Vasárnapi Ujság – 1887

6. Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - A magyar tanitónők háza (képpel) 667. oldal

668 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 39. SZÁM. J887. xxxiv. ÉVFOLYAM melyben ott láttuk közéletünk jeleseit Tisza mi­niszterelnököt, Fejérvárj' honvédelmi minisztert, Pejacsevicli főhadparancsnokot, Apponyi Albertet, Bezecny bárót, a bécsi udvari szinliázak inten­dánsát, ő felsége kiséretéből Hohenlohe hercze­get, Paar altábornagyot, Popp főliadsegédet, Wolkenstein főkonyhamester stb. A közfigyelem főtárgya természetesen a király vala, ki kevéssel hét után érkezett kiséretével huszártábornoki egyenruhában, József főherczeg­gel oldalán s meghajlással viszonzá a közönség lelkes üdvözletét. Most a jelző csengetyü jelenti az előadás kez­detét. A dalmüszinház teljes zenekara, mely az orscheszter számára fönntartott helyen kivül még a padsorok elsejét is betölté, játszani kezdé Erkel Ferencznek ez alkalomra szerzett s az ősz szerző által személyesen vezetett nyitányát, melynek templomi emelkedettségü zenéjéből helyenkint kivehetni a Szózat és a Hymnus motívumát. A nyitány után megkezdődött Jókai Mórnak ugyancsak ez alkalomra szerzett allegóriája, az «Olympi verseny», melyet egész terjedelmében más helyen talál az olvasó, ugy hogy itt elég az előadásra s némely külsőségekre szorítkoznunk. Az Erkel Gyula által szerzett s általa is vezetett kitűnő zene hangjainál felhúzódott a függöny felhős eget láttatva, melyből a fellegek elvo­nulta után kibontakozik az Olympus, közepén égő oltár előtt az orákulumi papnő alakjával (Sz. Prielle Kornélia), jobbról tőle egy görög klasszikai, balra egy modern öltözetű női alak­kal. Amaz (Jászai Mari) a «Mult», ez (P. Már­kus Emilia) a »Jelen» személyesítője, kik bemu­tatván egymást, elmondják jövetelük czéljait: versenyezni a zöld levélért, de melynek a neve «babér.» Megindul a verseny, melyben a Mult a Jelent s ez viszont a Multat kicsinyelve, varázstükrük­kel megmutatják, a mi egyikben és másikban félszeg és kirívó. A Jelen előtárja az antik szín­pad képét, álarczos színészeivel, mig a Mult a mai kor színpadi groteszk alakjait tárja elő, kö­zépen egy csoporttal a «Mikádó» 'operett nép­színházi személyesítőivel. A versenygésnek az Orákulum vet véget s komolyabbá válik a vita, melynek folyamán a Mult a magyar színművészet kezdeteit tünteti föl a budapesti omladozó hatvani kapuval, előtte török temetővel, egy sírhalmon Tinódy Sebestyén kobzos vándor-alakjával. Ez alatt a távolból a Mátray Gábor által megfejtett Tinódi-féle gyö­nyörű ének hallszik: «A régi gonosz időket éneklem.» A Jelen elborul a szívszorító képen s varázs­tükrével Budapest mai képe tűnik elő a királyi várral s az előtérben a három magyar szinház képével, ragyogó napfényben. A Mult most elmondja a magyar színészet történetét s elősorolja a nemzeti színpadon az elmúlt félszázad alatt föllépett legemlékezetesebb szini alakokat, mire a ködfátyol elvonulván, Shakespeare, Katona és Szigligeti márványszob­rai mögött feltűnik mind a nevezetes művészek csoportja, kik a nemzeti színháznak ez ötven év alatt büszkeségét képezték, mindenik valamely kiválóbb szerepének jelmezében. A közel múlt­nak ezt a képét a Jelen varázstükre egészíté ki, bemutatván a mai színi nemzedék jelesbjeinek csoportozatát, körbiil kiemelkedőleg a király szobrával, mely fölött angyalok tartják a magyar koronát. Az Orákulum eldönti a vitát: «Az a babér be­cses, melyet a boldog élő önhomlokáról az elmúlt fejéretesz.» A Jelen erre odajárul az oltár zsámo­lyához s a vele szemben álló Mult fejére teszi saját koszorúját. Az operai karszemélyzet a Szózatot énekeli s a függöny lassan legördül. A gyönyörű allegorikus költemény, melynek különösen a magyar színművészet múltjára s a nemzeti szinház ötven évi szereplésére vonatkozó része rendkívüli hatással volt a közönségre, méltó tolmácsokra talált Jászay Mariban, kitűnő tragikai művésznőnkben, kinek szép zengő sza­valata valóban elbűvölő hatású vala; Prielle Kornéliában, ki a papnő kevés szavú szerepét klasszikai nyugalommal adá s végül P. Márkus Emiliában, ki az elevenebb, játszibb Jelen alak­ját személyesítő. A képcsoportok gyönyörűen sikerültek s különösen a szinház jeleseit feltün­tető kép egyes alakjain a szinház régi látogatói szépen fölismerhették az elköltözött nagy művé­szek és művésznők arczvonásait és szerepeiket. A komoly, ünnepi hangulatot keltő előadás után Liszt Ferencznek I sz. F-dur Magyar rhapsodiáját játszotta az összes zenekar Erkel Sándor opera-igazgató vezetése mellett azzal a szabatossággal, mely ezt a zenekart a legelsőbbek egyikévé t§szi. Most Árpád ébredését adták elő, ugyanazt, melyet ötven évvel ez előtt Vörösmarty Mihály a nemzeti szinház megnyitó előadására irt s mely ez intézet, 25 éves jubileuma alkalmával is elő­adatott. Érdekes volt Jókai mellett közvetlenül Vörösmarty költészetét hallani, mely ma is oly erőteljes, oly igazi szép, mint félszázaddal ez előtt vala s a milyen egy másik félszázad múlva lesz. Árpád szellemét ez úttal Nagy Imre, a köl­tőt Mihályfi, a színésznőt Hegyesi Mari adta, mind a hárman az alkalomhoz mért ambiczió­val ós szép sikerrel. Az ünnepi előadásnak utolsó száma Csiky Gergelynek ez alkalomra irt drámai költeménye, A színésznő volt, mely úgy látszik, nem kivánt egyéb lenni, mint az «Árpád ébredése» azon jelenetének, a hol a színművésznőt az allegori­kus rémalakok üldözik, realisztikus, modernizált átírása. Egy elaggott színésznő állítja vissza dicsőségeinek fényes napjait s vele együtt ifjúsá­gát. A költő alakja (Szigligeti maszkjában) meg­jelen a felhők között s megadja, a mit kiván. A színésznő megifjul s be akar menni a dicsőség tem­plomába. Ám a rémalakok: a kritikaszter, a szép helyett az idegrázót kereső aesthetikus, a sértett drámaíró, a dicsőségét féltő pályatársnő, a szentes­kedőelőitélet, stb. útját állják s a művésznő két­ségbeesve kéri vissza a sikertelen kísérlet után öregségét, sirját. Tehát megfordítva, mint Vörös­marty költeményében, a hol a rémalakok csúfot vallanak s a művészet diadalmat arat. Itt a művé­szet roskad össze, a mi nem volna nagyonihizelgő művészetünk jelen viszonyaira, ha igaz volna. Szerencsére nem az. Helvey Laura adta a színész­nőt az őt jellemző művészettel s a kisebb szere­peket is mind a nemzeti szinház első rendű tagjai. Az előadást a Kákóczi-induló rekeszté be, melyet zenekari kísérettel az opera énekkara adott elő. A király nagy érdeklődéssel nézte végig az «Olympusi versenyt», melynek ragyogó képei is láthatólag megnyerték tetszését. Midőn Jókai prológjának végén a király mellszobra körül csoportosuló képre ráborult a függöny, a néző­téren fölhangzott a taps, néhányan azonban illetlennek hivén a király jelenlétében kifejezést adni a lelkesedésnek, pisszegni kezdettek, a mi igen zavarólag hatott az emelkedett hangulatra. Ö felsége «Árpád ébredésének» előadását is vé­gig nézte, sűrűn használva távcsövét s csak a függöny legördülte után hagyta el páholyát s kocsijába ülve, a künn álló közönség lelkes él­jenzése között távozott. József főherczeg a királyi páholyból átmenvén a saját páholyába, onnan nézte végig az előadást. * A diszlakoma. A szept. 28-iki előadás után disz­lakoma következett a «Hungária» nagytermében. A lakomát a nemzeti szinház tagjai rendezték, s meg­hívták arra az érdeklődőket. Diszes és nagyszámú társaság gyűlt össze, a közélét jeleseiből, az irodalom­ból és művészekből. A nemzeti szinház, operaszínház és népszínház első rendű férfi- és női tagjai mind megjelentek. A főasztalnál ült Tisza Kálmán kormányelnök, br. Orczy Béla belügyminiszter, Földváry Mihály alis­pán, Rátli Károly főpolgármester, Gerlóczy Károly alpolgármester, Török János főkapitány, Szász Károly püspök. Gyulai Pál, a Kisfaludy -Társaság elnöke, br. Podmaniczky Frigyes volt, és gróf Keglevicli István jelenlegi intendáns, Lewinsky, a burgszinház kü ldötte, Paulay Ede igazgató stb. Az első felköszöntőt Tisza miniszterelnök mondta a királyra és királyi családra. B. Orczy Béla minisz­ter megemlékezett arról, hogy még ő ismerte azokat, kik a szinház létesítése körül fáradoztak. Nemcsak mint ama minisztérium vezetője, melybe a színházi ügyek is tartoznak, hanem mint oly család tagja, mely a színészet és irodalom iránt mindig érdeklődést tanúsított, élteti az úttörők emlékét, s a magyar szí­nészet fölvirágzására ürítette poharát. Majd Bercsé­nyi Béla szólt, a színészet nagy feladatáról. Gróf Keg­levicli intendáns Tisza Kálmánt, mint a magyar állameszme és művelődés hivatott zászlóvivőjét él­tette ; mig Földváry Mihály alispán a mai nemzeti színházat köszönté föl. teleki Miklós a drámailókért ivott. Levinszky József, a bécsi Burg-szinház küldöttje sok éljenzésben részesült a meleg szavakért, melyek­ben a nemzeti színházról emlékezett meg küldői ne­vében, s a szinház virágzásának két tényezőjét, báró Podmaniczky Frigyes volt intendánst és Paulay Ede igazgatót éltette. Paulay Ede válaszolt, poharát a burgszinbázra emelve. Gr. Károlyi Istvánnak a szin­ház művésznőire, Szász Károlynak a minél sikeresebb drámai pályázatokra mondott áldomása végezte a felköszöntéseket. Ekkor fesztelen társalgás, majd vi­dám táncz következett. * Jókai Mór a következő levelet intézte Paulay Edéhez, a nemzeti szinház igazgatójához : «Mélyen tisztelt Igazgató ur! Nagy köszönettel fogadtam a nekem küldött meghívást a nemzeti szinház örömünneplő előadására, valamint az azt követő diszlakomára. Az utóbbiról azonban legyen megbocsátva, ha elmaradok. Nehogy ott nem létem félremagyarázásokra adjon alkalmat, megírom önnek az egyedüli és valódi okát. Nekem ez évben bármiféle nyilvános vigalomban nincs helyem; de különösen nincs abban a közvigalomban, a melyből hiányzik épen az, a kit én gyászolok. Még ma egy éve arról beszéltünk egymás közt, hogy e dicsőséges évfordulót majd együtt fogjuk megünnepelni; én azon a dísz­lakomán mindig azt az üres széket látnám magam mellett, a melyről «0» hiányzik. Nevezzék ezt gyön­geségnek, de bocsássanak meg érte. Én a távolból is dicső, fényes jövőt kívánok kegyelt nemzeti színhá­zunknak, művésznői és művészei éljenek sokáig, ra­gyogják be a hazai művészet egét, hírük, dicsőségük túlélje őket nemzedékeken át. Legőszintébb üdvözle­tem mellett maradok mélyen tisztelt Igazgató urnák változatlan híve Jókai Mór. * Az ötven év előtti megnyitó előadásban részt vet­tek közül Lendvayné, szül. Hivatal Anikó asszony még friss egészségben él, most is rendes látogatója minden színházi estének. A megnyitáskor a színésznő szerepét játszotta. Küldöttségileg hivták meg a nem­zeti szinház tagjai a mostani ünnepélyekre, s meg is jelent az előadáson. Életben van még Egressy Gá­bor özvegye, szül. Szentpétery Zsuzsika (Szentpéterv buga), már évek óta súlyos beteg; továbbá Bartha Jánosné, szül. Meszlényi Anna. Mind a ketten 1837 augusztus 22. részt vettek az előadásban, kis szere­pekben. * Másnap ismételték az ünnepi előadást, újra egész szorongásig megtelt ház előtt. Az előadáson jelen volt József főherczeg is, családjával. Klotild főher­czegnő ugyanis e napon érkezett meg Budapestre s az első előadáson nem lehetett jelen. Mind a két elő­adáson főleg Jókai «Olympi versenyé»-nek költői szépségei kötötték le a közönség figyelmét és gyö­nyörködteték. * A kolozsvári nemzeti szinház is díszelőadással ülte meg szept. 28-ikát. Előkelő és nagy közönség jelent meg. A zenekar Doppler «Ilka» dalművének nyitányát játszotta. A függöny a «Himnusz» hangjai mellett gördült föl s az összes személyzet a «Thalia oltára» czímű allegorikus csoportozatot mutatott be. Ditrói Mór igazgató saját szerzésű prológot szavalt. Majd «Árpád ébredésének» előadása következett, utána az E. Kovács Gyula által rendezett apotlieozis a magyar színészek és drámaírók csoportjával. Végül pedig a «Csikós» népszínmű első felvonását játszot­ták. Az igazgatóság a pesti nemzeti szinház megnyi­tásán volt szinlapot hű utánzatban kinyomatta és szétosztatta a közönségnek ; Paulay Edéhez, a buda­pesti nemzeti szinház igazgatójához pedig távirati üdvözletet küldtek. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A «Budapesti Szemle» októberi kötete gazdag tartalommal került ki a sajtó alól. Első közleménye «A szláv népek múltjáról» szól, s ebben Asbóth Oszkár ismerteti dr. Krek György gráczi egyetemi tanár művét, mely a szlávok ősi kulturáját igyekszik feltüntetni, részben a nyelvi adatokat véve alapul, s a kulturai fogalmakat kifejező szavakból bizonyítva, hogy azoknak művelt népektől átvétele a műveltség­gel való szorosabb érintkezést mutatja. Beöthy Zsolt pedig befejezi Bessenyei Györgyről és műveiről irt tanulmányát, mely irodalmunk ez úttörőjéről kime­rítő képet nyújt. Majd Moldován Gergely fejtegeti a latin, cyrill, dák és székely Írásjegyek kérdését a románoknál. Földes Béla közgazdasági dolgozatának tárgya és czíme: «Az anyagi érdekek befolyása a politikai szervezetre». A kötetben megtaláljuk Csiky Gergelynek a nemzeti szinház jubiláris előadására irt drámai költeményét «A színésznőt», valamint Imre Sándortól a Kisfaludy-társaság ülésén felolva­sott fejtegetését Johnson «Iréné»-jéről. Schiller köl­teményeinek fordítói közt pedig Spóner Andor mu­tatja be magát, kinek neve mint országgyűlési kép­viselőé ismeretes. A «Vágy» és «A föld felosztása» czímen fordított le sikerülten két költeményt. Trefort

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék