Vasárnapi Ujság – 1891
1891-09-06 / 36. szám - A pusztán. I. A puszta bölcse. II. Az elkárhozott. Irta Justh Zsigmond 578. oldal / Elbeszélések; genreképek - Fejes István: Mezőben 578. oldal / Költemények
584 VASARNAPI UJSÁG. 37. SZÁM. 1891. xxxviII. ÉVFOLYAM. Neve legismeretesebb mint nyelvtudósé, s nevezetesen szótáriróé. Páriz-Pápai óta nem volt irodalmunkban annyira elterjedt szótár, mint a Ballagié, melynek minden egyes új kiadása valódi új dolgozat lett. Nagyon elterjedt e mellett már ötven évvel ezelőtt kiadott, de azóta sokszor átdolgozott magyar nyelvtana, melyet német ajkúak számára irt. Legbecsesebb nyelvészeti munkái azonban a «Magyar nyelv teljes szótára» czimű nagy műve, melyben az akadémiai nagy szótár hiányait akarta pótolni s a «Magyar példabeszédek» czimű két kötetes gyűjteménye. Megemlítendő, hogy ő irta magyar nyelven az első héber nyelvtant, s az első kereskedelmi műszótárt. Apróbb nyelvészeti dolgozatainak száma igen nagy s különösen érdekesek ezek között a legutóbbi két évtized alatt tartott akadémiai értekezései, melyekben főkép a «Magyar nyelvőr» által kezdett iránynak általa túlzottnak tartott némely következtetéseit támadta meg, s melyek következtében az irodalmi közvélemény őt a «neológok» vezérének tekintette. Irodalmi működésének másik nagy tere a theologia volt. Itt is vezérré emelkedett, különösen a 60-as évek végén s a 70-es évek kezdetén, midőn főkép a Révész Imre vezetése alatt álló debreczeni theologusokkal egész az elkeseredésig menő polémiát folytatott. Míg a nyelvészet terén Szarvas Gábor reformjaival szemben a meglevőhöz ragaszkodott, a theologiában megfordítva, ő volt a merész reformátor, ki, mint az egykori szabadelvű thübingai egyetem növendéke, a dogmák merevsége ellen küzdött, s nem egy oly tant hirdetett, melyet az orthodoxok rémülve mondtak vakmerőnek. Mint a kecskeméti majd a budapesti evang. ref. theologia tanára 25 év alatt szabadelvű ifjúságot nevelt fel s megalkotta a «Protestáns egyesület»-et is, mely a szabadabb eszmék hirdetését és terjesztését tűzte ki feladatul, de a mely anyagi nehézségek miatt még eddig nagy sikereket nem mutathatott fel. Sokkal tartósabb hatású volt azonban Ballaginak két egyházi irodalmi alkotása: a «Protestáns egyházi és iskolai lapok» és a «Protestáns naptár», melyek mindegyike ma már több, mint 30 év óta áll fenn s a reformátusok egyházi életére nagy hatást gyakorol. Részben az ő buzgó működésének köszönhető legújabban a biblia új fordításának megkezdése is, valamint a protestáns irodalmi társaság megalakulása. Sokat írt és cselekedett Ballagi a közoktatásügy érdekében is. Mint theologiai tanárnak és egyházi agitátornak működése szoros összeköttetésben állott az iskolaüggyel, de e mellett Eötvös József báró egyénisége is kiválóan hatott reá, mint aki már ifjúkori nehéz éveiben is legnagyobb pártolói közé tartozott. Jelentékenyebb önálló műve azonban ebben az irányban nem maradt fenn , de annál több magvas dolgozata jelent meg időnként, különösen a saját lapjában. Kiválóan nevezetes azonban gyakorlati működése Budapest iskolaügyeinek vezetésénél, egyes bizottságokban s az állami tanítónőképzőintézet igazgatótanácsában. Számos helyes reform keresztülvitele fűződik itt az ő nevéhez, jelesen a nőnevelés terén, s alig volt a tanítóságnak olyan közügye, melyben ő is tevékeny részt ne vett volna. A protestáns népiskolák közös szervezetének első tervezete ő tőle származott s ő pendítette meg legelőször a rabbi-szeminárium létesítését, mint a zsidók magyarosodásának egyik fő feltételét. Sajátságos, hogy Ballagi, ki fiatal korában mérnöknek készült és sok időt töltött mathematikai tanulmányokkal, működésének későbbi szakában soha se foglalkozott e tudományszakokkal. Pedig sokoldalúsága ismeretes s a fentebb említett tudományokon kívül a művelődéstörténelem, nemzetgazdaság, földművelés és más tudományszakok kérdéseivel is foglalkozott. Mint Budapest főváros egyik legtevékenyebb bizottsági tagja, részt vett jogi és közgazdasági értekezleteken is, a szabadságharcz után anyagi jóllétének megalapítása végett volt földbérlő is , majd különböző üzletekben részvényes, egymásután két nagy nyomdatársaság igazgató-tanácsosa, ellenzéki párti országgyűlési képviselő stb. egyszóval a tudományos foglalkozás mellett gyakorlati ember, s a közügyekben serényen és buzgón szereplő polgár. Lázas tevékenység, a természettől nyert agitáló erő s bizonyos gyakorlati érzék volt szükséges ahhoz, hogy Ballagi úr sok s egymástól annyira különböző téren eredményes működést fejthetett ki. S kétségtelen, hogy mindez szokatlan mértékben meg volt benne. Alacsony termetű, gyenge testalkatú ember volt, majdnem fölismerhető volt rajta az ifjú éveiben átszenvedett nyomor; de mihelyt cselekedni kezdett, — pedig néma tétlenségben hosszú ideig nem maradhatott — vagy ha csak meg is szólalt, ideges mozgásba jött egész teste, szemei ragyogni kezdtek s meglátszott rajta, hogy a tárgy nem maradt közönyös előtte. A lelkesedés, melylyel a földhöz ragadt zsidó fiú kiküzdötte magának az anyagi jóllét mellett az akadémiai tagságot, a királyi tanácsosi czímet s más kitüntetéseket, elragadta önmagát is, küzdött és fáradott, mert úgyszólván szerelmes volt abba, amivel foglalkozott. Ezért van az, hogy ugyanaz a Ballagi, ki mathematikával kezdte meg tanulmányait: irodalmi s társadalmi működésének tetőpontján, mintegy 20 évvel ezelőtt, főkép szenvedélyes egyházi reformátor s agitáló lett, s hogy czikkeinek mindegyikében, bármily eltérők is egymástól a tárgyalt kérdések, megtalálható a lendület, a szenvedély és az a hang, mely tanítványait annyira tudta lelkesíteni. Ez a lelkesedés emelte ki Ballagit alacsony sorsából, ez tartotta fönn a nehéz küzdelmek között oly hosszú ideig (mert hiszen mintegy 40 éves koráig folyvást a megélhetés gondjaival kellett küzdenie) s ez okozta, hogy a sors által szerencsére hosszúra nyújtott életének végső éveit is tevékenyen s alkotva élte át. Szép élet volt, tanulságos élet. Ha eljő is az az idő, midőn a nagyhírű tudós emléke az utókornál halványodni kezd : az önalkotta ember életének e ritka példája elegendő marad arra, hogy rokonszenvvel emlékezzenek meg arról a férfiúról, kit most annyi s oly igazi részvét kisért örök nyugalomra. Hiába, hiába s fejemet lehajtva Lábom elé nézek egy darab földhantra ; Nézem a földhantot, A mint kipattantott S egy tűhegynyi fűszál küzködik alatta... A földben a kis mag hogy csirába hajtott, Egy tűhegynyi fűszál törte át a hantot; Nézem, újra nézem S lelkem szálai érzem S vívom, újra vívom a magas égboltot ! FEJES ISTVÁN. MEZŐBEN. Járok a mezőben, ébredő mezőben, Kifáradt lélekkel, lecsüggesztett fővel, De szivemben vággyal, Olthatatlan lánggal, Szállni a magasba megifjult erővel! Sugarat szór reám a fényes égboltja, Illatot hint felém a virágok rojtja ; Itt bogárka reppen, Ott a vén sas lebben S száll magasra gyorsan, szárnyait kibontva, feláll a sas merészen, föl, a magas égnek, Utána szállam! én is azért égek; Hajh! de mindhiába, Nem érek nyomába, Föld porába vonja lelkem a rabélet. Föld pora előttem, rögek itt körültem, Nem kelnek újra már miknek én örültem; Elbukott az eszme, Feltörő czél veszve, Hiába küzdöttem, hiába hevültem ! A PUSZTÁN. Hangulatok. Irta és barátjának, Feszty Árpádnak ajánlja Justh Zsigmond. II. Az elkárhozott. Augusztus vége felé az első ködös éjszaka párái ráfeküdtek a pusztaságra. Ködfelhőbe borult minden; sötét, párás, de azért meleg éjszaka volt, amelynek nedves levegője nagy messzeségre elvitte a hangot. A végtelen ég felhői mintha csak mind a föld végtelen lapjára borultak volna. Innen-onnan gerlebúgás hallatszik . . . honnan e hang ily késő órákban ? Egyszer keletről hallatszik a búgás, majd délről jő rá a felelet, mintha most közelednének egymáshoz, keresnék egymást. Csak búgnak, búgnak, míg egyszerre csak egymásra talál a két dalos madár s elhallgat. Pár percznyi végtelen csend. . . majd megint Orosháza irányából hallik a búgás; ez is halad, közeledik, arra felé tart, amerre az a másik kettő előbb elhallgatott. Majd elnémul ez is, s most már csak a pusztaság síró, nesztelen zenéje terjed végtelen messzeségbe. A búgó gerlék a lópásztorok voltak. Igy keresik egymást, kihajtva Szabad Szent-Tornyáról a pusztára lovaikat, legeltetni. A gerlebúgást utánozva keresik egymást a puszta sötét csendjében. Mikor aztán vagy husz legény s vagy negyven ló összecsapódott, felgyújtják a puszta csillagát , a pásztortüzet, s körülterített subáikra heveredve, pipaszó, dalolás közben átvirrasztják az éjszakát. Itt a csendes éjszakában, akkor, midőn a gyümölcsfakasztó nyár haldoklik, s viszi-viszi magával messze, ismeretlen tájakra a mezők virágait, dalos pacsirtáját, a végtelen csillagos kék égre ködfátyolt borít, ilyenkor új tavaszra nyitnak reá, mert megszületik a szívük mélyén a mi népünk lelke, a dala, amely végig iramlik a pusztaságon és reáhajlik a szerelemtől beteg leány szívére. Virágot fakaszt belőle, s arany álmaival szövi körül, új tavaszt ígér neki, új ébredést, az akáczvirágok új nyilasát, amelyeknek édes illatánál ez álmok talán már valósággá is válnak... Édes őszöm így dalolsz te nékünk új kikeletet a szívünkbe, így dalolsz új ébredésről, új szerelemről, így hiteted el nekünk ott a nagy tűz körül, hogy az első köd még nem vitte el magával a nyár aranyporát, még nem oszlatta el az utolsó tünde délibábot. . . * Egy éjszaka lementem közéjük. Úgy se tudtam aludni, ablakomig hallatszott a nóta. Szöveg Miska viszi az első szólamot. Végig fekszik a subáján, kezét, napbarnított arczát behinti a pattogó tűz, mély hangja betölti a pusztát. A többi követi, mind dalol. Benne a dalban, hogy elmúlt a nyár, hogy hervad a levél, hogy csillag sem világít már soká a szivbe, hogy közeledik a fonókák, a csókok, a meleg kemencze nyara, amely megérleli azt a csókot,