Vasárnapi Ujság – 1886
1886-03-14 / 11. szám - Sándor Mátyás. Verne Gyula regénye. Francziából forditotta Huszár Imre. (74 képpel). (Folytatás.) 170. oldal / Elbeszélések; genreképek - Dömény József: Régi zászló 170. oldal / Költemények - Reviczky Gyula. Petőfi szobra előtt 170. oldal / Költemények
170 A kinyomatott tizenkét pont németre is lefordítva szóratott a nép közé. Egy óra tájban a nép szétoszlott, miután három órára a muzeum terére népgyűlés határoztatik vala el. * A márcziusi események fölsorolásában itt félbe szakad Nyári Albert előadása, melyről egyik történetírónk azt jegyzi meg, hogy korrajz kívánt lenni s tükör lett belőle, melyből mi csak a történtek pragmatikai előadására vonatkozó részeket vontuk ki vázlatosan. De, ismételjük, márczius 15-ikének további eseményei átalánosan ismeretesek. A pesti magisztrátus magatartása, a múzeum előtti népgyűlés, az esernyős menet fel Buda várába, a helytartótanács megrettenése, a közjólléti bizottmány megalakulása, Táncsics Mihály kiszabadítása a fogságból, behozatala diadalmenetben Pestre, a nemzeti színházi est, mind le voltak írva nem egy ízben már e lapokban is. Nincs miért ismételjük. Csupán idevágó képeink magyarázatául kívánunk még néhány megjegyzést tenni. «Martius fiainak», mint Nyári nevezi, neve és arczképe csakhamar ismeretes lett a nemzet előtt. Vasvári Pál és Bulyovszki Gyula ez alkalommal bemutatott arczképe e napokból való s Boemer rajza után Fürstnél Pesten nyomatott mint rajzmelléklet Nyári Albert füzeteihez. Petőfinek ma bemutatott arczképe már a későbbi napokból való s honvédőrnagyi egyenruhájában tünteti föl a költőt, Barabás rajza szerint. Ez Petőfinek immár ötödik egykorú arczképe, melyet a «Vasárnapi Újság» bemutat. (Első volt a Barabás-Tioléi- féle, mely költeményei előtt látható; a második egy daguerrotyp-fölvétel után készült; a harmadik az Orlay-Petrich féle olajfestmény; a negyediket a Mezey-féle aquarel-kép után mutattuk be.) Petőfi nemzeti dala, a «Talpra magyar» csakhamar sok ezer meg ezer példányben keringett a nép kezén, szavalták mindenfelé s rövid időn zenét is szereztek rá s szerte énekelték az országban. S többek között Kálozdi J. is megzenésítette s a mű czímlapján ott látható a nemzeti muzeum lépcsője előtt tartott népgyűlések jelenete, ahol az ifjúság és a nép vezérei, magyar díszben, kardosan tartottak a nagy számmal összegyűlt közönség előtt szónoklatokat. E rajzot szintén bemutatjuk. A lépcső fokán épen Vasvári áll, ama napok leglelkesebb, legfáradhatatlanabb ifjú szerepvivője, ki ápril 11-ikén is, mikor a már akkor kinevezett független első magyar felelős minisztérium Pestre leérkezett, azt a budapesti nép nevében üdvözölte, a mikor ugy, mint mi most, ő is egymás mellé állítá az 1838-iki és az 1848-iki márczius 15-ikének eseményeit. «A nemzetben, — mondá a többi közt, — mindig van szükség teremtő elvre; de vannak pillanatok, mikor főszerepet játszik a romboló szellem, így történik az magában a rendszeres történetben is. E Duna vize most csendes, nyugalmas , de e folyamnak is volt forradalma, volt márcziusi korszaka. Élénken emlékezhetünk arra a márczius 15-ikére, midőn e folyam kitört a türelem medréből s hatalmas árjaival elözönlő egész Budapestet. A zabolátlan árvíz romba döntésszerü épületeink roskatag falait, hogy azok romjain e nagyszerű paloták emelkedjenek, melyek szemeink előtt fénytengerben úsznak. A budapesti árvíz évtizedes napján az emberek imádkozni szoktak, hogy a vízözön-veszedelem többé visza ne térjen. Ez idén Budapest lakosai nem imádkoztak, hanem a tett mezejére léptek. Kitörtek a türelem medréből s hatalmas hullámaikkal megrázkódtaták az egész Budapestet, mint tíz évvel ezelőtt a felbőszült Duna, az idén leromboltattak a bécsi bureaukratizmus és abszolutizmus roskatag intézményei és földre juttattak mindazok, miket a zsarnokság 300 éven át épített. Azt hisszük, e városban a hatalom szót ezentúl csak az említse, ki a nép nevében beszél és csak akkor említse, midőn magáról a népről beszél.» VASÁRNAPI ÚJSÁG. 11. SZÁM. 1886. XXXIII. ÉVFOLYAM. RÉGI ZÁSZLÓ. Régi zászló tépett rongya Nem lobog, — ki szél se bontja.... Ócska lim lom közt feledve Ott búsong egy szögeletbe', Portól lepve, összehajtva. Hálóját pók szövi rajta, Kis moly őrli drága selymét, S szép kezek hol azt beszegték — Szálait szét lassan tépi, Hogy nagyon ne fájjon néki. Rajt'a jelszó még : Előre ! Van is, nincs is már belőle .... Pók beszőtte, moly kirágta ... Ki vigyáz ily ócskaságra? Bég ideje, hogy letették, S nem is úgy mint szent ereklyét, — Ócska rongyul volt bedobva — Hol hever most — szíík sarokba. Meg se látják, rá se néznek... Nyoma sincs rajt' gondos kéznek. Pedig egykor, szebb napokba' Két erős kar kitartotta, Szél magasan lobogtatta, Ragyogott az ivás rajta ... Merre vitték, merre hordták, Lelkesül nyomán egy ország . .. S szállva büszkén, merre lengett, Fel utána hősök keltek. .. Gyermek, ifjú, férfi küzdve Ment rohanva vízbe, tűzbe. Puska roppant, ágyú dörgött, A halál ott vérben fürdött... S hogyha elfolyt egynek vére, Nyomban másik állt helyére ... Szív hevülve vérét szórta Harczmezőn szét földre, hóra .. . Vért a földön, lángot égen Látott ez a zászló régen ... S rajta jelszó : «Csak előre» Fényt vetett a harczmezőre. Régi zászló tépett rongyot Szűk sarokban látva, mondják : Itt is porlad bús homályba' Régi nagyság egy foszlánya ! Nincs mit nézni rajt' a szemnek ! S látva, futva odább mennek. Pók előjön, sző, jön rajta, Kis mély őrlő malmát hajtja... S mely magasan szállt a légbe' Régi zászló rongy lett végre. DÖMÉNY JÓZSEF: Te minden tűznél forróbb lelkűi látnók, Ki elhulltál a hősi harcz alatt; Ki feláldoztál bírt, nőt, ifjúságot Magyar hazádért, mely nem volt szabad ; Kit hányt vetett a tél forgószele, Te örök vágyak lázas embere : Óh, nézz alá, óh, nézz le a magyarra, Petőfi Sándort, hogy mily nagyra tartja! Óh, nézz le s lásd, hogy nem haltál hiába, Hogy a magyar nép küzd, fárad, remél. Nem kétkedik már senki, csak a gyáva, Hogy a magyarnak szebb jövője kél; Hogy százados balsors nem ölte meg, Hogy edzve mostan kezd uj életet; Mert meg nem fogyva számban és erőben Él a magyar még, bízik a jövőben ! Pató Pál úr munkához lát serényen . Röstelli, hogy soká' lustálkodott. A magyar nemes ősi renyheségben Nem mondja már: «Paraszté a dolog!» Költőnek, honfiúnak szobrot állit; Árpád apánk szép nyelve felvirágzik. Uj élet forrong ott a Tisza hátán, S a nép immár nem él lomhán, se gyáván. A sutban egy hever csak ; — hadd heverjen! Az ősök kardját rozsda verje ki. Hadd érjenek nyugodtan, munkacsendben Malasztos békekor gyümölcsei. Petőfi nyelve zengjen egyedül Testvéri nép közt e hazán belül, S ragyogjon tiszta fényével fölötte A szabadság szent napja mindörökre ! REVICZKY GYULA: PETŐFI SZOBRA ELŐTT. Virágokat nem ültettek sírodra. El nem temettek, mint a holtakat. Nem tudni, hogy leszúrva, letiporva Vesztél-e el, vagy isten elragadt. Néped csak bámult, meg se könnyezett. Petőfi nem halt meg, csak elveszett! Örök dalokat hagyva sziveinkben, Fölszállt az égbe, mint egy régi Isten. Nem zengett szebb dal magyar ifjú kobrán, tŐbb lángolás szivét nem tölte be. Kard volt kezében, homlokán borostyán ; Egyik halála, másik élete. Nemtői kéz látszott vezetni őt; Csodáljuk a sors által is dicsőt. Regealakká vált, mert így kívánta O és az ég, a dalnokok barátja. Emléke ércznél, márványnál szilárdabb. Mint szabadsághős, népe dalnoka Nincsen kitéve vésznek, pusztulásnak ; Egész világ immár az ő hona. Lehull a kő, elhervad a babér ; De ő minden dalában visszatér És millió magyar szivébe vésve. Hevít, gyújt nemzedékről-nemzedékre. SÁNDOR MÁTYÁS VERNE GYULA REGÉNYE. FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA HUSZÁR IMRE. Egyedül jogosított magyar kiadás. MÁSODIK RÉSZ. VII. Bonyodalmak. Harminczegyedik folytatás. Már tizennégy éve mult, hogy Torontál Simon elhagyta Triesztet és Raguzában telepedett meg, pompás palotájában, a Stradonen. Dalmát származású lévén, semmi se volt természetesebb, mint hogy visszatért szülőföldére, miután az üzletektől visszavonult. Az árulók titkát jól megőrizték. Az árulás díját pontosan kifizették nekik. Tényleg óriási vagyon jutott a bankárnak és Sárkánynak, egykori tripoliszi ügynökének. Miután a két elitélt a pizinói várban kivégeztetett és a megszökött Sándor Mátyás az Adria hullámai közt találta sírját, az ítélet végrehajtását kiegészítették az összeesküvők vagyonának elkobzásával. Zathmár László házából és csekély földbirtokából semmi se maradt, még annyi se, a mennyi öreg szolgája élete fentartására szükséges volt. Báthory István után se maradt semmi, mert vagyontalan volt és csupán a leczkéi jövedelméből élt. De az Arzenek kastély nagy majorjaival, a szomszéd bányákkal és a terjedelmes erdőségekkel pompás uradalmat képezett és Sándor Mátyás gróf dúsgazdag ember volt. Ezt a birtokot két részre osztották; az egyiket bérbe adták, a másikkal az árulókat fizették meg. Amaz gondnokság alá vétetett és a gróf örökösnőjére volt visszaszállandó, tizennyolczadik életévének betöltése után. Ha a gyermek meghal, mielőtt e kort elérné, a számára fentartott rész a kincstáré lesz. Az árulóknak osztalékul jutott felerész értéke többre rúgott másfél millió forintnál, s ezzel az összeggel szabadon rendelkezhettek. A két czinkos legelső gondja az volt, hogy szétváljanak. Sárkány nem óhajtott Torontál Simon szemei előtt maradni. A bankárnak szintén nem volt kedve összeköttetésben maradni egykori ügynökével. Sárkány tehát elment Triesztből Zirone társaságában, aki nem hagyta el őt balszerencséjében és nem az "Tiber volt, a ki elhagyta volna most, mikor adaggá lett. Mind a ketten eltűntek és a baj.»„ »»többé ny hallott felőlük. Hova mehettek'/ /kétségkívil Európa