Vasárnapi Ujság – 1897
1897-08-15 / 33. szám - Segesvár és Petőfi. Id. Gyalokai Lajos emlékirataiból 534. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
28. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 535 hely) Kereszturra érkeztünk, s ott az altábornagy vezérkarával együtt, a Matskássyak ódon kastélyába szállásoltatott el. A fogadás és elhelyezkedés bevégeztével, Petőfi rögtön eltávozott, egyik ismerősét, Varga Zsigmondot felkeresendő. Úgy tudom, hogy az élet is ennél töltötte. Bem akkor este sokáig tanulmányozta az előtte egy nagy asztalon kiterített térképet, azután szokott rövid kategorikus pontossággal különböző szóbeli és írásos rendeleteket adott ki, melyek főleg a másnapi indulás idejére, menetrendjére és a különböző csapattestek esetleges felállítására vonatkozó utasításokat tartalmazták. Nevezetesnek és különösen figyelemreméltónak tartom Bemnek dispositiói közül azt, melyben azon esetre, ha Segesvárról győzelem nélkül hátrálnunk kellene, a visszavonulás irányául Udvarhelyt jelölte meg. Ismerve a hadcsapatok elhelyezését, azt hiszem, nem tévedek, midőn a visszavonulás irányából eltalálni hiszem a tervet, melyet Bem visszavezetésünk esetére szokott leleményességével kigondolt és készen tartott, t. i., hogy a magyar sereg egyik legerősebb stratégiai támpontját, legfontosabb fegyvertelepet, a Székelyföldet, az annyi és oly jó harczot szolgáltató hű, bátor székely népet feladni nem akarta és azért választotta visszavonulás esetére Udvarhelyt további akcziójának szinteréül. Innen Gál Sándor dandárjával egyesülve, bizonyosan talált volna az oroszlán utat és módot arra, hogy az ellene rendezett körvadászat hajtóival fogait és körmeit sikeresen éreztesse. A végzetes nap reggelén —július 31-én — indultunk el a Matskássy-kastélyból, hova Petőfi éjjeli szállásáról idejében visszaérkezve, ismét hozzám szegődött. Itt, szemben azon különböző versiókkal, melyek a segesvári ütközetben részt vett magyar sereg létszámáról írásban és szóval világgá lettek terjesztve, szükségesnek tartom erre vonatkozólag saját véleményemet elmondani. Némelyek 7—8000 emberre becsülik a csatában résztvett honvédek számát, a muszkák pláne, hogy győzelmök értékét hatványozzák, jelentésükben a létszámot 12 ezer emberre emelték. Ámbár az utolsó napokban egyetlen létszámkimutatást sem kaptam, s így a Segesvár alá vezetett csapatok erejét számszerűleg pontosan kimutatni nem tudom, azonban, miután a zászlóaljak és lovas századok elvonulásánál és felállításánál jelen voltam és azoknak létszámát a régibb kimutatásokból hozzávetőleg megállapítani képes valék, — a mint akkor Petőfinek mondám, — seregünket legkedvezőbben mérlegelve 4000—4200 főre becsültem. Ha nekünk 7—8 ezer, vagy épen 12 ezer csataképes emberünk lett volna, akkor Lüders győzelem helyett egy «hátrafelé irányzott szárny -mozdulat»-ról tett volna jelentést, s július 31 -ét gyászfátyol helyett, babérral övezte volna körül a magyar történelem. Szitás-(Székely-) Kereszturtól alig fél mérföldre haladva, nagy csodálkozásomra azt vettük észre, hogy egy zászlóalj székely velünk szemközt nagy lármával és kedvetlenül visszafelé vonul. S mert az ellenségnek semmi nyomát, semmi jelét nem láttuk, nem hallottuk, ketten Petőfivel egymástól kérdezgetve találgattuk okát ezen — körülményeink között minden esetre megütközést gerjesztő, — visszás menetrendnek. Nem sokáig maradtunk bizonytalanságban, mert néhány percz után a csapatok között lovagolva, közvetlenül kocsim mellé megérkezett Endes őrnagy, ki kérdésemre tudatta, hogy Gál Sándor ezredes, a túlnyomó számú ellenség által erősen szoríttatva, egy futár által segélyt kért; s hogy ennek következtében Bem őt 81-ik számú zászlóaljával Gálhoz visszarendelte. Ez reám, ki a legyőzendő nehézségek sejtelmével és erőnk csekélységének tudatával bírtam, igen lehangolólag hatott, s vállalatunkra nézve rész ómennek tekintettem. Petőfi osztozott aggodalmaimban, sőt ingerülten, borús előérzetét kifejezve, így kiáltott fel: «csak meg ne bánjuk ezt!» Egy, talán kicsinyesnek látszó, de a Petőfiről forgalomba hozott és rajzokban is kifejezett hamis traditio megczáfolására szolgáló ténykörülményt sem hallgathatok el. Számos kőnyomatú képben, s gyarló rajzokban Petőfi életének utolsó jelenete úgy ábrázoltatik, mintha ő akkor arany galléros honvéd őrnagyi ruhában, magasan lengő tollas kalappal, hol gyalog, hol büszke ménen lovagolva, villogó karddal küzdött volna az őt megtámadott orosz dzsidások ellen. Én nem tudom, hogy Petőfinek átalában volt-e őrnagyi ruhája , mert én őt ilyenben soha sem láttam , hanem azt határozottan tudom és bizonyíthatom, hogy Petőfinek egész öltözete azon a szerencsétlen napon egy vitorlavászonból készült blouse, mellény és nadrág, továbbá egy szürke köpeny volt, fejét egyszerű katonatiszti sapka födte, válláról pedig egy szijon függő sárga bőrtáska lógott. Ebbeli állításom igazságának egyik legjobb tanuja volt Mütter Ferencz (később az élesdi járás közbecsülésben álló járásbirója), ki akkor, alig 20 éves korában, több alkalommal kitüntetett fényes vitézsége és sokoldalú nemes tulajdonai által már századosi rangot vívott ki magának a 27-ik zászlóaljnál. Mütter korábban együtt szolgált velem az 55-ik zászlóaljnál, s — hálásan elismerem — irántam mindig mély ragaszkodást tanúsított. Hónapok után akkor láttuk viszont egymást, midőn e százada között kocsim mellett ellovagolt és engem felismert. Örömünk kölcsönös volt, s miután őt Petőfinek bemutattam, mindaddig velünk társalogva, mellettünk maradt, mig az első ágyúlövés és parancs el nem szólíták oda, honnan számos sebekkel terhelve, s hetekig élet-halál között lebegve menekült. Igy haladtunk néhány óráig, a nélkül, hogy az ellenség által legcsekélyebb részben is megháborítva és föltartóztatva lettünk volna. Már elhaladtunk a gróf Halleréknek terjedelmes park közepén fekvő emeletes, de a mint hallottuk, az oláhok által megrongált fehéregyházai kastélya előtt is, hol feltűnt nekünk, hogy az útszélen álló pavillonnak erkélye le volt döntve. Már a komoly gondolatok fölé kerekedett pajzán elbizottság kezdett társalgásunkban nyilatkozni, s életeket faragtunk a muszkákról, kik talán érezve a pecsenye illatát, tanácsosabbnak tárták elvonulni a csapás elől, melyet az öreg úr fejökre mért, . . . midőn az első ágyúlövés tudtunkra adá, hogy korán reménykedtünk olcsó győzelemre, s hogy a válságos pillanat megérkezett. Mint a nemes harczi mén, mely a rohamot jelző kürt szavára ideges lázzal röpül előre Petőfi is, a csata első jelét meghallva, üléséből izgatottan felpattant, a kocsiból búcsúzás nélkül leugrott és sebesen előre szaladt. Én pedig, hogy Fehéregyháza község utczájáról mentől előbb szabad térre juthassak, kocsisomat sebesebb hajtásra nógattam. Midőn a faluból kiértünk, egy patak hidján áthaladva kocsimat az országúttól balra eső, s véleményem szerint, a lövegek ellen fedett völgyhajtásba visszairányozva, jóval Fehéregyházán túl felállítottam, kocsisomnak és katonaszolgámnak azon szigorú parancsot adtam, hogyonnan további rendelkezésemig elmozdulni semmi szín alatt ne merjenek. Ebbeli előrelátó intézkedésemnek szükséges volta nagyon is igazolva lett; ennek köszönhettem életemet, szabadulásomat. Most már magam is előre siettem. Nekem a A GRÓF HALLER-KASTÉLY FEHÉREGYHÁZÁN. Paur Géza rajza. A FEHÉREGYHÁZAI CSATATÉR. — A Nagy-Kiskülló-parti nádas, ahova a csata után Bem menekült.