Vasárnapi Ujság – 1893
1893-01-01 / 1. szám - Új-évi üdvözlés (képpel). Karvalytól 11. oldal / Elbeszélések; genreképek
1. SZÁM. 1893. 40. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁGx. 11 ÚJÉVI ÜDVÖZLÉS. — «Ne gyerekek, Laczika, Berczike, elő hát most a tudománnyal! Te is öltözz, kis Piroska. Hamar, hamar. A nagyapa és a nagymama már vár rátok. Csak ne féljetek gyerekek! Te, kis Berczike mondd magadban : «a macska fél, de nem én, aztán hunyd be a szemedet és szavald el a mondókádat. Hiszen könnyű dolog, csak tudni kell. Az ám, csakhogy nem lopta-e ki a fejetekből az éjjel valami gonosz mumus, s míg aludtatok? Azért, egy, kettő, három, mondjátok el sorba még egyszer, — mert meghalok szégyenletemben, ha megakadtok és az az okos, jó nagyapa azt találja nekem mondani: — «Ejnye de ostoba gyermekeket hozott neked lányom a gólya, én bizony el sem vállalom unokáimnak.» És ha még csak ez volna. Mert én mégis meg tudnám szelidíteni később a nagyapát, hogy vállaljon el, de az itt a baj a nagymessze-messze Amerikába küldené őket, gyöngéd szeretettől remegő hangon indítja meg a szoba azon szöglete felé, ahol az öregek vannak ...—• «És most előre szegény kis portékáim ... Csak bátran, bátran!» A mama aztán hátra vonul a meleg kemenczéhez, ahol az édesapa melengeti magát, mert ő már hajnalban körülnézte a gazdaságot, az istállókat, az aklot. (Igaz ni, Laczika, hét tarka bárány ellett az éjjel.) Hm, kutya hideg lehet odakünn ! De erre a fölfedezésre nem a gyerekekről jövünk rá, hanem ez eleven szép kép festőjétől, ki a gyerekek apját úgy állítja elé, mintha egész gondja a fölmelegedésre volna irányítva. Pedig tudom, hogy csak teszi magát s kedves pulyáira ügyet vet lelkében. Persze a gyerekeknek, tudom magoktól is melegük van; a Laczinak, a legnagyobbnak még az üstöke is izzad, de azért kiszorítja egész végig hiba nélkül a verset, akárcsak a ! — «Hát aztán fiacskám? szép» — biztatta a nagymama. Mondjad! Oh, de Piroska előbrűl kezdte: Jó nagymama Légy üdvöz ma .. . Itt valami kutya szó következik, —ami sehogy sem akart az eszébe jutni. Megfogta a kötényét elkezdte harapdálni azután körülnézett, hogy nincs-e háta mögött a nevelő úr, aki megsúgná •— és a mama is messze van... istenem, oh istenem. Mikor látta, hogy teljesen el van hagyatva, mindenkitől, mindenkitől és csak a Laczi arcza vigyorog rá gúnyosan, eltört a mécses, hangosan sírni kezdett. Mire megpirongatta a kályha mellől az édesapa, oh, az a csúf apa, inkább vigasztalta volna: — «No, mi az Piroska? Te szavalni akartál és énekelni kezdesz.» De a nagymama lágy szive megérti a bánatát, mama akkor nem merné előhozni az almáriomból meg a mindenféle fiókokból azt a sok jót, azt a sok szépet, — van azok közt még tán magától járó ló is, — ha a nagyapa nem volna megelégedve.» Ezzel az előljáró beszéddel tuszkolja be a mama a nagy ebédlőterembe az ő kicsinyeit, kik napok óta izgatottan készülnek erre az ünnepélyes pillanatra; magolnak, kínlódnak a ropogós szavakkal, össze is fogdosták már az elméjükben, de nem oly erősen, hogy egy-egy rakonczátlan szó el ne szaladjon belőlük, vagy megeshetik egész mondat, — kis marok kevés virágot markol. Várták a nagy pillanatot, — de most már mégis jobb volna, ha itt nem lenne. Nem tréfa dolog az. Kis szívük hangosan dobog. A Berczike lábát reszketés fogja el. A Piroska még egyszer a mama füléhez hajlik, mintha valami nagy titkot akarna megsúgni, és meg is súgja azt a két szót: «Jaj, mama!» A mamának is van súgni valója a Laczi fülébe, hogy a többiek ne hallják: «Vigyázz, ne selypíts, mert a Piroska kinevet majd». Aztán mintha folyóvíz,— pedig elég hosszúra írta a nevelő úr, ni, még a hangsúlyozást is megadja a kölyök,— mire a nagyapa egészen elérzékenyedik, és egy baraczkot nyom a fejére. — «Ember vagy a talpadon. Ha nagyobb volnál egy rőffel, mindjárt követté választatnálak.» A Berczike dolga homályban marad. Az bizonyos, hogy mondott valamit, de olyan sebesen mondta, hogy azt senki ki nem találhatja milyen nyelven volt. («Úgy jár a nyelvecskéd szívecském, mint a kerepelő».) Hanem az mindegy azért. Bizonyosan szép volt, amit mondott, és az istenke meghallotta. Ő érti, mert az istenke még a nagyapánál is okosabb, és végre is az istenkéhez tartozik a dolog, mert őt kéri Bérezi — hogy a nagyapát, nagymamát sokáig éltesse. Hanem ki hitte, oh, ki hitte volna : a «kisasszony» megakadt. Pedig ő fente a fogát legjobban a mai üdvözlésre. Ő henczegett a tudásával,s íme csak ennyit mondott: Jó nagymama, Légy üdvöz ma, addig nézi, nézi kedves unokáját, hogy ő maga is sírva fakad és a kebelére vonja: — «Hiszen szép volt az, leányocskám, ne busulj. Nekem igy is nagyon tetszett.» A kis gazemberek ellenben már türelmetlenek és Laczi önérzettel interpellál:— «Hát már most mi következik, nagymama ?» Ez az, ez az. A Bérczi szeme is a titokzatos almáriomokra és szekrényekre van függesztve. Valami nagyon aranyos tündéri dolog az, ami most következik, — azt már csak akkor merném leírni, ha most a kalamárisom helyén egy nagy mézes bödön állna s tinta helyett abba márthatnám a tollamat és ha a homokporzóm helyett, szépen, czukorporral hinthetném be a betűimet. KARVALY. ÚJÉVI ÜDVÖZLÉS. — Jantyik Mátyás rajza. PÁRISI DIVATLEVÉL. Deczember 24. Az izgalmas idők daczára, melyeket jelenleg Párisban élünk, nemcsak a karácsonyi és újévi ajándékok, hanem mindenek fölött a közel álló farsang divatjai foglalkoztatják a hölgyvilágot. A hirtelen