Vasárnapi Ujság – 1897
1897-03-07 / 10. szám - Petőfi életéből. Törökfalvi Pap Zsigmond 146. oldal / Élet- és jellemrajzok - Lévay József: A két öreg 146. oldal / Költemények
146 jele az iránta való bizalomnak, ép oly megnyugtató intézkedés, hogy monarkhiánknak oly higgadt, tapasztalt és erélyes képviselője lesz ott az örökké forrongó klasszikus földön. Eddigi működése közben a külügyminisztériumhoz beküldött jelentései valóságos mesterművek a magok nemében. Köztudomású, hogy franczia és német nyelven kitűnően fogalmaz , de, amit kevesen tudnak, anyanyelvén is kitűnően ír. Hogy családjának házi nyelve a magyar, az önként értendő. Burián István most 44 éves, tehát legjobb férfikorában van. Pár éve nős. Felesége b. Fejérváry Géza honvédelmi miniszterünk bájos leánya, Olga. Azt hiszszük s méltán hihetjük, hogy nem athenei követté való kineveztetése alkalmából van utoljára szó ez oly rendkívül tehetséges emberről, a ki tisztán képességeinek és személyes érdemeinek köszönheti gyors és fényes emelkedését. VASÁRNAPI ÚJSÁG. A KÉT ŐRE Gr. Hanyatlik a nap , a vidékre Bucsúzólag még visszanéz, A távol hegyormokhoz érve Véglobbot vet és elenyész. Elhallgat a megtérő nyáj kolompja, Meg-meglendűl a vén ákáczfa lombja, Az égbolt szürke színre fest, Teríti fátyolát az est. A két öreg, az ősz galambpár, Ott künn ül az ákácz alatt, Beszédes ajkok szótalan bár, Lelkökben egy a gondolat; A lenyugvó nap ösvényén merengnek, Előttök hosszú múlt emléki lengnek, S a nyári esti fátylon át Szemlélik éltök alkonyát, Eszökbe jut a boldog óra, A mint rájok tavasz derűit, S a legelső «szeretlek» szóra Szívok gyönyörben elmerült. Szép álom volt!.. . árnyéka visszatünt még, Midőn a gyémánt menyegzőt megülték, De mely szívökben áldva gyúlt, Az a láng rég hamvába húllt. Vándor-utjok, míg eddig értek, Göröngyös volt s hosszú igen, Kit úti társul ismerének, Mind, mind a föld alatt pihen ; Ketten maradtak itt élő szobornak, Emlékéül egy eltűnt régi kornak : Előttök a sürgő jelen, Ember, világ oly idegen ! Az életet karöltve járták, Munkában égve szüntelen, Az ég kegyében bízva várták, Hogy nem lesz az sikertelen. Nem terjedt messze vágyaik határa, Nem áhítoztak a föld dús javára: Ha boldogság, ha szenvedés : Elég volt nékik a kevés. S a keveset könnyen elérte Jámborság és hű szorgalom ; Erejök fogytát nem kisérte Nélkülözés, vagy irgalom. Mint fürge hangya a mogorva télen, Nyugodtan él a nyári gyűjteléken : Vidám öregségök felett Nem láttak súlyos jelleget. Ha szenvedtek, a bús keresztet önmegadással viselék; Sajgó szivök hitet nem vesztett, Bár gyűlt szemökbe köny elég. Hitték, hogy őket egy hatalmas, égi jóságos kéz mindig bölcsen vezérli, S halandók mély fájdalmira Mennyei gyógyszer az ima. Egész világok csak parányi: Egy kis hajlék, egy szűk telek ; A nagy világ sötét hullámi Nem zúdultak ott ellenek : De ám a hon borúja, vagy derűje, Azt a rejtett kis fészket sem kerülte, Hő érzelem abban is élt A küzdő nemzet üdvéért. Szegénynek is lehet szeretni Örök hű szívvel a hazát, Néki verejtékkel fizetni S vérrel védeni igazát, Tűzhelye bár homályos, bár csekély is, Ott ég azon a hon szerelme mégis, Nem sziporkázó lángolás, De hamv alatt rejlő parázs. Ám megviselt sajkájok immár A legutolsó révhez ér , Előttök a nyílt öblű sírnál, Nincs több, csak egy arasznyi tér. Reájok már ha kívánják, ha félik, Mindenütt az enyészet képe rémlik ; Nagy-néha, mint egy röpke fény, Pillant be nálok a remény. Sóvár szemmel, merengve nézik Éjjel a holdat s csillagot; Magokban eltűnődve kérdik : Van-e ott élet? laknak ott.' Vajon a föld porát s terhét lerázva, Nem ott lesz-é mindkettejök hazája? — Sötétben bíztató vigasz — A csillagok közt melyik az ? «Add, hű társ, a kezed kezembe.» Ily szó kel egyik ajakon, «így indultunk egykor mi messze, Most kis fészkünk nyugalma van, Hűs már az est, az éj is már közelget, Tücsök czirpel házunk sövénye mellett, Bennünket ég s föld hangja mind Álomra int, álomra int!» Szivöknek egy utolsó vágya, Melyért könyörgve esdenek, Hogy ama titkos túlvilágba karöltve együtt lépjenek . . . Két egybeforrt szív egymástól elesve A föld határin már mit is keresne ? Imájokért nekik az ég Talán ezt is megadja még. Megadja, oh! meg . . . már megadta: Láttam repülni lelkeket, Fehér galambpárt, mely suhanva Fel a mennybolt felé siet. A kék magasból még reám leheltek S szót fogadtam, hogy rólok énekeljek: Dalom fénye ragyogta át Éltök emlékét s alkonyát. lévay József. 10. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. PETŐFI ÉLETÉBŐL. Irta Törökfalvi Pap Zsigmond.* Azt irom le, a mit Petőfi Sándorról mint kortársa és barátja tudok, életének legboldogabb szakából. 1845-ben ismerkedtem meg Petőfi Sándorral Pesten Pálffy Albert nagybányai régibb ismerősöm és barátom útján, kivel együtt lakott egy molnár-utczai ház földszinti szobájában. Ebben az évben én már Bécsből a szentannai festő-akadémiából tértem vissza Pestre, készülni a czenzurára, mint jurátus, és kedvvel fordítottam szabad időmet arczképfestésre, de csak kicsinyben, vízfestékkel. Lefestettem Jókai Mórt, kitől máig is birok egy elefántcsontlemezt, melyet ő — felhagyván a festéssel, •— nekem ajándékozott. Lefestettem * A letéti társaság február 14-iki ülésében tartott fölolvasásból. Pálffyt is, és általa kértem fel Petőfit, hogy arczképét elkészíthessem. Többször kellett ülnie; mondhatom: elég türelmes volt. Egyszer festés közben egész komolysággal azt mondja: «Ugye, hasonlítok Byronhoz?» És hogy e kérdésre elmosolyogtam magamat, amint a papírlapról reá tekintek, keresve a hasonlatot a híres angol költőhöz, hirtelen olyan torzképet vágott felém, hogy hangosan fel kellett kaczagnom. Akkor 22 éves ifjú volt. Tartása egyenes, arcza szikár, sötétbarna haja hátul apróra nyírva, elől nagyobb üstöke kissé göndör hajlással természettől felfelé állott, nem úgy, ahogyan akkor az ifjúság viselte, a lágy hajat balra felfordítva, jobb oldali választékkal. Az üstökhaj bősége látszólag alacsonnyá tette Petőfi homlokát, melyen szemöldei közt függőleges redő látszott. Erélyes tekintetű barna szemeinek élénk volt a tüze, a mit bágyadt arcza még feltűnőbbé tett. Kis szája, telided alsó ajka volt, mely legtöbbször kissé daczosan ejtette ki a szót. Keskeny bajusza szája zugán alól vékonyan felhajlott. Spanyolszakált növelt, a mi két oldalon sima arczát hosszabbnak tüntette föl. Egyszerűen zsinórzott fekete atilláját begombolta, s arra kihajtott inggalért viselt. A festés közben részletesen megvizsgált vonásai után mondhatom, hogy megjelent arczképei közül hiven találva az volt, melyet a Petőfi költeményeinek első kiadásához Barabás Miklós eredetije után Tiroler metszett. Barabás által utóbb kőre rajzolt képén hátratett kezekkel már a hírre kapott költő van ábrázolva. A dunaparti Petőfi-téren felállított érczszobor orrát nem olyan szabályos hajlamúnak találom, minő az eredeti volt. És Huszár Adolf szobrászunknak is említem, hogy a szoboralak szája tájékán nem látom kifejezve azt a daczos valamit, ami a költőnél — ha szavalt — kiválóan jellemző volt. 1846 év őszén utazott le Petőfi Szatmármegyébe. Nagy-Károlyban meglátogatta Riskó Ignácz megyei főjegyzőt, akit költeményeiről ismert, valamint Pap Endrét is. Mindketten néhány évvel idősebbek voltak Petőfinél. A szeptember 7-iki közgyűlés után következő nap a «Szarvas» vendéglőben tánczvigalom volt, melyen Petőfi is megjelent. Ott bilincselte le figyelmét a tánczoló leányok egyike, a karcsú termetű, élénk szempillantással reá tekintő kedves alak: Szendrey Julia. A terem közepéről néztük, s biztattam Petőfit, hogy forgassa meg tánczban azt a leánykát, mert holnap az a szőke zömök ifjú : Uray Endre, akivel Julia tánczolt, csengős négy lóval fog megfordulni a Károlyi gróf jószáginspektora háza előtt, ahol Julia szállva van. Petőfi megértette czélzásomat, komolyan felém hajlott és visszaszólt halkan, de határozott hangon: — Az a leány az enyém ! Feltűnt nekem e komoly hang és határozottság , tudva azt, hogy Uray Endre szolgabíró a vagyonosabb gavallérok egyike, Uray Bálint királyi tanácsos fia, kettős «de eadem» nemesi névvel, megnyerő külsővel, aki ezen felül jó tánczos, és olyan ügyes kocsis, hogy kis körben bámulatos nyolczast irt le könnyű forgatással a homokra, ha bakra ül. Mit akar hát ennyi előnnyel szemben az én vékony dongájú Sándor barátom oly czézári határozottsággal, hogy «az a leány az enyém». Mondhatom, nem büszkeség szólott belőle, inkább erős önérzet, a szellemi fölény biztos érzete ingerelte, ha a mérkőzés erejét másokkal szemben a lelki tulajdonokban kereste. Egyenes lelkülete néha nyers, de találó ki-