Vasárnapi Ujság – 1889
1889-03-03 / 9. szám - A görög naptár és időszámitása 140. oldal / Elmélkedések; értekezések; fejtegetések
142 (decz. 27) és csodatevő szent Miklósé (máj. 9 és decz. 6.). Utóbbinak két napja közül mindamellett a délszlávoknál decz. 6-ika, az oroszoknál május 9-ike a népszerűbb, mint a mely a szent porainak Bariba való átszállítása emlékéül van rendelve. Görög hitű szerbek ezeken kivül még a következő külön emléknapokat ülik: Szent Szabás érsek napja (jan. 14), a három nagy egyháztudósé (jan. 30), szent Paraskera napja (okt. 14), nagy szent Demeteré (okt. 26), Ülés prófétáé (júl. 20), szent Konstantin és Hanáé (máj. 21). Mindezek nagy ünnepek, kisebbeküs hozzájárulnak még némely vidékeken: a negyven vértanú napja (márcz. 9), szent Eudoxia (márcz. 1), szent Elek (márcz. 17), szent Czirill (jun. 9), szent János apostol (május 8), és aranyszájú szent János (nov. 13). Ellenben az oroszoknál ez ünnepeknek nincs nagy jelentőségük, ép ugy mint Márk (ápr. 25), Máté (nov. 16), Lukács (okt. 18), evangélisták és Simon (máj. 10), Juda (jun. 19), Mátyás (aug. 9), Tamás (okt. 6), Fülöp (nov. 14), András (nov. 30), stb. apostolok napjainak sem. Olt János evangelista nagy ünnepét (szept. 29), Mária Magdolna napját (jul. 22.), szent Pantelemont (jul. 27), Simeon püspököt (ápr. 17), szent Archippust (febr. 19) és Newsky Sándort (aug. 30) ölik meg legnagyobb kegyelettel. A hatodik bőjthét előtti napon pedig minden görög hitű Lázár feltámasztása emlékét ünnepli, miért a nap neve Lázár-nap, s a katholikus naptár nov. 2-ára eső halottak napja helyett a görög egyház hétszer emlékezik meg az évben halottjairól. "VASÁRNAPI ÚJJSÁG. 4. SZÁM. 1889. xxxvi. ÉVFOLYAM. IVANOV KÖZLEGÉNY ÉLMÉNYEIBŐL. Elbeszélés. Irta GAKSIN VSZEVOLOD. Oroszból fordította Szabó Endre. (Folytatás.) Platonycs Iván láthatólag nem lelt szavakat,s még egy szünetet tartva, újra a pohárhoz folyamodott. — Vagyis, látja kérem . . . ő igen derék ember máskülönben. De valami mániája van, vagy mi az ördög. Ön láthatta, hogy nemrégiben én is megütöttem egy katonát, Legonkot. De mikor az a szamár még a maga baját se tudja felfogni, — tudja, olyan mint egy darab fa ... Pedig én olyan vagyok, Mihajly és Vladimir, mintha apjuk volnék. Istenemre, nem rosszaságból teszi az ember, hogyha néha felgerjed is. Hanem ő — rendszert csinált belőle. Hej, te! — kiáltott egy oláh pinczérre, — este vin negru! Adj még bort! — Még valamikor baja lesz miatta, s még rosszabb: maga ellen bőszíti az embereket s a legelső alkalommal ... Sajnálnám, mert azért ő, tudja kérem, igen jó ember. Sőt jószívű ember. — Noveté ellen Szteljkov, — melyik jószívű ember dulakodik úgy! — Látta volna csak ön, Platonycs Iván, hogy az ön jószívű embere mit csinált nem régen is.—És elbeszéltem a kapitánynak, hogy elvert egy katonát Venczel egy szivarka miatt. — Nos igen, igen ... mindig úgy tesz. — Platonycs Iván elpirult, restelkedett, elhallgatott, aztán újra beszélni kezdett. Azért ő mégsem vadállat. Kinek az emberei vannak a legjobban táplálva ? a Venczeléi. Kinek az emberei vannak a legjobban kitanítva? a Venczeléi. Kinek az emberei közt nincsenek úgyszólva sohasem büntetendők? Ki nem adja fel a katonai bíróságnak embereit, legfölebb csak az olyat, aki már igen nagy vétséget követ el? O és ő. Igazán, ha nem volna az a szerencsétlen gyengesége, katonái a tenyerükön hordanák őt. — Beszélt ön vele erről, Platonycs Iván ? — Beszéltem, össze is vesztem vele már tízszer is. Mit csináljon vele az ember? «Vagy katonaság, azt mondja, vagy miliczia!» Mindig eféle ostoba frázisokat talál ki. «A háború, azt mondja, olyan kegyetlenség a katonára nézve, hogy az ilyesmi csak egy csöpp a tengerben...» Egy szóval: az ördög tud vele megegyezni, s mégis kitűnő egy ember. Nem iszik, nem kártyázik, dolgát lelkiismeretesen végzi, öreg apján és nővérén segít, és kitűnő czimbora. S milyen művelt ember! nincs több olyan az ezredben. S ne feledje szavamat: vagy törvény elé kerül, vagy azok (fejével az ablak felé intett) tartanak felette törvényt. Hiába! Így van ez, kedves közlegényem ! Platonycs Iván szeretettel veregetett a vállamra, aztán benyúlt a zsebébe, kivette a dohány-szelenczéjét s egy vastag szivarkát sodort magának. A szivarkát betette egy nagy, borostyánköves szipkába, a melyre fekete alapon ezüsttel ez volt felírva: «Kaukázus» — a szipkát a szájába vette, aztán szó nélkül elémbe tette a dohány-szelenczét. Mind a hárman rágyújtottunk s a kapitány újra rákezdte: — Néha csakugyan ugy jön a dolog, hogy lehetetlen fel nem indulni. Hiszen olyanok, mint a gyerekek. Ismerik Balunovot ? Sztebelikov elkaczagta magát. — No no, Sztebeljkovocskám! dörmögött Platonycs Iván. — Vén katona, büntetve volt, — már huszadik éve szolgál, mindig elkövet valami kihágást, azért aztán nem bocsátják el. No nagy selma ... Ön még akkor nem volt velünk. Kisenev mellett egyszer kimentünk egy faluból. A felsőbbség rendeletéből meg kellett vizsgálni a legénységnek a második pár csizmáját. Kikészítem őket, végig járok a hátuk megett, hogy kilátszanak-e a bornyuból a csizma-fejek ? Látom, hogy Balunovnak nincsenek csizmái a bornyuban. «Hol vannak a csizmáid?» «Betettem a bornyuba, kapitány ur.» «Hazudsz!» «Nem én, kapitány ur, hogy meg ne ázzanak, azért pakoltam be.» — Egész bátran felelgetett igy a semmirevaló. — «Vesd le a bornyut, nyisd ki!» Látom, hogy nem kapcsolja ki, hanem benyúl a fedél alá és kaparász. «Nyisd ki!» «Így is kiveszem én, kapitány úr.»— Hanem én csak kikapcsoltattam vele. Nos, mit gondol ön ? a bornyából egy élő malaczot húz ki a fülénél fogva! Az orrát bekötötte spárgával, hogy ne nyikkanthasson. Jobb kezét a sipkához emeli, szalutál, balkezében pedig a malaczot tartja. Egy moldvai asszonytól csente a semmirevaló. No hát természetes, hogy rögtön nyakon teremtettem ! Sztebeljkov csak úgy zengett a kaczagástól s alig bírt szólni: — De mivel teremtette ám nyakon, tudja-e azt, Ivanov? — a malaczczal... oh-hó-ho-hó ! Kikapta a kezéből a malaczot, azzal puff!.. . — Hát nem lehetett volna ezt máskép elintézni, Platonycs Iván ? — Ejh! már megint! Igazán furcsa ember ön. Hiszen csak nem állíthattam azért törvény elé! VH: Junius 14-ről 15-re virradó éjjel Fjodorov felébresztett. — Mihajlycs hallja ? — Nos ? — Lövések! Átkelnek a Dunán. Hallgatózni kezdtem. Erős szél fújt, hajtva az alacsonyan függő, sötét fellegeket, amelyek eltakarták a holdat; a szél neki repült a sátorvászonnak, zajosan meglobogtatta azt, megmuzsikáltatta a zsinegeket s fütyörészett valahol a fegyvergulák közt. E hangokon át néha tompa csattanások hallatszottak. — Van most dolga az embereknek . . . suttogott Fjodorov sóhajtva. Visznek-e minket is, vagy sem? mit gondol? Ni hogy bőg, mintha mennydörögne. — Meglehet, hogy csakugyan vihar. — Dehogy vihar! Nagyon is szabályosan megy. Hallja ? egy, kettő, — egy, kettő. A csattanások csakugyan szabályosan hallatszottak, bizonyos időközönkint. Én kimásztam a sátor alól s arra néztem, ahonnan a lövések hallatszottak. A tüzelést nem lehetett látni. Néha a megerőltetett szemnek úgy rémlett, mintha tüzet látott volna abban az irányban, ahonnan az ágyúdörej hallatszott, de az csalódás volt. — Végre itt van hát! gondoltam magamban. S igyekeztem magamnak elképzelni, hogy mi megy ott végbe, a sötétben. Széles, fekete folyó romlett előttem, szakadékos partokkal, tehát egészen nem olyan, mint amilyennek később a Dunát találtam. Száz meg századik úszik, azok a kimért szabályos lövések — utánok! Sok golyó talál-e ? Hideg futott rajtam végig. — Szeretnél-e te is ott lenni? Kérdeztem magamtól önkéntelenül. Végignéztem az alvó táboron, mindenfelé nyugalom volt, a távoli ágyúdörgés és a szél fütyölése közt hallható volt a katonák nyugodt lélegzése. S egyszerre az az óhaj lepett meg, hogy bárcsak mindez ne volna, hogy még tovább húzódnék a menetelés, hogy ezeknek a nyugodtan alvóknak s velük együtt nekem is ne kellenék oda menni, ahonnan azok a lövések hangzanak. Néha az ágyúzás erősebb lett; néha rosszul hatott reám, hogy kevésbbé hangos tompa csattanásokat hallottam: ez puska-sortűz — gondoltam magamban, nem tudva, hogy a Dunáig még husz verszta volt, s hogy csak betegesen felizgatott hallásomnak rémlettek azok a tompa csattanások. Hanem habár csak találomra, de mégis működésbe hozták ezek a képzelő-tehetségemet s képzelő-tehetségem rettenetes képeket rajzolt. Kiabálásokat, jajgatásokat hallottam, ezer és ezer nép tolongott előttem, s kétségbeesetten kiabáltak, hogy «hurrah!» aztán szuronyroham, kaszabolás. S hátha visszavernek bennünket s mindez hiába ? A sötét kelet szürkülni kezdett; a szél elcsendesült. A fellegek eloszlottak: a halvány, zöldes égen valahol messze kihaló csillagok látszottak. Virradni kezdett; a táborban némelyek felébredtek s a csatazajt hallva, felébresztgették többieket. Lassan és keveset beszéltek. A bizonyatalanság nagyon hatott rájuk : senki sem tudta, hogy mi lesz holnap és nem akart sem beszélni, sem gondolkozni erről a holnapi napról. Én hajnalban elaludtam és elég későn ébredtem fel. Az ágyuk tovább dörögtek s habár semmi hir sem jött a Duna mellől, képtelennél képtelenebb hirek keringtek köztünk. Némelyek azt mondták, hogy a mieink már átkeltek s űzik a törököket, mások hogy az átkelés nem sikerült és egész ezredek megsemmisíttettek. — Fele oda fult, felét lelőtték, — mondá valaki. — Csak hazudj, hazudj! — szakította félbe Karpács Vaszilij. — Minek hazudtam, mikor igaz ? — Igaz! Kitől hallottad ? — Mit? — Azt az igazat! Ki mondta ? Mindnyájan csak azt tudjuk, hogy lövöldöznek, egyebet semmit. — Mindenki beszélt pedig. A tábornokhoz egy kozák jött .. . — Kozák! Láttad te azt a kozákot ? hát milyen az a te kozákod! — Hát kozák, — a milyennek kell lenni a kozáknak. — A milyennek kell! Asszonyi kerep a te nyelved! Ülj le magadnak és fogd be a szád. Senki sem jött hirrel, nem is tudhatunk semmit. Én Platonics Ivánhoz mentem. A tisztek teljesen felkészülve ültek, öveikben forgó pisztolyokkal. Platonycs Iván — mint mindig — vörös volt, fujt és törülgette a nyakát egy piszkos kendővel. Sztebeljkov izgatott volt, arcza ragyogott és nem tudom én minek : elébb lefüggő bajuszát úgy kipödörte, hogy mindkét szárnya éles hegyben végződött. — Nézze csak ezt a mi hadnagyunkat! hogy kicsípte magát a dologra! mondá Platonycs Iván Sztebeljkov felé hunyorítva.—Ah Sztebeljkovocskám, Sztebeljkovocskám ! beh sajnállak ! Nem lesz nálunk az egész ezredben többé ilyen bajusz. Letörik a bajszodat! — mondá a kapitány tréfás szánakozással. — No hát nem félsz ? — Igyekezni fogok nem félni. — mondá élénk hangon Sztebeljkov. — Nos, hát ön nem fél, kedves hősöm ? — Magam sem tudom, Platonycs Iván. Nem jött onnan semmi hír ? — Semmi. Isten tudja, mit csinálnak ott. — Platonycs Iván nagyot sóhajtott. — Egy óra múlva indulunk, — mondá, aztán ment elhallgatott. A sátorajtót félrehúzták. Lukin adjutáns dugta be rajta a fejét, amely most komoly éshalvány volt. — Itt van ön, Ivanov ? Esküre kell önt vezetnem, az a rendelet... Nem mindjárt, csak majd, ha indulunk. Platonycs Iván! Öt csomag töltényt kell egy-egy embernek kiosztani. Nem akart bejönni és leülni, azt mondván, hogy sok a dolga s eljutott valahová. Én is kimentem. Tizenkét óra felé készen volt az ebéd. A legénység nem valami jó étvággyal ebédelt. Ebéd után elrendelték a fegyverről a bőrtakarót leszedni s kiosztották a töltényeket. A katonák csatára készülve, szemlét tartottak hornyaik felett s minden feleslegest kidobáltak belőlük. Kidobálták a rongyos ingeket és nadrágokat,.