Vasárnapi Ujság – 1884
1884-11-02 / 44. szám - Orosz történetek 698. oldal / Elbeszélések; genreképek - Palágyi Lajos: Czifra temető 698. oldal / Költemények
698 ösztönözték, hogy az utolsó, — gyakorlati, — évet Bécsben töltse, honnan 1846 nyarán tért vissza Pestre s itt a Schoepf igazgatása alatt álló gyermekkórházban nyert alkalmazást, eleinte mint tiszteletbeli segédorvos, 1846 deczember hóban pedig mint fizetéses második segédorvos. Orvostudorrá 1847 első felében avattatott föl, szemész- és sebésztudorrá pedig 1848-ban. Mint segédorvosra, főnöke, Schoepf-Merei az általa irott nagyobb gyermekgyógyászati tankönyv számára szükségelt számosabb kórrajz összeállítását s megírását bízta. Gyermekkórházi segédorvosi teendői mellett két évig Balassa tanár mellett mint tiszteletbeli segédorvos is működött, mi által alkalma nyílt, hogy magát a gyakorlati sebészetben is kiművelhesse. Első segédorvossá 1849 elején neveztetett ki, s julius havában, miután Schoepf-Mereinek politikai szereplése miatt Pestről rögtönösen menekülnie kellett, a kórház vezetését a választmány reá bízta, mint helyettes igazgatóra. Ez és az 1850-diki év fölötte válságos volt az intézetre nézve, azonban Bókai kitartásának s ügyszeretetének sikerült azt a jövőnek fentartani. Az intézet pénzalapja és jövedelmei ez időben oly csekélyek lévén, hogy a kiadásokat alig fedezték, Bókai a kórházban teljesen egyedül működött s midőn a munkát maga már nem győzte, az intézeti segédet egy ideig a maga csekély jövedelméből fizette. 1852-ben, midőn négy év lefolyása után rendes közgyűlés tartását a kormány végre megengedte, igazgató főorvosnak választatott. Az évkönyvek tanúsítják, hogy Bókai igazgatása alatt a gyermekkórházhoz folyamodó betegek száma évről-évre miként szaporodott , igy mig a bejáró betegek száma 1849-ben 1345 volt, 1882-ben már 8930-ra emelkedett; a kórházban ápoltak száma pedig, mely 1849-ben 80 volt, 1882-ben 870-re szaporodott. A kórház ágyainak száma, ily növekvő betegforgalom mellett, a 60-as években 64-re szaporíttatott, mit főleg az ezen időtájt rendezett sorsjáték jó eredménye tett lehetővé. De a szükségletén még mindig nem volt kellőleg segítve, mert az ősz-utczai házban a kórszobák czélszerű berendezése az épület helytelen felosztásánál fogva nem volt kivihető. Bókai tehát az egylet figyelmét egy új kórház építésére irányozta. Az előmunkálatok már a 70-es években megkezdődtek, a kórház anyagi viszonyai azonban akkor még nem engedték meg a terv kivitelét s csak 1878-ban sikerült a főváros VIII-ik kerületében (az üllői-ut, gólya- s tömő-utcza sarkán) czélszerü telket szerezni, melyen jelenleg az uj Stefániagyermekkórház áll. Bókai azonban nemcsak a gyakorlat embere volt, hanem mint egyetemi tanár is fáradhatatlanul működött s az orvosi irodalom terén előkelő szerepet vitt. Magántanárrá 1861-ben, rendkívüli tanárrá 1867-ben, nyilvános rendes tanárrá pedig 1878-ban neveztetett ki. A budapesti orvos-egyletnek 1868-tól 1874-ig volt elnöke s ő felsége 1872-ben, érdemeinek elismeréséül, királyi tanácsosi czimmel tüntette ki. 1877-ben az országos közegészségi tanács rendes tagja lett. Irodalmi működésénél folyton a gyermekgyógyászati szakot tartotta szem előtt s tudományos dolgozatait az «Orvosi Hetilap»-ban s a lipcsei «Jahrbuch für Kinderheilkunde» ban közölte, mi által a pesti gyermekkórház tudományos működése a külföld előtt is ismeretes len. Tudományos munkálatai, melyek több, eddig majdnem ismeretlen betegség ismertetésére vonatkoztak, a külföldi szakférfiak figyelmét magokra vonták, ugy hogy 1876-ban a «Handbuch der Kinderkrankheiten» czimü nagy gyűjtőmunka szerkesztőjétől, Gerhardt tanártól Würzburgban, munkatársnak kéretett föl több fontos fejezet kidolgozására, mely dolgozatokról a külföldi kritika a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Igy küzdötte föl magát Bókai lépésről lépésre azon állásba, melyben mint az ország első gyermekorvosa a közönség osztatlan bizalmát vivta ki, s melyben mint tanár tudományos működése által a gyermekgyógyászat fejlődéséhez oly jelentékeny mérvben hozzájárult s Magyarországon e szaktudományt megalapította. Hazánk mai jeles gyermekorvosai mindannyian Bókai oldala mellett és az ő vezetése alatt fejlődtek. Szívóssággal párosult erélyéről tanúskodik végre ama fényes eredmény, melyet az uj «Stefánia szegény gyermekkórház» teremtése által elért és melylyel egész élete fáradalmainak maga állított áldásdus emléket. Érdemeit mindenki ismerte, csak maga nem látszott birni tudomással róluk. Jutalmát ő lelkiismeretében kereste csak; elismerést nem keresett, annak őt kellett fölkeresni. És a mint éltében feltétlen bizalommal találkozott a királyi várlakban és szegények viskójában egyaránt, osztálykülönbség nélkül ezer meg ezer szülő hálája és áldása kísérte sírjába. CZIFRA TEMETŐ. Feledni vágytam a világi zajt, A hiú pompát, kábitó morajt, Feledni mindent, mindent, a mi bánt, Dúsát, szegényt, — fényt, árnyat egyaránt. Lankadtan, törve jártam a világot. Szivem egy percznyi pihenésre vágyott, Sebhedten a sírok közé futottam : Az «egyenlőség birodalma» ott van. Ott elmosódik mind az árny, a fény, Ott nincs győztes bűn, elbukott erény, Nincs rikító kép, pokoli zene, Nincs szín, mely bántha; hang, mely sértene. — Oh, én bohó ! a temető mi más ! Csupa merő fény, pompa, csillogás, Letűnt nagyságok büszke neveit Arany betűk nagy fennen hirdetik. Magasra hantolt sírhalmok felett Sok gránit-emlék csillog, díszeleg, S itt-ott, mint a halálra irt szatíra, Örökzöld cziprus borul rá a sírra. Oh emberek, oh balga emberek ! Minek e dísz, e czifraság minek ? A súlyos gyászt, a szörnyű pusztulást El nem takarja e fénylő palást! Hiába áll a sok-sok oszlop itt! A rózsa, liliom is hiába nyit! Hiába minden eszköz, akarat: A temető csak temető marad. A merre járok és a merre nézek, Ali, mindenütt csak pusztulás, enyészet! A szép lepel, a csalfa mez mit ér ? Az éj-sötét szín mégse lesz fehér! A sírok szép virágai között Vigyorgni látok sok kis ördögöt; S az illatot, a mely repül felém, Csak temetői szagnak érzem én. Mind, a mi itten csillog fényesen, El fog pusztulni s nem lesz nyoma sem, Jön a vihar, a tájon áthalad S el-elmosódik mind a sírirat. Jön a hideg, s a mint egyet lehel, A sok virág mind sorba hervad el, Jön az idő, és súlyos léptitől A hant besüpped, a szobor ledől. Hol most sok tarka, szép virág fakad, Gaz, gyom veri fel majd a sírokat, Mindenfelől lehull a csalfa máz, S lesz meztelen a romlás, pusztulás. Eltorzul a kőangyal mind egy szálig, Talapzatáról az arany lemállik , majd leplezetlen láthatjuk magát A szörnyű átkot, nagy tragédiát! PALÁGYI LAJOS: OROSZ TÖRTÉNETEK, I. Miklós czár és az elgázolt parasztasszony. A régi jó világban történt, mikor még a czár szabadon sétálhatott : nem lesték minden mozdulatát a nihilisták. Egy szép napon a peterhofi parkban sétálgatott Miklós czár. Séta közben találkozott Dolgorukij Vladimir herczeggel, egyik ezredesszárnysegédével, akit mindenha szeretett és kitüntetett. Ez a Dolgorukij volt a hadügyminiszter az emlékezetes krimi hadjárat idején. Az uralkodó magához inti és folytatván a sétát, kérdezgeti egyről-másról, végre így szól: — Apropos! Majd elfeledtem. Derék fiú vagy, mondhatom, hát te az én népemet fojtogatod, mi ? — Nem értem szárnysegéd elképedve, felségedet! — feleség — Ugyan ne tetesd magadat olyan ártatlannak. Szent - Pétervárott jártál tegnap nemde ? — Igen, felség! — Nos! Hát amint elkocsiztál a moszkvai sorompónál, elgázoltak lovaid valami asszonyt. — Nem felség, ez nem történt. — Dolgorukij herczeg! — kiáltá a czár haragosan. — Ön feledi, hogy a hazugságot nem szenvedhetem. — Nem vennék magamnak annyi bátorságot, hogy hazudjam.— Azt akarja talán, hogy vizsgálatot indítsak ez ügyben. — Felség! Amily igaz, hogy itt állok, ép oly szentül bízom benne, hogy a vizsgálat csak megerősítheti szavaim igazságát. — Jól van! De figyelmeztetem, Dolgorukij herczeg, hogy aztán pórul ne járjon. A czár elfordult és ott hagyta a szárnysegédet. Dolgorukijnak első dolga volt megtudni, hogy honnét ered ez a rágalom. Megtudta, hogy a szentpétervári főkormányzó, vagy helyette a főkapitány rendesen jelentést küld az uralkodónak, előadván a megelőző napon a fővárosban történteket, és hogy a tegnap érkezett jelentésben a következő is megolvasható : «A tegnapi napon felséged szárnysegéde, Dolgorukij herczeg ezredes elhaladván a moszkvai sorompón, a kocsis vigyázatlansága folytán elgázolt egy arra menő ismeretlen asszonyt. A czár parancsára külön vizsgáló bizottság ült össze, melyen Dolgorukij herczeget Kuselev gróf képviselte. A kihallgatáson Trifon, a herczeg kocsisa, megerősítette, hogy azon a bizonyos napon és azon a helyen, a melyet a rendőrség jelentése megnevez, ő kocsizott a herczeggel és agyongázolt egy nőt. Kuselev gróf kötve hitt a komának, keresztkérdésekkel iparkodott őt megzavarni, de a kocsis olyan ügyesen vitte szerepét, hogy minden kérdésre szabatosan megfelelt. A vizsgáló bizottság megerősité a rendőri jelentést. Miklós czár, képzelhetni, szörnyű mód megharagudt ennek hallatára s menten hivatá Dolgorukijt. — Tudja-e, Dolgorukij herczeg, — szólt haraggal az uralkodó, — hogy ilyenekért nemcsak a tiszti rojt repülhet le válláról, de még a feje is? — Egy betűt sem értek az egészből, — felesé a lesújtott vádlott, — csak azt merem