Vasárnapi Ujság – 1889
1889-03-03 / 9. szám - Holub Emil dél-afrikai utazásaiból 139. oldal / Általános nép- és országisme
9. SZÁM 1889. XXXVI. ÉVFOLYAM. VASARNAPI UJSÁG. 13- ban eszébe sem jutott. Lüders eleinte erélyesen remonstrált a hasztalan vérengzések ellen, melyekért többnyire orosz katonáink lakoltak, ha a magyarok kezébe jutottak; de miután látta, hogy mindezek daczára mi sem történik az osztrák katonai és polgári hatóságok részéről, egészen önálló eljárást követett s a tetten ért gyujtogatókat, rablókat vagy gyilkosokat katonai törvényeink egész szigorával sújtotta. Volt azonban eset, midőn a gonosztevők általunk kézre keríthetők nem lévén, teljes biztonságban maradtak az osztrák katonai hatóságok védelme alatt és kiadatásukat hiába követeltük.» A most idézettekből kitűnik, hogy annak idején az invazionális hadak sem Magyarországban, sem pedig Erdélyben nem voltak biztonságban, és a legcsekélyebb külső beavatkozás iszonyú bonyodalmat idézhetett volna elő. Paskievics herczeg annak tudatában, hogy háta mögött majdnem 300 ezer embernyi tartalékok állanak, biztosnak vehette a sikert. Még akkor is, ha Erdély elveszne, vagy pedig ha tulajdon seregének felét a kórházba, illetőleg a temető árkaiba kellene küldenie. Ő a maga részéről nem sokat tartott Erdély leírásáról, mely «tartomány» önmagától annak kezébe jut, ki Magyarországot meghódította. Mindamellett ingadozó jelleme már akkor is kitűnt, midőn egy jó darabig nem mert a Tisza-vonal bűvös körébe lépni, mig csak Lüders állásáról biztos jelentéseket nem kapott. Néhány hivatalos katonai iró azt akarja kimutatni, mintha Paskievics, Lüders és Haynau együttesen működtek volna a peredzsigárdi és ácsi véres napok után; holott kétséget nem szenved, hogy Haynau nem törődött a varsói herczeg hadműveleteivel s Lüders csak hallomásból tudta, merre lehetnek a herczeg csapatjai. Paskievics sem az egyikre, sem a másikra nem szorult; tűlereje oly roppant nagy volt, hogy csak arról lehetett még kérdés, hol és mikor teszi tönkre a háromfelé szakadt magyar hadakat. Ha tehát akár az egyik, akár a másik oldalról az igazság rovására holmi ábrándos mendemondák tolultak felszínre, benső értéküket az események logikája azonnal megmutatja. Vannak ugyan még vitás kérdések, melyeknek megoldását leginkább az nehezíti meg, hogy sok élő tanú és tettlegesen működő, sőt intéző az utókorra bízza az igazság napfényre jutását ahelyett, hogy a valót minden további takargatás nélkül kimondanák, annyi bizonyos azonban, hogy pirulnunk nem kell. — Oly fényes tehetségű katonák, mint Irolov és Ofenberg tábornokok, még akkor is szavahihető tanuknak tekinthetők, ha küzdelmünket «lázadásnak, forradalmi ténynek a törvényes uralkodó ellen» nevezték, hiszen nézetek szerint igazuk is volt, de azért sokat tanulhattunk tőlük, mire annak idején épen nem, és most, majdnem négy évtized után csak titkon gondolunk. Nevezetes dolog, hogy Erdélyben, hol külső ellenségeink számát a szászok és oláhok erősen növelték, fegyvereink aránylag nem kevesebb szerencsével működtek mint az anyaországban, mit leginkább annak kell tulajdonítanunk, hogy háromféle ellenség ellen az önfentartási ösztön erélyes cselekvésre buzdított. Ezt az általunk többször idézett Ofenberg báró is elismeri, midőn nyíltan kimondja, hogy az erdélyi hadak kitartása még a legkonokabb ellenség elismerését is kiérdemelte volna. Az ott vívott kisebb-nagyobb harczok nem voltak ugyan titáni küzdelmek, de a maroknyi nép minden csepp vérét oly drágán adta el, hogy a győztes félre került az utólagos jajgatás sora. A székely gyalogság jellemzésére Offenberg tábornok a következő, nagyon érdekes epizódot mondja el, melyet ellenség szájából annál szivesebben veszünk tudomásul. «A székelyek kitűnő, bátor katonák, sokban kozákjainkhoz hasonlítanak, habár többnyire gyalog harczolnak. Tisztjeiket vakon követik, de viszont megkövetelik tőlük, hogy mindenütt legelöl legyenek. Menetelés és nélkülözés dolgában első sorban állnak az erdélyi hadak között. Szuronytámadásaiknak csak a tüzérség képes imponálni, de ekkor is ugyan résen legyen az illető parancsnok, nehogy egyszerre csak oldalról támadják meg. Borgo-Prundnál a Bjanski vadászezred két zászlóalja Mukhtov és Oilavianin ezredesek parancsnoksága alatt három, legfeljebb negyedfélszázad székely gyalogságot sehogy sem tudott az út melletti szálas erdőből kiszorítani, honnan folytonos tüzelésük által balszárnyunk fejlődését, illetőleg előrenyomulását nagyon megnehezítették. Kuropatkin százados a 3-ik gyalog üteggel 400 lépésnyire kartácslövésekkel készítette elő a vadászok rohamát, de amint az oszlopok az erdő széléhez értek, oly pokoli sortüzeléssel fogadtattak 50, legfeljebb 60 lépésnyi távolságból, hogy 3 roham után negyedfél száz ember maradt halva vagy sebesülten, anélkül, hogy az ellenségnek színét látta volna. Ismételni kellett tehát a tüzérség működését, és most a 2-ik és 5-ik gyalog ütegből még két-két ágyú indíttatott meg a 3-ik üteggel együtt. A terebélyes bükkfák recsegve dőltek halomra egymásután a 12 fontos golyók zápora alatt, ugy, hogy a szálas erdő nemsokára roncsolt fatömeggé vált. A kazáni gyalogezred 4-ik és 5-ik százada megkerülte az uton tuli erdőt és midőn a bekerítés megtörtént, a roham ismét elölről vette kezdetét. Végre hosszú, véres küzdelem után a székelyek az uton tul ki akarván törni, a kazániak hatalmába kerültek, számszerint 46-an. Az erdőben 89 halottat s tán 15 nehéz sebesültet találtunk, így tehát 150 székely öt óráig feltartotta a 7. és 9. gyalog dandár tüzérségét és két zászlóalj rohamát háromszor visszaverve, 350 emberét tette tönkre. Három főtiszt volt velük, kik nehéz sebet kapván, mindjárt az első roham visszautasításánál harczképtelenekké lettek. A foglyok többnyire 30—38 éves emberek voltak, s szolgálati idejüket kitöltve, mezei munkával foglalkoztak. Fogságuk nem tartott sokáig, mert a reá következő napon, midőn a kíséretül kirendelt gyalogság ebédjét főzte, az őröket lefegyverezve, a gúlába rakott fegyvereket és tölténytartókat magukhoz ragadták. Rövid, de elkeseredett tusa után, melyben a kíséretből 6 ember, a székelyek közül pedig 11 elesett, a többiek a hegyekbe menekültek s nyom nélkül eltűntek.» Vajjon ki tudná e hősök nevét még megmondani ? Csontjaik ott porladoznak a drága haza földjében, melyet az utolsó leheletig vérükkel hősiesen védelmeztek. Ha valami, ugy az ellenség szava, mely vitézségüket elismerte, serkentésül szolgáljon! Az eddigeie megjelent történelmi munkákban az erdélyi hadak viselt dolgai felületesen érintetnek, és kimerítő adatokról tudomásunk nincsen. Kívánatos lenne, ha még élő szemtanúk vagy katonák az erre vonatkozó adatokat szorgalmatosan egybegyűjtve, köztudomásra hoznák. Lám az oroszok, kiknek az erdélyi hadjárat dicsőségükre csakugyan nem vált, szigorú tárgyilagossággal felsorolják az eseményeket, s habár bizonyos tekintetben némi elfogultságot találunk is munkáikban, mindazonáltal nem nehéz azokból a történelmi igazságot mindkét fél részére kivonni. Bem halhatatlan működését csakis orosz kútforrások nyomán ismeri tüzetesen a világ. Nálunk a temesvári szerencsétlen csata után pálczát törtek fölötte, és vajmi keveset törődnek emlékének épentartásáról. — Ugyanazon posthumus írók, kik annak idején a a Görgei Arthuron száradt árulás vádját, mint befejezett tényt, egyszerűen regisztrálták, természetes dolognak tartották, hogy a temesvári döntő csata kizárólag Bem heveskedése nyomán, nem pedig egészen más okok miatt veszett el, melyekről bizonyos körökben mai napig sem igen beszélgetnek. Vessünk véget valahára az a nélkül is sokáig tartott takargatásnak. Fiat justitia! T. HOLUB EMIL DÉL-AFRIKAI UTAZÁSAIBÓL. Azok között, akik ujabban Afrika ismeretlen vidékeinek beutazása és átkutatása által tették nevöket ismeretessé, Holub Emilt is előkelő hely illeti meg, aki ez idő szerint épen Budapesten időz s nagyszámú közönség által látogatott előadásokban ismerteti a fekete világrészben nagy fáradsággal gyűjtött tapasztalatait. Holub Emil, kinek arczképét a «Vasárnapi Újság» 1887-iki évfolyamában már bemutattuk, még nem idős ember. 1847-ben született Csehországnak Holitz nevü városában s monarkhiánkban, a magyar gróf Teleki Samut kivéve, ő az egyetlen, kit az afrikai fölfedezők diszes sorában említhetünk. Eredetileg orvosnak készült. De alighogy kezéhez kapta a diplomát, a természetrajz iránti hajlamától sarkalva s az Afrikában utazók csodás fölfedezései által is vontatva, már 1872 nyarán a Fokföldre utazott, azzal az elhatározással, hogy onnan tanulmányutakat tegyen a világrész ismeretlen tájaira. A Fokföld legnagyobb kikötőjében, Port Elisabethben szállott partra s innen indult éjszak felé a Jakobdaalon keresztül a délafrikai fennsíkra. Átkutatta a Vaal folyó gyémántkerületeit s letelepedett Dutvitspanfian, hol mint gyakorló orvosnak bő alkalma nyilt megismerkednie a gyarmati és bennszülött lakosság körülményeivel, behatolnia családi életük körébe is és közelről vehetni szemügyre különösen az afrikai fejedelmek házi életét. Hosszabban időzött itt s megszerezve a nagyobb utazáshoz szükséges tájékozást és eszközöket, tovább folytatta útját éjszak felé, keresztül utazott a becsuana-országok déli s a Vaal folyón tuli transvaali tartományok délnyugati részein, behatolt a Kalabari vidék pusztáiba, melyeket addig kietlen sivatagoknak tartottak, holott buja fűtenger borítja s vadakban föltűnően gazdag. Megpihenve a Gyémánt-vidéken, átkutatta a Transvaali államokat, felhatolt Sosongig s 1875 tavaszán nagyobb útra indult, föl akarván kutatni a Zambezi folyó forrásait. Sosongtól tehát éjszak felé vonult, egy még alig ismeretes vidékre, innen a földrajzi tekintetben fölötte érdekes tómedenczék területére, hol a mérges csipésíi csecselegyek rajai lehetetlenné tették az igavonó állatokkal való utazást. Mindazonáltal elérte a Zambezi folyónak festői szépségű Viktória zuhatagait, átkelt a folyam túlsó partjára s bejárta Marutsze-Mambura kettős királyságát s megismerkedett annak kegyetlen uralkodójával, Szepopo királlyal, kinek népe a többi afrikai bennszülöttekhez mérve a műveltségnek meglepő magas fokán áll s erkölcsei, viselete, szokásai tekintetében jóval felülmúlja Dél-Afrika többi népeit. További útjában, a Mucsila-Amyiga zátonyoknál erős lázba esett a merész utazó. A benszülöttek elrabolták élelmi és gyógyszereit s Holub kénytelen volt abbahagyni utja folytatását s keresztül vergődni a tengerig, honnan visszatért hazájába. Ekkor irta meg «Hét év Dél-Afrikában» czimü munkáját, melynek fölajánlását Ferencz József Ő felsége is elfogadta s mely most van megjelenőben magyar nyelven is és nemcsak olvasmánynak érdekes, de mint néprajzi, művelődéstörténeti, természettudományi, kereskedelem-politikai és földrajzi munka is becses. Holub hazatérve, nyilvános fölolvasásokat tartott utazásairól, bemutatta és tudományos intézetek, muzeumok, iskolák stb. között fölosztotta az Afrikában gyűjtött s részint előre elküldött, részint magával hozott becses anyagot s fölolvasásaival és Ő felsége támogatásával sikerült annyi költséget szereznie, hogy 1883-ban újra Afrikába mehetett kutatásai folytatása végett. Ez utazása már nagyobb expediczió természetével birt s kíséretében volt egy Fekete János nevü csongrádi születésü magyar fiu is, aki, mint egykori árkász őrmester, asztalos- és ácsmunkát végzett az expedicziónál, állatokat tömött ki, melyeknek jó részét ő maga ejtette vadászzsákmányul s egy tizenhat ökör által vontatott kocsi fölött parancsnokolt. Ez utazásnak czélja a Zambezi folyó s a Tanganyika és Bangvedo tavak közti területnek, a masukulumbék ismeretlen országának az átkutatása volt. Holub volt az első, ki rettenthetetlen neje, az akkor alig húsz éves Hof Róza társaságában ez országot emberfölötti fáradalmakkal és erőfeszítésekkel beutazván, három európai kísérőjük elvesztése után megbízható adatokat gyűjtött és tett ismeretessé. Átvergődvén a boérek köztársaságán s a becsuanák földén, Linokanán és Sosongon keresztül átkeltek a Zambezi és Luenge folyókon s keresztül-kasul bejárták a félelmetes vidéket. Már-már befejezéséhez ért ez utjának, mikor a Bangwedo tó partjain megrohanták a masukulumbék, fölégették táborát, őt magát mindenéből kifosztották s az expedicziót visszavonulásra kényszerítették. Rettenetes volt e visszavonulás ! A bennszülöttektől éjjel-nappal zaklatva, éhségtől és láztól gyötörtetve kellett átgázolniok mérföldnyi mocsárakon, krokodilusoktól hemzsegő folyókon, míg végre a szelídebb matokák országába értek, kik védelmükbe fogadták. Így érkezett az expedíczió vissza a Zambezi középtavaihoz, onnan három hónapig tartó időzés után Sosongba, Khama becsuanai király fővárosába, innen hat hét múlva Sinokanába, ahol Holub átvehette az ő felsége által küldött segélyt, mely hazatérését lehetővé tette. *