Vasárnapi Ujság – 1893
1893-04-23 / 17. szám - Apostol Bertalan: Küzdelem után 278. oldal / Költemények
278 VASÁRNAPI ÚJSÁG hagyta el Belgrádot és április 12-dikén jött vissza. Megérkezte után egy nappal az államcsíny megtörtént és szerencsés befejezést nyert. Dokics miniszterelnök férfikora teljében van, megnyerő külsejű, előkelő modorú, előzékeny és őszinte. Lehet, hogy a kabinet, melyet alakított, csak átmeneti jellegű, annyi azonban bizonyos, hogy az államcsíny alkalmából olyan szolgálatokat tett Szerbiának, melyek annak történetében megörökítésre méltók. Franaszovics hadügyminiszter szintén régi, kipróbált híve az Obrenovics-családnak. Szintén szókimondó, egyenes jellemű ember, akinek csak az a hátránya van, hogy a szerb szkupstina heves vitáiban aligha sok részt fog vehetni, mert a szónoklásra semmi hajlandósággal nem bír. Ma azonban szükség van rá, mert elsősorban a hadügyminiszter feltétlen hűsége biztosítja a szerb király trónját a zavargó elemek ellen. Franaszovics Dragutin művelt és nagyon komoly férfiú, ki folyékonyan és nagy könnyűséggel beszél öt idegen nyelven. Életének egyik legfontosabb momentuma az volt, midőn, mint Milán király hadsegéde, 1882. október 22-én királyának életét mentette meg Markovics Helén gyilkos merénylete alkalmával. E percztől fogva Franaszovics fontos szerepet játszott államügyekben, mert a király figyelme feléje fordult és nemcsak külső jelekkel bizonyította be háláját irányában, hanem a legfontosabb kérdésekben tanácsát is kérte. Csakhamar római követ lett, a szerencsétlen szerb-bolgár háború alkalmával pedig hadügy-, majd később külügyi miniszter. Franaszovics önzetlen, igaz hazafi, kinek csak egy fő czélja van : nemzetének és királyának hűségesen szolgálni. Jelenleg 51 éves. Atyja hajóskapitány volt a dalmát partokon, s ő is, neje is született dalmaták, míg a jelenlegi miniszter konstantinápolyi születésű. Vuics Mihály korra nézve a legfiatalabb a minisztériumban, de azért a kormánynak egyik legelőnyösebben ismert tagja. Az ifjú király meghitt emberei közül való, akitől a nemzetgazdaság ismeretét tanulja. Vuics nagy ismeretekkel bír, s európai műveltségű férfi, ki Francziaországban és Németországban végezte iskoláit. Már két ízben volt szerb pénzügyminiszter és mindkét alkalommal bebizonyította, hogy jeles pénzügyi tehetség, s kiváló tulajdonságainál fogva a külföld is mindig bizalommal viseltetett irányában. Most is bebizonyult ez. Alig ment híre kineveztetésének, máris mindazon külföldi pénzintézetek, melyek meg akarták szakítani az összeköttetést hazájával, táviratilag értesítették, hogy készek vele összeköttetésbe lépni. Vuics azon kevesek közé tartozik, akik az államcsíny összes titkaiba be voltak avatva. «Érdekes volt, — így beszélte el nekem Vuics, — mikor a végzetes estén egy kocsi állott meg lakásom előtt, melyből zsandár lépett ki, és levelet hozott részemre; első pillanatban azt hittem, hogy elfogatás, de mikor Sándor király sajátkezű aláírását láttam, tisztában voltam azzal, hogy az államcsíny sikerült.» Vuics erősen bízik abban, hogy Szerbia megrongált pénzügyi viszonyait rendbe szedi. Aki ismeri ezt a becsületes, egyenes jellemű embert, az ő nyilatkozatának őszinte hitelt ad. A jelenlegi kormány bemutatott három tagjával, kik egyúttal a legbefolyásosabbak, bemutattuk mintegy az egész szerb minisztériumot. De nem fejezhetjük be e czikkünket anélkül, hogy meg ne emlékezzük azon három férfiúról, kik előidézői, okozói e nagy történelmi jelentőségű fordulatnak. Elsősorban Risztics János említendő, ki most másodízben volt Szerbia régense. Riszticsről azt szokták írni, hogy a Balkánországok legnagyobb államférfia. És valóban Risztics hazájának igen nagy szolgálatokat tett, valamint igaz az is, hogy Szerbiának egyik legműveltebb embere, ki mint politikus, mint diplomata, mint író egyaránt kimagasló egyéniség. Jelenleg 62 éves, de szellemileg üde és ruganyos. Büszkesége tiltotta, hogy közvetlenül a néppel érintkezzék, valamint azt is, hogy Pasics legyen régenstársa, mint a radikális párt elajtotta. Ezen fordult meg egyrészről az, hogy kellőleg nem volt tájékozva a nép hangulatáról, másrészt, hogy a radikális pártot maga ellen elkeseredett harczra ingerelte. Risztics, Belimarkovics régenstársával, múlt év augusztus 18-ikán kinevezte Arakumovics belgrádi ügyvédet, a liberális párt vezérét, miniszterelnökké. A liberális párt akkor a szerb szkupstinában csupán annyi taggal volt képviselve, ahány miniszter van a szerb kormányban. Bisztics abban bízott, hogy ha a liberálisok a hatalomra kerültek, a többséget is megszerzik maguknak. Ismeretes az a mód, mellyel az Arakumovics-kormány ezen czélt el akarta érni, ismeretesek a belgrádi és más választókerületek zavargásai, a rendőri brutalitások és fegyveres beavatkozások, az uzsiczei és kovacsiczai vérfürdők; ismeretes Avakumovicsék mesterkedése a szkupstina összeülése alkalmával, hogy amit a választóknál el nem értek, azt a szkupstinában tegyék jóvá, de mindez nem eredményezett mást, mint a király által végrehajtott államcsínyt. Mi a szerb ügyeknél távol tartjuk magunkat attól, hogy egyes pártok viszálykodásait ítéletünk tárgyává tegyük, mi a szerb kormányférfiaknál nem keressük azt, hogy melyik párt kebeléből kerültek elő, csupán azt az egyet kísérjük figyelemmel, hogy mint hazánk közvetlen szomszédai a jó viszonyt fentartsák és ápolják azon őszinteséggel, melyet annyi számos közös érdek megkövetel. STRAUSZ ADOLF. Risztics János: Bekmarkovics tábornok. 15. SZÁM. 1893. 40. ÉVFOLYAM. KÜZDELEM UTÁN. Az élet harczterén kiállva. Bármily szilárd is fegyverünk, Ha jelt ad a sors trombitája, Megküzdeni alig merünk! Megrezzenünk a lelki kíntól, Szivünk gyáván remeg, beteg, — Pedig hiába ! mert megindul, S reánk zúdul a fergeteg! Pedig mit félemlít csatája ? ! Zúghat, tombolhat a vihar, A büszke tölgy útját elállja, S daczol dörgő villámiyal. A vész enged, s keblét kitárván Áldást hullatva száll tova; A fellegen fényes szivárvány Lesz a békesség záloga. Ki a veszélyt nyugton bevárja, Ki jobbra, balra nem tekint, Ki nem számít, csupán magára, Fel nem jajdul, szenvedve kínt; Ki a balsorssal szembe-szállván, Haragjával daczolni mer: Annak bizalma szikla-szálán Zászlót lobogtat a siker. A sors kegyeltje én se lettem. Ádáz dühe reám csapott, Bevonta felleggel felettem A fény- s mosoly-hintő napot; Boldogságom lombját letépte, Körüle forgószélt kavart, S a merre átment durva lépte, Mást nem hagyott, csak bús avart. De a viharban én megálltam, Omolhatott rám zápora, Szivem az égnek harmatában Még szebb virágot ápola, — A villám lángzó fényre gyúltan Megtisztította látköröm, — A zúgó vészben megtanultam : Az élet áldás és öröm! Haragja most más tájra rontott, Egem kitisztult, nem borult, Dúsan hajtván új, üde lombot, A béke fája rám borult, Hűs, enyhe árnyában heverve Kerülnek a gondok, s bajok, Eltűnt a fájdalom keserve, — De boldog én még sem vagyok ! Mint harczos, ki lezajlott, véres Csatár képén elmereng, A békében nyugtot nem érez, Várván, új harczi-kürt ha zeng : Ugy én, a czél habár kiküzdve, Örömem abba' nem lelem, A boldogság, az élet üdve : Az örök harcz, a küzdelem ! Apostol Bertalan. A LUBLÓI EMBER Kísértetes krónika. (Folytatás.) Irta MIKSZÁTH KÁLMÁN. — «Teringette! úgy teszel, mintha nem hinnéd szavaimat», — mondá a sztaroszta neheztelve a rendőrfőnöknek. — «Egyszerűen nem szeretem a meghalt vádlottakat. — válaszolá Novogradszki. — És mennyi aranyat kaptál tőle?» — «Hétszázat.» — «De hisz már ezek közt is több a hamis, mint hétszáz», — ellenvető Novogradszki. — «Nos, akkor a többit egyszerűen nem tudom, hol kaptam.» — «Hát majd utána járok én. Hanem addig is tanácslom, hogy az udvarnál ne mutasd magad. Ő felségére kellemetlen lehetne.» A sztaroszta dühöngött, a haját tépte. Levelet írt a királynak, a miniszternek. Ki akarta hívni párbajra a rendőrfőnököt.