Vasárnapi Ujság – 1884
1884-01-27 / 4. szám - A győztes Bertók. Elbeszélés. Irta Sienkiewitz Henrik. Lengyelből fordította Csopey László 54. oldal / Elbeszélések; genreképek - Képek a jégről (11 képpel) Várnai B. Sándor 54. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
4. SZÁM. 1884. XXXI. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 55 szemek, fölgyúlnak az arczok; egy percz, és nyílként röpül tova lovagjával, most könnyed kecseset hajolva meg, majd finom lebbenéssel kanyarítva kört az elért czélpontnál. Amott a jég még gyönge ; szülők, kísérők ijedezve kiáltoznak; ki ne ragadná meg az alkalmat, hogy egy udvarias figyelmeztetésre gombolyítva eressze meg a társalgás szálait ? Hjal! A jégen ha nem is minden, de sok szabad, és ami a sok között a legtöbb : egy-egy makacs srófot vagy meglazult szíjat fürge kezekkel igazítani helyre, mire aztán rendesen még a gyakorlottabbat is elfogja a lámpaláz. * Serdülő lányka pehelykönnyűséggel tolatja magát a gyalogszánon. Néha irigyen tekint fel a mellette elillanókra. Ah! milyen boldogság így, vezető nélkül nyargalászni be a végtelen pályát, mint nagyobbik húga, ki azzal a csinos szőke fiúval és most surran el mellette, rá se tekintve. Persze! Hisz ő még csak tegnap kötötte fel lábára az első korcsolyát, azt a piczi kis éles pengéjű fényes jószágot, melyre gimnazista gavallérja, ki udvarias készséggel irányozza maga előtt a csusszanó szánkát, és most jegyezte meg, hogy akár nyakkendőjén használhatná zsuzsunak. És fölharsan rá a vidám gerlenevetés. «Milyen nagyokat is mond maga Béla!» — «Bocsánat, talán nagyon is kicsiket.» S a kicsike kezdi szentül hinni, hogy nincs a világon szellemesebb fiatal ember, mint az ő városligeti czvikkeres Tristánja. Megvan. El van határozva, hogy a legelső tourt, mihelyt fölszabadul, vele teszi meg. Még csak néhány napi szárnypróbálgatás otthon, a szakácsnő által az udvarra öntött mesterséges fagyon, s aztán..? Akkor aztán ő is beállhat a többiek sorába, s vége szakad a purgatóriumnak, mely most még arra kárhoztatja, hogy néma irigykedéssel hallgassa dicsértetni X vagy Y kisasszony könnyed és elegáns tartását, maga pedig szánon tolassa magát, mint valami összetöpörödött vén asszonyka. Nincs, tessék elhinni, nincs szánandóbb és megalázóbb neme ennél a nyomorékságnak ! Mi, akik a kényelmesen épített, elegáns külsejü fűtött köröndben, vagy meleg téli felöltőben partszélen állva, kissé már megrokkant makkal nézzük az életkedvtől csak ugy csattanó kedves hebehurgyaságot, s míg a fák gallérainkra hintik hideg és szúró zúzmaráikat, lomha sötétvérüséggel keressük mindenben a a dolgok létokát — mint Hegel mondaná •— azaz filozófiát, — mi, mondom, természetesen egész más véleménnyel birunk egyről-másról. Tetszik nekünk, sőt a világ minden korcsolyaművészéért sem adnak az első bukdácsolások, a kedves ügyefogyottság, a komolykodó óvatosságnak azt a látványát, mely az első ízben jégre lépő lányka zavart és piruló tekintetéből kisugárzik. Mint kis csibe, mely először próbál járni s gyönge lábait még gyöngébb szárnyaival igyekszik kisegíteni, ide-oda támolyogva, félénken, segélytelen, míg végre panaszos csipogással marad el a porban, — ugy tapogatózik mindenfelé, kidobva egymagára a rettentő síkságba, mely ismeretlen veszélylyel és álnoksággal teljes. S mosoly és siker egyszerre lebben el njakáról, gyönyör és bátortalanság egyszerre tündöklik tiszta szemeiben. Az első korcsolya, az első bál! Mindenikben van valami közös az első szerelem ábrándos, lázas izgalmával, mely szép és mulandó, sóvárgott és örökre visszahozhatlan. Különben ezt csak az emberiség szebbik feléről mondjuk. Annak a csoportnak, mely szégyenkezve, bizonyos elhagyatott órákban keresi fel a városligeti tó ragyogó parkettjét, mikor ebédnélküli csavargók ténferegnek egyéb dolog híján a korlátok mögött, s a jegyszedő dörmögve szakítja le a zöld papírszelvényt az alkalmatlan jövevények számára — van egy más, kevésbbé kedves és vonzó typusza is. Rendesen az élemedettebb korúakhoz tartozik. Mindennap láthatják, gondosan papírba göngyölt korcsolyájával hóna alatt, melyet úgy visz, mint tolvaj a lopott tárgyat, siető léptekkel iramodva el a fal mellett. Majd megáll, körülnéz, kiválasztja a legnéptelenebb helyet, óráig elmatat korcsolyáján, szidja, átkozza a csavart, mig végre sikerül felkötnie ugy ahogy, lötyögve, zakatolva, mint fegyencz lábán a bilincs. Azután megkezdődik a mindennapi gyakorlat, neki iramodik és orra bukik, feláll és hanyatt vágja magát s igy tovább in infinitum. Hajh! mert a rugékonyságát vesztett lábszár meg-megbicsaklik s a remegő térdek nem engednek feleselni magokkal. Világos, hogy egyike az "elkésett embereknek". Szóval tipusz. Nézzenek csak utána a hivatalos lapban s meg fogják látni, hogy csak most nevezték ki valahová. Nem nagy prófétaság kell hozzá, megjósolni, hogy valamint ma már báloznak táncz nélkül, rövid időn egyszerűen «látogatni' fogják a jeget korcsolyázás nélkül. A tulnépesség, a tolongás lehetetlenné teszi mindkettőt. Mert azt csak senki sem fogja többé táncznak nevezni, ha valaki fehér keztyűben, összelapított klakkal kezében, egy talpalatnyi helyen a zene hangjaira fel és alá ugrál, valamint korcsolyázásnak sem azt, ha valaki egy simára sepert jégtükrön minden lépésre kellemes és kellemetlen karambolozásoknak teszi ki magát. «Hogyan uram, ön tánczolni akar?»kérdezé valakitől a jogászbálon egy beavatott rendező — «sajnálom, de akkor menjen, ha úgy tetszik, Buzalkához, Bókához vagy Skopálhoz, a mi báljainkon nem szoktak tánczolni.» Nos épen így áll a dolog a korcsolyázással is ma. Azért az olvasók közül is soknak nem lesz felesleges legalább kép után ismerni meg azokat a bravourokat, melyekben a magasabb «fantaisie-korcsolyázás» egyes fogásai vannak rajzainkon előtüntetve. Ma már alig van fizikai hely a jégpályákon azoknak gyakorlására. Féllábbal jobbra balra hajolva, egymás mögé tett lábakkal, hátrafelé, keresztbe és oldalt, mind olyan alakzatok, amelyeket a jég ábrándja sugal a maga sajátságos melancholikus képzelődésével.. Még meg-megpróbálja időnként egy-egy sportsmall, de már alig tesznek hatást. Rég volt az is, mikor még franczia négyest jártak villamos világítás mellett, vagy keringő futamokban karczoltak hullámokat a jégen. Sebaj! Az ízlés, ha egyszerűsül is, de egyszersmind nemesebbé is válik. Ugyan ki siratná ma a quadrille-ok ötödik figurájának egykori «czifra szólóit», melyekben minden tánczosnő egy-egy ballerinává alakult át s czikornyás lépésekkel lejtette végig szerepét?.... Ma már minden bálterem és minden jégpálya azzal a jövővel fenyeget, hogy egy nagy társalgóvá váljék, hová összegyűlünk egy-egy félórára, ide-oda tipegünk a hideg jégen, vagy a fénymázas padlón, megkritizáljuk a szépeket és megjegyzés nélkül hagyjuk a kevésbbé olyanokat, ötleteket szórunk, bonbonokat kínálgatunk jobbra-balra s örülünk, ha a rókamállal titokban békélt kis kabát valami naivabb teremtés előtt athleta-litbe hoz. Valamint a bálokban szaporodik a «körben állók» száma, ugy a jégen is mind többen foglalnak tért olyanok, kiknek egyéb dolguk sincs, mint másoknak útjába állni, s egyiknek-másiknak illedelmes bocsánatkérés mellett a lábukra hágni. Hát nem ez a népség az agglegénység hadkiegészítő kerülete ? Végre is nekünk mindegy, hanem a nők - aha nők ügyeljenek magukra. Gondolják-e, hogy egy veszélyes szívbeli proletáriátust nevelnek magok körül, mely mindent megsemmisítéssel s eltiprással fenyeget? Nini, hova tévedtem elmekorcsolyázásaimban. Ej dehogy. Szó sincs róla. Ne féljenek a KÉPEK A JÉGRŐL.