Vasárnapi Ujság – 1885
1885-11-01 / 44. szám - Az irodalom négy elhunyt munkása (Hornyik János; Malmosy Károly; Szalay József; Széll Lajos arczképével) 702. oldal / Élet- és jellemrajzok
702 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 44. SZÁM. 1885. XXXII ÉVFOLYAM. HALOTTAK EMLÉKE. HALOTTAK napja int megemlékezni a halottakról, a kik elköltöztek s csak erényeik és tetteik emlékét hagyták itt, munkás életök nyomaiban. Sokan vannak, a kikről a kegyelet, szűkebb, tágabb körben, megemlékezik. Minden család meggyújtja az emlékezet szelid mécsest kedves halottjai fölött s könnyeivel öntözve sirkeresztjökre tűzött koszorúit, halk imát rebeg lelkök üdveért. A nemzet nagyjai iránt hangosabban s tömegesen nyilatkozik a kegyelet s a lelkes ifjúság évről-évre meghozza tisztelete s kegyelete adóját azok emlékének, a kik jóltevői valának. Nekünk is van néhány szerény mécsünk meggyújtani — néhány egyszerű koszorúnk a sirokra felaggatni való, néhány oly halott fölött, kiknek elhunytáról csak röviden emlékeztünk vala meg s fentartottuk magunknak, hogy arczképek s életrajzuk közlése által, a magunk módja szerinti, emléket állítsunk nekik. A történeti buvárlat egy veterán és egy fiatal bajnokát, — a classica philologia egy érdemes mivelőjét s jeles tanférfiut,— és egy korán elhunyt fiatal orvost, a hazánkban annyira fontos közegészségügy egyik buzgó s hivatott harczosát — idézzük sorban egymásután olvasóink emlékezete elé a következőkben. I. HORNYIK JÁNOS. (1812—1885.) Alig néhány napja, hogy Kecskemétnek egyik legkitűnőbb embere, a város főjegyzője és történetirója elhunyt s egyszerű ravatalát tiszttársai és barátai közrészvéttel állták körül. Hire alig terjedt túl szülőföldje határain, a melyekhez oly hiven ragaszkodott s neve csak kevesek előtt vala ismeretes. De mindazoknak, a kik működését figyelemmel kisérték, kik az egyszerű, túlságosan szerény városi hivatalnok kiváló tehetségeit ismerték, kik polgártársai közül segélyért, fölvilágositásért hozzá folyamodtak : be kell vallaniok, hogy Hornyikban nemcsak szülővárosa, Kecskemét, de az egész haza tevékenyen működő tisztviselői, szorgalmas, alapos készültségü történettudóst s résztvevő emberbarátot vesztett. Kiváló tehetségei magasb hivatalokra is képesíthetik vala, de ő nem kivánt más lenni, mint egyszerű, független polgár, hogy végső lehelletéig a közügynek, a történelmi buvárlatnak áldozhassa minden erejét, jó idején lemondva az ifjúság ábrándos terveiről s megelégedve szülővárosa tiszteletével, amelyet mindennél többre becsült. Ismerősei, akiket csak megnyerni tudott, de felhasználni sohasem akart, szívesen avatták volna be a tudományos világ hangadó köreibe, de ő nem óhajtott kiváló szerepet játszani, fővágya lévén, hogy munkáján, Kecskemét város történetén dolgozhassák, a melynek múltja iránt már kora ifjúságában oly élénk érdeklődést mutatott s a melyet később oly szép készültséggel s gazdag adatokkal mutatott be földjeinek és a hazai tudományos világnak. Élettörténetében nincsenek oly kiemelkedő pontok, amilyenek regényességet szoktak kölcsönözni az életnek. Szerényen, visszavonultan teltek napjai, de tele lelkesültséggel és buzgalommal a múlt iránt, amelynek lapjain oly szívesen merengett. Szűkös anyagi viszonyok között növekedvén fel, korán be kelle látnia, hogy az ifjúság fényes álmaiért a komoly munkálkodásban kereshet csupán kárpótlást, amikor még képzelme oly édesen mulatozott a költészet verőfényes terein. Maga is társalgott a múzsákkal, de csakhamar fölismerte tehetségét s érezte, hogy a költészethez az akaraton és szorgalmon kivül egyéb is kell. Gymnaziális tanulmányait szülővárosában elvégezvén, Pestre jött, hogy tovább képezze magát az egyetemen. Itt a nagynevű Horváth Istvánnak egyik legszorgalmasb hallgatója volt s bizonyára egyike azoknak, a kikben az ősi dicsőség iránt oly hévvel lelkesülő tudós magasb vágyakat költött. E tájban jutott néhány, Kecskemét történetét illető oklevél először kezébe, a melyek uj világot vetettek a város múltjára. Ekkor ébredezett a történelmi kutatások és búvárlatok iránti kedve, amelyet sem magánéletének későbbi viszontagságai, sem terhes hivatala ki nem olthattak. Korán, alig huszonnégy éves korában lépett a közpályára, ahonnan csak ez előtt pár évvel vonult vissza, mikor a városi közgyűlés «örökös tiszteletbeli főjegyzői czimmel és teljes fizetésével nyugdíjazta. Viselte kezdetben a levéltárnoki, aljegyzői tisztségeket, majd a kecskeméti társas járásbírósághoz ülnöknek neveztetett 1851-ben, ahol főnöke minden biztatásai, kérései, kecsegtetései mellett sem maradt tovább öt évnél, folyton visszavágyva a levéltár poros aktái közé, amelyeket oly fáradatlanul búvárolt éjjel-nappal, s amelyekből később Kecskemét monográfiáját irta. Egész élete s működése folytonos készülődés volt, ugy szólva, e monográfia megírásához. S mégis kezdetben arról volt meggyőződve, hogy azokból a mozaikszerű adatokból egészet alkotni az övénél élesebb elme, alaposabb készültség kívántatik. Még mikor az akadémia 1851-iki felszólítására rendszeresebben látott is kutatásához s adatainak csoportosításához , még akkor sem volt teljesen tisztában czéljával. De ismeretsége egy pár jeles íróval, köztük első sorban Szilágyi Sándorral, folyvást ösztönözte a feldolgozásra. Másfelől a Katona József rövid dolgozata szintén utmutató és serkentő például állt előtte s vágy ébredt lelkében, hogy a mit elődje, a «Bánk bán» írója, kora halála miatt alaposan ki nem dolgozhatott, ő pótolja gazdag ismereteivel s alapos tudományával. Igy látott napvilágot 1860-ban «Kecskemét város történeté»-nek első kötete, melyet a következő években a 2-ik, 3-ik és 4-ik kötet követett, egész a szathmári békekötésig kisérvén a város és területe történetét. Az akadémia figyelmessé tevén a jeles könyvre, a mely a városi monográfiák között bizonyára első sorban foglal helyet, sietett íróját tagjai közé választani s művének három első kötetét a Marczibányi kisebb díjjal, ötven aranynyal jutalmazni. Hornyik 1863-ban el is foglalta helyét az akadémiában «Az idéző pecsétről» irt értekezésével s folyton dolgozott kisebb-nagyobb értekezéseken, mint a «Ráczok a kuruczvilágban», «Pusztaszer története», «A ráczok ellenforradalma», stb. czimüeken, amelyek részint önállóan, részint az «Uj Magyar Muzeum»-ban és «Századok»-ban jelentek meg, de működésének legkiválóbb eredményét a «Kecskemét történeté »-ben találjuk. E művével nagy szolgálatot tett a hazai tömetírásnak, mert hazánk oly korára szolgáltatott becses adatokat, amely kor eladdig a leghomályosabb volt. Értjük a török hódoltság korát, amelyben Kecskemét nevezetes szerepet játszott. Hornyik nemcsak Kecskemét, de a szomszéd városok, az egész alföld történetére is élénk világot vet s a vallási ügyeket, a törököknek a keresztény vallás iránti türelmességét, a katholikusok és protestánsok között Kecskeméten páratlanul fennálló békés viszonyt, az akkori iskolákat és tanintézeteket mind híven és a felfogást könnyítő csoportosítással rajzolja. Maga írta egyik előszavában, hogy ő szigorúan alkalmazkodott Tacitus elvéhez, a mely szerint «a történelem mindent elmondjon, a mi igaz, és ne merjen mondani semmit,a mi nem igaz». Valóban Hornyik, a hol maga viszi is a szót, mint Salamon Ferencz helyesen megjegyzi — a ki nem kevéssé használta Hornyik munkáját a török hódoltságról irt becses könyvében — mindenütt a kecskeméti levéltárban talált eredeti okmányok után és szavaival beszél, eddig ismeretlen okleveleket hoz napfényre. Műve nemcsak az egyes adatok érdekességénél, hanem azok csoportosításánál és a hozzájuk fűzött felvilágosításoknál fogva a nagy közönségnek is könnyen felfogható érdekes olvasmány lehet. E művet óhajta Hornyik bevégezni a késő öregség nyugalmas napjaiban; betegágyán is folyton rendezgette, alakítgatta az összehordott gazdag anyagkészletet, de halála ebben már megakadályozta. Az akadémia megtisztelő bizalmára, melyet, mint rendkívüli szerénységgel irta, parányisága érzetében reményleni sem merészelt, csak ugy hitte magát érdemesnek, ha legalább teljes történetét megírja szülőföldjénél, a melyet félszázadon át szolgált s a mely iránti égő szeretetének maradandó emléket állított. Működése azonban így is nevezetes: Hornyik így is szép helyet foglal el történetíróink között. Dr. VÁCZY JÁNOS. II. SZALAY JÓZSEF. (1857—1885.) F. é. márczius 15 én, a nemzeti újraébredés vidám évfordulóján halt meg dr. Szalay József, országos levéltári fogalmazó, a fiatal történetbúvár, az írói ifjú nemzedék egyik legkiválóbb tehetségű, legtöbb tanulmánya s legszorgalmasb tagja — élete 28-ik évében. Ifjú kora daczára már tíz éves irodalmi működés állt háta mögött, de még sokkal több remény volt kötve hozzá, a mit kora halála mind porba döntött. Baracskán (Fehérmegyében) született, 1857-ben. Atyja, Sándor, ugyanott ref. lelkész, anyja, Báthori Zsófia, néhai Báthori István dömsödi lelkész és utóbb kecskeméti tanár leánya, s a nagy Báthori Gábor dunamelléki ref. püspök unokája; unokája anyai ágon Maller Ferencz csákvári lelkész és vértesaljai esperes, 1859/60-ban — a pátens korában — helyettes püspöknek is. Igy Szalay József apai és anyai ágon református papok unokája s szépunokája volt s már kis korában magába vette azt az erős protestáns szellemet, mely — bár maga papi pályára nem lépett — jellemét egyháziassá tette s történetírói munkásságán is félreismerhetlenül átvonul. Tanulmányait a szülői ház és a falusi iskola után Budán s a német nyelv elsajátítása czéljából Gráczban kezdte meg s mindig kitűnő sikerrel folytatta. A tanári pályára érezvén kedvet és hivatást magában, a budapesti egyetemen a bölcsészeti karban a középiskolai tanárképző tanfolyamot hallgatta, tudori és tanári oklevelet nyert. Gyönge egészségének azonban a megerőltető tanári pálya nem igen volt való, s azért, lemondva a középiskolai tanári pályáról, az egyetemen a magyar történet középkori részéből habilitáltatta ugyan magát s a fiatalság által nagy kedvvel hallgatott néhány félévi kollégiumot tartott is, de hivatalt az országos levéltárban vállalt s ott működött, odaadó szorgalommal, a mellett magának is kutatva történeti tanulmányaihoz, mindaddig — mig egyre sulyosbuló mell- és gégebaja előbb hosszú szabadságra s olasz égalj alá nem kényszeritette, később ágyba — s végre koporsóba nem fektette. Irodalmi működése már nem csak zsengéket, hanem érett gyümölcsöket is mutatott fel. Első fellépése az irodalomba lapunk hasábjain volt, ethnografiai s történelmi kisebb dolgozatokkal. Tudori koszorúját «Városaink a XIII. században» czimü monografiaszerü nagyobb történelmi dolgozatával szerezte, melyben forrástanulmányai alapján a hazai történetírásunkban kellőleg soha sem méltányolt városi elem életét s fejlődése első korszakát alaposan és részletesen rajzolja. Nagyobb munkája a «Magyar nemzet története» négy nagy kötetben, képekkel és hasonmásokkal, népszerű modorban, de a források folytonos figyelemben tartásával készült munka, mely tudományos becscsel bir. E munkát a m. tud. akadémia az 1200 forintos Szilágyi István-féle nagy jutalommal * tüntette ki. Az akadémia adta ki tőle Nádasdy Tamás nádor levelezéseit is, melyhez Szalay igen jeles műveltségtörténeti tanulmányt irt bevezetésül. — Ime három önálló mű, egy alig 28 éves ifjú irodalmi hagyatékában. Azonkívül a «Századok»-ban, az «Archaeol. Értesitő-ben, a «Turul» czimü heraldikai szakközlönyben, a «Vasárnapi Ujság»-ban s más ismeretterjesztő folyóiratokban közölt számos értekezés és tanulmány tartja fenn maradandóan e ritka szép készültségü s páratlan szorgalmú ifjú tudós nevét, ki rövid.élete tartama alatt többet s jobbat birt felmutatni, mint sokan egész hoszszu életen. Az országos levéltárban buzgón teljesített hivatalos munkája mellett a történelmi társulatnak választmányi tagja volt s itt is buzgón és sikeresen működött. Ész, jellem, tanulmány, buzgóság — semmi sem hiányzott benne: csak a testi erő és egészség s a hosszú élet. Korán tört meg a betegség súlya alatt, — s övéi (özvegy anyja és szerető testvérei), barátai, pályatársai — sirva kisérték a budai (vízivárosi) temetőbe, hol hamar megoszlattatott teste örök nyugalomra tétetett. * Szilágyi István, nemes családból származott pesti polgár, gombkötő-mester, háztulajdonos s városi képviselő, szorgalma által szerzett szép vagyonát jótékony s közművelődési czélokra hagyta. Akadémiai alapítványán kivül a főváros kezelése alatt van nagy ösztöndij-alapitványa, mely egyre gyarapodva — a kamatok egy részének tőkésítése által, ma már évenkénti 6—8000 frt osztatik ki belőle, közép- és felsőbb iskolai ösztöndíjakra.