Vasárnapi Ujság – 1893
1893-05-14 / 20. szám - Arany János és Petőfi Sándor. Gyulai Pál 338. oldal / Élet- és jellemrajzok
20. SZÁM. 1893. 40. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 339 mély fordulatot adott; elvettem Neumanné nagyobbik leányát, Júliát, attól kezdve Petrovics Sándor az én kosztosom lett.» Arra a kérdésünkre, hogy emlékszik-e híven Petőfi gyermekkori vonásaira, Korén körülbelül így felelt: «Emlékszem. Későbbi arczképeinek egyike sem hasonlít hozzá. A gyermekarczok néha a felismerhetetlenségig megváltoznak. Ilyen volt Petőfi is. A színész azonban hamar kitört belőle. Sokszor deklamácziókon kaptam, aminek persze örültem. Nekem is tót prédikácziókra kellett készülnöm abban az időben. Együtt kergettük szónokló hadonázásainkkal az aszódi verebeket az iskolakertben.» A vad zseniket, akik nem tanultak, azt vetve okul, hogy Petőfi sem tanult és a szamárpadban ült, kíméletlenül leszidta. «Ostobaság! A zseni sem nő műveletlenül az árokparton. Nem tudom, ki terjesztette Petőfiről ezt a hírt, én azonban mondhatom, hogy Aszódon nagyon jól tanult. Órán kívül mindig olvasott. Tanulótársai el is nevezték Könyves Sándornak.» Többször elbeszélte nekünk a jó tanár, különösen jutalomképen, ha jól viseltük magunkat, mint lett szinésszé «a Sándor». 1838-ban Aszódra valami vándor szinészhad vetődött. Sándor ekkor 15 éves volt. A fiút ez a gyülevész szinésznép egészen kiforgatta magából. A penzumokkal adós maradt, ellenben annál szorgalmasabban bújta a színházat. Egészen elhűltem, — mondta a tanár, — midőn egy reggel beállít hozzám «a Sándor», hogy adjam ki a bizonyítványát, mert ő színésszé lesz. Természetesen letérítettem. (Itt jelezte, hogy a letérítés egy kicsinyt szigorúan, nádpálczával történhetett.) De féltem, hogy a kura nem lesz tartós sikerű. Féltem pedig annál inkább, mert érzésemre esett, hogy a gyerek valami Borcsa nevű színésznőbe beleszeretett. Azonnal megírtam a dolgot az apjának, ki csakhamar megérkezett és az én gyógyszeremet sokkal nagyobb mértékben ismételte a fim. «Sohasem felejtem azt az érzékeny jelenetet, mikor Petőfi mind ennek ellenére fölcsapott színésszé. Ismét eljött hozzám az apja s tanácsot kért, mit tegyen. Bizony együtt könyeztünk a «félretévedt» gyereken.» A tanár úr itt még keményebb szavakat használt, mert gyűlölte a színészeket. «Nem pálya ez, fiaim meg ne szomorítsátok szülőiteket.» Korán mindig áradozva, kegyelettel emlékezett Petőfiről. Azokat az evőeszközöket, melyekkel Petőfi asztalánál evett, ereklyékként őrizte, később a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, miről már évekkel előbb, 1881-ben Sipos szarvasi közjegyző készítette az átadási okiratot. Ezeket az evőeszközöket Petőfi édes anyja küldte fel «szeretett fiának» abban az időben, mikor Sándor Korennél étkezett. Az evőeszközök díszes, gyönggyel hímzett tokban voltak,melyet a jó édes anya maga hímzett fiának, hogy meglepje vele. Sándor felettébb gondosan őrizte e kedves emlékeket ; de, mikor szinésszé lett, hogy Korennél gyanút ne keltsen, e kedves emlékeket odahagyta. Jó helyen voltak. Az öreg úr híven megőrizte azzal a virágrajzzal körített iskolai vizsgálati emléklappal együtt, mely szintén Petőfi keze munkája. 1881-ben, midőn az emléktárgyakat közjegyzői letétbe tette, e szavakat mondotta meghatottan: «Nem szivesen válok meg e tárgyaktól, melyek bennem mindenkor kellemes emléket keltettek; de öreg ember vagyok, biztos helyen akarom tudni a nagy szellem eme féltékenyen őrzött emlékeit.» Petőfi három évig tanult Aszódon. Mikor Pista öcscse is oda került, Petőfi maga mutatta be Korén tanárnak az öcscsét e szavakkal: «A múlt esztendőben engem olyan jól tanított, hogy öcsémet is elhoztam magammal. Ajánlom a tanár úr jóindulatába!» Abban az időben, mikor Petőfi Aszódon tanult, a syntamisták szent esküt tettek, hogy közös ellenzéket képeznek a Korén tanár zsarnok tilalma ellen. Petőfi is benne volt a szövetségben, mikor a véd- és daczszövetség lelepleztetett ; ő is kikapta a maga részét, mint a tanár sógora, a vezér, Neumann Károly. Egy közlékenyebb pillanatban azt is elbeszélte a tanárír, hogy mért ültette Petőfit, habár nagyon rövid időre, a szamárpadba. Ez egy kissé regényes történet. Petőfi Canczyni Emilia aszódi árvaleánykához szerelmi verseket írt. A versek, hogy hogy nem, a leányka tanítójának a kezeibe kerültek, ki viszont Korennek mutatta be a szerelem igaz költőjének eme gyermekkori kísérleteit. A tanár úr ez időben Petőfi költészetére vajmi keveset adhatott, mert az osztálytársak örömére beültette érte a szégyenpadba. «Petőfi daczos természetét jól ismertem, —mondotta; — de ekkor nem ellenkezett. Szinte csodálkoztam, mint tűri az önfejű, makacs fiú ezt a megalázást. Szerelmi lyrája különben teljesen plátói érzelemről zengett. A kis Emmikével ő sohasem beszélt. A kis leány aztán később fiatalon halt el. Érdekes vonásait ismertette Korén a régi iskolai módszernek. Tudvalevőleg ő öt osztályt tanított. A donatust, a két grammatikát és a syntaxist. A három alcsoport két tanteremben volt. Két helyen egy időben nem lehetvén, úgy rendelkezett, hogy az egyik tanteremben a fejlődöttebb iskolások helyettesítsék őt. De Korén mindig ellenőrizte, hogy mit csinálnak a szomszédban. Az osztályok ajtóira lyukakat fúrt s azokon kukkantott át néha, s ha hibát vett észre, ő maga lépett föl tanári erélyével. Tankönyve nem volt, hanem jegyzeteket készíttetett a tanítványaival s azok saját füzeteikből tanultak. Az önképzésre nagy gondja volt, mert a magyarázgatásra nem volt idő. A szorgalom megjutalmazására kiváló gondot fordított. Sűrűn osztogatott ösztönző-díjakat, de csak úgy, ha azokat a három májusi fagyos szent, Servácz, Pongrácz és Bonifácz megengedte , mivel a tanulásra ösztönző dijak gyümölcsösének elismert termesztvényei voltak. Egy jó körte, alma, melyet a tanár úr előtt kellett elkölteni. Életének utolsó perczéig egész üdeségében megmaradt két szenvedélye: a botanizálás és a tót nyelv iránt való nagy szeretet. Az öreg úrra a nyolczvanas években pánszláv törekvéseket fogtak. Ráfogás volt, nem érdemelte meg. E sorok írója maga is három évig tanulta tőle a tót nyelvet, mégpedig két okból. Mert az öreg a tót nyelvet önként tanuló diákjainak szívesebben megadta a «kitűnőt» (néha a «jeles» helyett) és főleg, mert ezek a tót órák rendesen a lakásán folytak le, ahol előbb a konviktus hiányos kosztját fejelte meg a jószívű ember, az önkéntes tót sereget alaposan megvajas kenyereztetvén. Ezért voltak a tót órák kiváltkép keresettek, mely órákon egyébként mindig többet tanultunk magyarul, mint tótul. A másik szenvedélyéről tanú is maradt: az a gazdag növénygyűjtemény, melyet halála előtt néhány héttel a szarvasi gymnáziumnak ajándékozott. Kitűnő füvész volt az öreg úr, Európa több hírneves botanikusával levelezett. Növendékei közül sokan nevezetes sikerekkel művelik a tudomány ez ágát. A botanikus felülmulta benne a tót nyelv tanárát, mert míg erre (meg a vajaskenyerére) nem fogott önkéntes hallgatókat, egész kilencz évig, másik szenvedélyének halála előtt még három nappal is áldozott és kertjében nézegette a gyümölcsfák, fűágyak életre támadását. Békésmegyében az értelmiség nyolcz tizede tanárául tisztelte az érdemes férfiút. Nevéhez a diákcsinyek egész legendája fűződik, mert a szívjóságban páratlan öreg ur sokszor volt tárgya a csintalan diákok évődéseinek. De ezekről a szárnyaló diákcsinyekről is el lehet mondani, a mit Deák Ferencz mondott a róla elnevezett budai keserű víz-forrásról: «Az én nevemet viseli, de nem az én tulajdonom.» Koren István 1805-ben decz. 21-én született Domonyban, Pest megyében. Apja Koren Márton szűcs volt, ki igen vallásos szellemben nevelte fiát. A gymnáziumi osztályokat Selmeczbányán, a theologiát Pozsonyban végezte. Onnét előbb (1828—1832) Osztrolukára nevelőnek, majd Beszterczebányára ment elemi iskolai tanítónak. 1833-ban Aszódra választották meg az ottani algymnázium vezetésére s ott huszonhárom évig működött. 1836-ban megnősült, nőül vévén Neumann Júliát, kivel 30 évig boldog családi életet élt. Neje 1864-ben hunyt el. 1856 óta a szarvasi gymnáziumban tanította főleg a botanikát, mely legkedvesebb tárgya volt. 1884-ben ment nyugdíjba ötvenkét éves tanári működés után. Nyugalma első éveiben sokszor hallották tisztelői: «Nem tudom elképzelni, hogy lehetek meg az én kedves iskolám nélkül.» Korén lelkiismeretesen elkészült minden tanítási órájára, egész félszázadnál tovább tartó működésével klasszikus példát adott, hogyan kell a kötelességnek ezt a körét betölteni. Adataim kibővítésére és esetleg némi homályosságok eloszlatására, mielőtt a fenti sorokat leírtam, az elhunyt tanár fiához, Ivoren Pál békéscsabai lelkész úrhoz fordultam. Részben neki köszönöm adataimat. Mondja, hogy most, midőn a napokban néhai apja iratait rendezte, édesapjának egy eddig ismeretlen dolgáról vett tudomást, arról, hogy apja állandóan háromnégy szegény diákot segélyezett. Ezekről, habár nagy titokban, könyvet vezetett, tígy, hogy csak ARANY JÁNOS TÖLGYEI A MARGIT-SZIGETEN. Derre Tivadar rajza'