Vasárnapi Ujság – 1890

2. Költemények - Apostol Bertalan: Novemberben 2. oldal

2 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1. SZAM. 1890. XXXVII. ÉVFOLYAM. Megkezdjük a sort a szabadságharcz egyik legnagyobb hősének, Damjanich János tábor­noknak azon arezképével, mely a róla 1847-ben fölvett daguerreotyp képnek hü másolata. Dam­janich ekkor százados volt a Eukavina-ezredben s Csernovics Emilia, akkor már három év óta mátkája, ez évben már neje s most gyászos öz­vegye számára készíttette, a ki ez arczképet karpereczébe foglalva, legnagyobb ereklyéje gya­nánt őrzi. Hivebb tehát minden eddigi arczké­pénél, melyek csak futólagos vázlat vagy emlé­kezet után, nem ritkán a fantázia segítségével készültek s egyúttal érdekesebb is, mert nem tünteti ugyan föl a hősnek akkoriban közmon­dásszerű egész daliás termetét s a szabadság­harcz alatti külsejét, — a mikor, mint tudjuk, hatalmas szakállt eresztett, mely történeti hí­rűvé vált utóbb az aradi Golgothán, — de e hü, mert fényképi fölvétel, oly finom, szellemes ki­fejezést mutat, mely az arczvonásokból olvasó lélekbúvár előtt is értékes lehet, a ki ez arcz­képből bizonyára ki fogja olvasni, hogy e ke­mény, marczonának vélt hősben mily gyöngé­den érző meleg sziv lakozhatott. Damjanich János szereplése a szabadságharcz alatt minden magyar ember előtt eléggé isme­retes. Kevesen vannak azonban tájékozva ko­rábbi életéről. Megragadjuk az alkalmat, hogy illetékes tollból közöljünk néhány erre vonat­kozó adatot. * Damjanich János Stásán 1804-ben a 2-ik bánsági határőrezredben született, hol atyja mint őrnagy szolgált. Az akkori szokás szerint, a katonai család férfi tagjai, ha testileg alkal­masok voltak rá, a legközelebbi katonai iskolába küldettek, mig a gyengébbek úgynevezett ke­zelőtiszti állomásokra lettek előkészítve a gos­pich-i számtani intézetben. Damjanich János 15 eves korában a 61-ik sorezredbe jutott. Atyja fölötte szigorú katona­ember lévén, azzal mutatta be fiát az ezrednél, hogy «könyvet búvni nem szeret, de azért jó katona lesz belőle, ha kurtán tartják.» És ebből csakugyan ki is járt neki bőségesen. Első állo­mása Verona volt, hova az ezreddel gyalog kel­lett masíroznia. Egy falujabeli káplár oltalma alá vette az ujonczot, ki már 9 hónap múlva valóságos káplár, és másfél év alatt számadó őrmesterré lett. Milutinovics Dragomir kapitá­nya 1849-ben halt meg Görzben mint nyugal­mazott ezredes; keservesen megsiratta kedvencze szerencsétlen sorsát. Damjanichnál szálasabb ember nem volt az egész ezredben, és midőn az akkori medvebőr gránátos föveggel, magyar szük sujtásos kék nadrágban, fehér frakkban a zászlóaljjal kivo­nult, mindenki megbámulta a dalias kinézésű fiatal tisztet. Nóvák Gergely kikindai születésű bajtársától tudom, ki Damjanich-csal Milánó­ban és Budán együtt szolgált, hogy a hős tá­bornok már akkoriban azon töprenkedett, mi­szerint a határőrség elébb-utóbb nagy bajt fog okozni az országnak. A határőrség történetét úgyszólván könyv nélkül tudta és atyjáva^ együtt kevés jót várt a lassanként elmálló privilégiu­mok és egyéb fontos intézmények eltörlésétől. A Damjanich-család idővel Aradra költözött, hol nagyszámú rokonsága most is él, közte a Csernovicsok. Damjanich János atyja halála alkalmával jött haza Olaszországból, s 1845 végén saját kérel­mére Temesvárra a pótcsapathoz osztatott be, mely kívánságát, tekintettel Olaszországban töl­tött hosszabb szolgálati idejére, tőle megtagadni nem lehetett. Temesvárról gyakran átrándult Aradon lakó rokonaihoz s itt ismerkedett mec O Osernovics Emiliával, kinek kezét megkérvén, három évi mátkaság után 1847 augusztus 30-án nőül vette. A fiatal pár azonban nem sokáig élvezhette a házas élet örömeit. Megzavarták az olaszországi események, hol 1848 tavaszán ko­moly forrongások támadtak, melyek következ­tében Damjanich a háború kitörésekor több tiszttársával együtt, kik jövőjük érdekében in­kább a harcztérre vágyódtak, Olaszországba kül­detett s innen csak az Olaszországban fekvő ezredekhez szolgálati uton érkezett magyar hadügyminiszteri felhívás folytán 1848junius­ban jött vissza Magyarországba, és az elsők közt volt, kik még úgyszólván felsőbb rendelet következtében jutottak a honvédséghez. Józan és igazságos felfogásával elítélte a rácz moz­galmakat,] és ebbeli meggyőződésének mind­végig feltétlen híve maradt. Milutinovics szájából tudom, hogy Damjaníchot tiszttársai minden uton le akarták a Magyarországba való áthelyezésről boszélni. «Mint szerbnek — vi­szonzá a dicsőült tábornok — kötelességem, hogy tévútra vezetett véreimnek jó példát mu­tassak. Majd, ha azt látják, hogy mily ostobasá­got követnek el mostani viselkedésükkel, leg­alább lesz, kire támaszkodjanak a helyes uton.» Damjanich már mint császári tiszt kiváló magyar érzelmeiről volt ismeretes, mindig ma­gyarul társalgott s ismételve is nyíltan hangot adott érzelmeinek, noha abban az időben Ara­don és Temesvárott, mint az ország más részei­ben is, az előkelők s kivált a katonai körök nyelve kizárólag a német volt. Damjanich viselt dolgai az első órától, halála pillanatáig, a magyar nemzet történetében örökké lángoló betűkkel vannak feljegyezve. Tiz vesz­tett csata után nagyobb szerencsétlenség nem érhette volna a magyar sereget, mint Damjanich ­nak lábtörése miatt kényszerült visszavonulása. ÚJ-ÉV NAPJÁRA 1890. NOVEMBERBEN. Zord, őszi táj terűi körültem, Az ős, nagy természet temet, Gondokba mélyen elmerülten Halkitom rajta léptemet. Volt egy kedves, kicsinyke pontja, Árnyékos, enyhe, zöld zugoly, A vágy lelkem csak arra vonja, Hol a Hejő suhanva foly. De ah, az illatos ligetben, Hol ábrándoztam oly sokat Kinzó gondoktól megpibenten, — Most néma pusztaság fogad. Elhagyta a dalos madárka, Üres a zengő kis berek, Derűs, fényes, boldog korára E bús képben nem ismerek. Zokogva fut, — kifosztva partja — Langyos vizével a patak, Feléje fűz csüggedve tartja A fürtje vesztett ágakat; A habból fejlő lenge pára, Mely dús virágokat nevelt, Megfagyva von szét a kopárra Fehér, csillámló dér-lepe!t. Eltűnt a mult, el illatával! Felette gyászos ó'sz borong, Nehéz ködön alig tör által A lángjavesztett nap korong. A béreznek barnult homlokára Gondként ül a sötét ború, Nem villan át fényglóriája, Nincs villám, égiháború.... A szenvedély, ha elviharzott A szivén őszi felleg ül, Villám nem kezd dörögve liarczot Hideg, kihűlt felhők megül. Nap nélkül nincs virág, nincs élet, Nincsen derű, nincsen vihar, — Ha régi fénye fel nem éled: A föld, a sziv, minden kihal. APOSTOL BEUTALAN. Bokrétásan, vidám kedvvel üdvözöllek, első reggel, Nézd, az orczám egy mosoly! Mint gavallér, ki tükörtül Szép leányzó elé pördül S nagy reménynyel udvarol. Járja a bók és kacsintás... S egy-egy új év tán nem is más : Szép, igéző, fürge lány ; Rózsa nyílik a hajában, Kék szemében égi báj van, Vágy remeg szűz mosolyán. Csupa érzés, friss költészet, — Az ölében kicsi fészek S csókolódzó gerlepár; Üde gyermek, tündér lányka: A ki látja, mind imádja, A ki nézi, mind sóvár... S az egész csak boszorkányság ! Ostromolja hő kívánság, Esküvőre menni kész ; De hogy asszony lesz a lánybul, Egy csapásra kiábrándul, Valahányat megigéz. Lágy tavasztól forró nyárig A mosoly mind ránczczá válik, — Megvéníti a való ! Oh, az ember visszaszédül ; Csontváz lesz a szép uj-évbül, — Zsenge lányból Tél anyó. Szabadulni vágyva tőle, Pislogunk új esztendőre, S szépnek hiszszük a jövőt: Bájos lányka. .. rózsabimbó ... De biz az mind vén szipirtyó, Mire eltemetjük őt. BUDNYÁNSZKY GYULA. Uj-év.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék