba'. Ül s álmodik az agg Rege. A pap-fiúról — rémes álom, Föl-fölriad rá, úgy remeg , Hogy züllött el — s egy sziklaszálon Szeretőjét hogy ölte meg Felhő borong a Pap-Ivánon, Ereszkedik le sűrű köd. A havason hó pelyhe szállong, S ösvényt, forrást, regét beföd. SZÁSZ KÁROLY, A KERÜLETI ORVOS. TURGENYEV IVAN rajza. Egy alkalommal, midőn őszi időben hazafelé mentem a vadászatról, meghűltem és megbetegedtem. Szerencsére a kerületi város vendéglőjében ért utat a láz, orvosért küldtem. Félóra múlva megjelent nálam a kerületi orvos, egy középtermetű, sovány testalkatú, fekete hajú ember. Megrendelte a szokásos csillapítót, tűzhöz tétette a beás bögrét, kiváló ügyességgel csúsztatta zsebébe az öt rubeles papírbankót, — miközben mégis szárazan köhécselt s oldalra pislogott, — s már teljesen kész volt a távozásra; azonban valahogy megoldotta a nyelvét és nálam maradt. Gyötrött a láz, előre láttam, hogy álmatlan lesz éjjelem, és örvendeztem, hogy cseveghetek a jó emberrel. Theát adtak. Az én doktorom most fogott csak igazában a beszélgetéshez. Nem balga fő volt ő, értett a választékos kifejezésekhez és eléggé mulattató vala. Furcsa dolgok adódnak elő a világon: némely emberrel sokáig élünk együtt, baráti lábon állunk, és egyszer sem beszélünk vele őszintén, lelkünk mélyéből, más emberrel meg alig hogy megismerkedünk s immár: vagy mi neki, vagy ő nekünk, mintha gyónnánk, mindent elmondunk, elbeszélünk. Nem tudom, mivel érdemeltem ki új ismerősöm bizodalmát, elég az hozzá, hogy hímezés-hámozás nélkül, mint mondani szokták, elmondott nekem egy figyelemre érdemes esetet, melyet én most a nyájas olvasó tudomására juttatok. Rajta leszek, hogy az orvos szavait használjam mindenütt.— Nem tetszik ismerni, — igy kezdé a szót gyönge, remegő hangon (ezt szokta előidézni a berezovi szűz dohány), — nem tetszik ismerni az itteni birót, Mylov Lukics Pált ?... Nem ismeri. ... Se baj. (Köhécselt s megtörlé szemeit.) Hát kérem, tessék figyelni, a dolog így történt, nem akarok füllenteni, nagy böjtben történt, a lágy időjárás beálltakor. Üldögélek én a mi biránknál s preferance-ot játszom. Biránk igen jóravaló ember, a preferance-ban meg épen mester. Egyszer csak orvosom igen sűrűn használta e szót: egyszer csak azt mondják nekem, hogy valami ember tudakozódik utánam. Én meg azt felelem : mi járatban van ? Mondják, hogy írást hozott, — bizonyára valami betegtől. Add ide az irást, mon-