Vasárnapi Ujság – 1890
1890-01-05 / 1. szám - Apostol Bertalan: Novemberben 2. oldal / Költemények
2 VASÁRNAPI ÚJSÁG. Megkezdjük a sort a szabadságharcz egyik legnagyobb hősének, Damjanich János tábornoknak azon arczképével, mely a róla 1847-ben fölvett daguerreotyp képnek hű másolata. Damjanich ekkor százados volt a Bukovina-ezredben s Csernovics Emilia, akkor már három év óta mátkája, ez évben már neje s most gyászos özvegye számára készíttette, a ki ez arczképet karpereczébe foglalva, legnagyobb ereklyéje gyanánt őrzi. Hivebb tehát minden eddigi arczképénél, melyek csak futólagos vázlat vagy emlékezet után, nem ritkán a fantázia segítségével készültek s egyúttal érdekesebb is, mert nem tünteti ugyan föl a hősnek akkoriban közmondásszerű egész daliás termetét s a szabadságharcz alatti külsejét, — a mikor, mint tudjuk, hatalmas szakállt eresztett, mely történeti hírűvé vált utóbb az aradi Golgothán, — de e hit, mert fényképi fölvétel, oly finom, szellemes kifejezést mutat, mely az arczvonásokból olvasó lélekbúvár előtt is értékes lehet, a ki ez arczképből bizonyára ki fogja olvasni, hogy e kemény, marczonának vélt hősben mily gyöngéden érző meleg sziv lakozhatott. Damjanich János szereplése a szabadságharcz alatt minden magyar ember előtt eléggé ismeretes. Kevesen vannak azonban tájékozva korábbi életéről. Megragadjuk az alkalmat, hogy illetékes tollból közöljünk néhány erre vonatkozó adatot. * Damjanich János Szásán 1804-ben a 2-ik bánsági határőrezredben született, hol atyja mint őrnagy szolgált. Az akkori szokás szerint, a katonai család férfi tagjai, ha testileg alkalmasak voltak rá, a legközelebbi katonai iskolába küldettek, míg a gyengébbek úgynevezett kezelőtiszti állomásokra lettek előkészítve a gospich-i számtani intézetben. Damjanich János 15 éves korában a 61-ik sorezredbe jutott. Atyja fölötte szigorú katonaember lévén, azzal mutatta be fiát az ezrednél, hogy «könyvet húvni nem szeret, de azért jó katona lesz belőle, ha kurtán tartják.» És ebből csakugyan ki is járt neki bőségesen. Első állomása Verona volt, hova az ezreddel gyalog kellett masíroznia. Egy falujabeli káplár oltalma alá vette az ujonczot, ki már 9 hónap múlva valóságos káplár, és másfél év alatt számadó őrmesterré lett. Milutinovics Dragomir kapitánya 1849-ben halt meg Görzben mint nyugalmazott ezredes; keservesen megsiratta kedvencze szerencsétlen sorsát. Damjanichnál szálasabb ember nem volt az egész ezredben, és midőn az akkori medvebőr gránátos föveggel, magyar szűk sujtásos kék nadrágban, fehér frakkban a zászlóaljjal kivonult, mindenki megbámulta a dalias kinézésű fiatal tisztet. Novák Gergely kikindai születésű bajtársától tudom, ki Damjanich-csal Milánóban és Budán együtt szolgált, hogy a hős tábornok már akkoriban azon töprenkedett, miszerint a határőrség előbb-utóbb nagy bajt fog okozni az országnak. A határőrség történetét úgyszólván könyv nélkül tudta és atyjával együtt kevés jót várt a lassanként elmálló privilégiumok és egyéb fontos intézmények eltörlésétől. A Damjanich-család idővel Aradra költözött, hol nagyszámú rokonsága most is él, közte a Csernovicsok. Damjanich János atyja halála alkalmával jött haza Olaszországból, s 1845 végén saját kérelmére Temesvárra a pótcsapathoz osztatott be, mely kívánságát, tekintettel Olaszországban töltött hosszabb szolgálati idejére, tőle megtagadni nem lehetett. Temesvárról gyakran átrándult Aradon lakó rokonaihoz s itt ismerkedett megg Csernovics Emiliával, kinek kezét megkérvén, három évi mátkaság után 1847 augusztus 30-án nőül vette. A fiatal pár azonban nem sokáig élvezhette a házas élet örömeit. Megzavarták az olaszországi események, hol 1848 tavaszán komoly forrongások támadtak, melyek következtében Damjanich a háború kitörésekor több tiszttársával együtt, kik jövőjük érdekében inkább a harcztérre vágyódtak, Olaszországba küldetett s innen csak az Olaszországban fekvő ezredekhez szolgálati uton érkezett magyar hadügyminiszteri felhívás folytán 1848 juniusban jött vissza Magyarországba, és az elsők közt volt, kik még úgyszólván felsőbb rendelet következtében jutottak a honvédséghez. Józan és igazságos felfogásával elítélte a rácz mozgalmakat, és ebbeli meggyőződésének mindvégig feltétlen híve maradt. Milutinovics szájából tudom, hogy Damjanichot tiszttársai minden uton le akarták a Magyarországba való áthelyezésről beszélni. «Mint szerbnek — viszonzá a dicsőült tábornok — kötelességem, hogy tévútra vezetett véreimnek jó példát mutassak. Majd, ha azt látják, hogy mily ostobaságot követnek el mostani viselkedésükkel, legalább lesz, kire támaszkodjanak a helyes úton.» Damjanich már mint császári tiszt kiváló magyar érzelmeiről volt ismeretes, mindig magyarul társalgott s ismételve is nyíltan hangot adott érzelmeinek, noha abban az időben Aradon és Temesvárott, mint az ország más részeiben is, az előkelők s kivált a katonai körök nyelve kizárólag a német volt. Damjanich viselt dolgai az első órától, halála pillanatáig, a magyar nemzet történetében örökké lángoló betűkkel vannak feljegyezve. Tiz vesztett csata után nagyobb szerencsétlenség nem érhette volna a magyar sereget, mint Damjanich -nak lábtörése miatt kényszerült visszavonulása. 1. SZÁM. 1890. XXXVII. ÉVFOLYAM. ÚJ ÉV NAPJÁRA 1890. Bokrétásan, vidám kedvvel üdvözöllek, első reggel, Nézd, az orczám egy mosoly! Mint gavallér, ki tükörtül Szép leányzó elé pördül S nagy reménynyel udvarol. Járja a bók és kacsintás... S egy-egy új év tán nem is más : Szép, igéző, fürge lány ; Rózsa nyílik a hajában, Kék szemében égi báj van, Vágy remeg szűz mosolyán. Csupa érzés, friss költészet, — Az ölében kicsi fészek S csókolódzó gerlepár; Üde gyermek, tündér lányka: A ki látja, mind imádja, A ki nézi, mind sóvár... S az egész csak boszorkányság ! Ostromolja hő kívánság, Esküvőre menni kész ; De hogy asszony lesz a lányból, Egy csapásra kiábrándul, Valahányat megigéz. Lágy tavasztól forró nyárig A mosoly mind ránczczá válik, — Megvéníti a való ! Oh, az ember visszaszédül ; Csontváz lesz a szép ujévbül, — Zsenge lányból Tél anyó. Szabadulni vágyva tőle, Pislogunk új esztendőre, S szépnek hiszszük a jövőt: Bájos lányka. .. rózsabimbó ... De leiz az mind vén szipirtyó, Mire eltemetjük őt. BUDNYÁNSZKY GYULA. NOVEMBERBEN. Zord, őszi táj terűi körültem, Az ős, nagy természet temet, Gondokba mélyen elmerülten Hallitom rajta léptemet. Volt egy kedves, kicsinyke pontja, Árnyékos, enyhe, zöld zugoly, A vágy lelkem csak arra vonja, Hol a Hejő suhanva foly, De ah, az illatos ligetben, Hol ábrándoztam oly sokat hínzó gondoktól megpihenten, — Most néma pusztaság fogad. Elhagyta a dalos madárka, Üres a zengő kis berek, Derűs, fényes, boldog korára E bús képben nem ismerek. Zokogva fut, — kifosztva partja — Langyos vizével a patak, Feléje fűz csüggedve tartja A fürtje vesztett ágakat; A habból fejlő lenge pára, Mely dús virágokat nevelt, Megfagyva von szét a kopárra Fehér, csillámló dér-lepet. Eltűnt a mult, el illatával! Felette gyászos ősz korong, Nehéz ködön alig tör által A lángjavesztett nap korong. A béreznek barnult homlokára Gondként ül a sötét ború, Nem villan át fényglóriája, Nincs villám, égiháború.... A szenvedély, ha elviharzott A szirén őszi felleg ül, Villám nem kezd dörögve harczot Hideg, kihűlt felhők mögül. Nap nélkül nincs virág, nincs élet, Nincsen derű, nincsen vihar, — Ha régi fénye fel nem éled: A föld, a sziv, minden kihal. APOSTOL BEUTALAN: Uj év.